Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-06-17 / 207. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. JÚNIUS 17. Balra nyugszik a nap (14.) Técsy Sándor Kalandok a prérin A "préri" becenév volt, kitalált. A kalandok igaziak. A volt kollégiumkert, beépítve az osztrák Csirkekeltető épületeivel, akkor és ott egy modem központnak számított. Hogy fölötte a Cigánytelep viskói éktelenkedtek, az utcán bokáig ért a sár, és a tojásszállító teherautókat sokszor a Szentlélek mentette meg a felbomlástól, az nem csökkentette Pártunk és Kormányunk eufóriáját. 1957-et írtunk, és úgy nézett ki, hogy a Központ elképzelhetetlen exportot fog lebonyolítani. Ezt, gondolom, a befektető osztrák elvtársak is tudták. Mert a hidegháború dúlt, Hegyeshalomtól nyugatra minden imperialista volt, de a "gescheit" az háborítatlanul folyt. Keltető, nevelde és malom. Nagyipari csirkehústermelés, és meg kell adni, az elgondolás jó volt. Alatta, a volt Wesselényi utcán az Ezüst és Platinaróka Tenyészet irodái és vágóhídja, ahol leölték a pokos, öreg lovakat, készítették a csontlisztet, vegyítették zöldséggel, hogy a rókák bundája szép és dús legyen, mielőtt megnyúzzák őket. Aztán ment minden az imperialista nyugatra. (Egy-két eltévedt prém látható volt a vezető elvtársak csámpás feleségei nyakán.) Szerencsére a Rókatelep vezetője, Rend Laci bácsi értette a dolgát, és addig forgolódott, amíg a vásárhelyi Somostetőn nyílt egy csodálatos Állat- kert. (Igazi állatkert, nem a barmok gyülekezete.) A tápanyagot felcsomagolták, és szekéren kiszállították a Jedd falu melletti erdőbe. Ott farkasok, medvék, szarvasok és őzek is voltak, többszáz nyuszi társaságában. A kocsis többször magával vitt, és amíg lerámolták a kaját, én bámészkodtam az állatok között. Mindenről lehetett vele beszélgetni, és az úton többször meg is tettük. Vásárhelyre visszatérve betért hozzánk, és Anyámmal franciára fordítva a szót, politizáltak, ő volt gróf Teleki Mihály, akinek a nadrágjai a Sorbonne padjain koptak fényesre. A vásárhelyi telepen, egy hatalmas, három szoba nagyságú ketrecben hiúzok voltak. A gondozójuk, Egy Urszuj Pista nevű székely. Zömök ember volt, a két karja, mint két fatörzs, nyaka nem volt, csak egy méter széles vállai. Bement a ketrecbe, takarított, letette az ételt, és a húsz hiúz fölötte-körülötte ólálkodott, és ezek felnőtt hiúzok voltak, egy sem mert a közelébe menni. Ha valamelyik megtette, Pista elkergette, mint egy macskát. Nem tehetek róla, valahányszor Nyírőt olvastam, képzeletemben Urszuj Pista helyettesítette be a havas lakóit. Az erdőből hazahoztunk egy kis beteg rókát. Apám megpróbálta meggyógyítani, de három hét után kimúlt. Á három hét alatt Herr Fuchsi volt a kiskutyám. Megsirattam, eltemettem. Amikor a bukaresti állatkert tevéket kapott, ott pihentek két napig a Rókatelepen. Egy régi fénykép őrzi a pillanatot: én a teve hátán, Anyám, 37 évesen, mosolyogva, mellette a nővérem, aki élvezte a teve-dolgot, de nem annyira, hogy fel is ült volna rá. ő megmagyarázhatatlanul félt a lovaktól is. így éltünk mi, nem csoda, hogy a haverek elkeresztelték a helyet "Prérinek". A telepről egy ösvényen fel lehetett kapaszkodni a keltető mellé, a szintkülönbség lehetett 15 méter, akkori szemmel Mount Everest. Fenn egy hatalmas síkság volt, 100x150 méter. Még nem volt kerítés, az egész egyben volt. Az épületektől távolabb volt egy latrina, amit a munkásoknak ástak-építettek. Miután az épületeket átadták, a cigányok elhordták a deszkákat, kellett a tüzelő, és maradt a födetlen pöcegödör. A megszáradt felső réteg szigetelte a bűzt, a szomszédok oda dobálták a szemetet, konyhai hulladékot. Egyik nap valaki csirkeaprólékot dobott ki, egy kölyökkutya, megpróbálván elérni, belefulladt. Néhány nappal ezután történt az egyik legerősebb szagemlékem, ami, furcsa módon soha nem undoneki. A nővérem kijött, hogy megnézze, mi történt, az egész másfél percig tarthatott. Gyanútlanul kinyitotta az ajtót, Aida benyomult az előszobába, és újra megrázta magát. Mármost az Airdale-terrier gyapjas kutya. Sűrű, apró görbe bundája van. A veranda falai, plafonja, az előszoba, az összes ajtó minden szeplős volt, ahogy igyekezett szabadulni a pöcegödör tartalmától. A bűzt nem lehet leírni. A nővérem sírvafakadt, én bevonszoltam Aidát a fürdőszobába, és közelharc árán betuszkoltam a kádba. Nővérem ronggyal pucolta az előszobát, a verandára öntött vizet, én háromszor kimostam Aida bundáját, lezuhanyoztam, és boldogan, fáradtan ágynak dőltem. Nemsokára vége volt a színháznak, arra ébredtem, hogy Apám ráz. Éppen eldöntötte, hogy végez velem, de a nővérem elmesélte a történteket. Anyám ült a konyhában és csendben sírt. Később elmondta, hogy a könnyek örömkönnyek voltak, hogy a kutya jól van, és a rémület könnyei, hogy "te hülye kölyök, belefulladhattál volna te is" "- Édesanyám, csalánba nem üt a mennykő". Erre jött egy nyakleves. Az ölelés elmaradt, Anyám az rított, ellenkezőleg, korai kamaszéveim nagy sikerélménye maradt. Május közepe lehetett, hullott az aranyat érő eső, Anyámék színházba mentek. A lakás új volt, néhány hónapja adták át. Kinn a verandán tanyázott Aida, az Airdale-terrier dinasztia immár harmadik generációja. Besötétedett, az eső miatt, és mikor kimentem a verandára, Aida nem volt a kényelmes fekhelyen. "Lement a fűre, pisilni" - gondoltam. Az esőcseppek pergése mögött mintha nyüszítést hallottam volna. Berohantam az elemlámpáért, és rohantam a latrina felé. Aida beleesett, csak a sárga pofáját és a fekete háta egy részét láttam. Éviekéit, de már süllyedt el. Hasradobtam magam, kúsztam a pöcegödör széle felé. Megmarkoltam a nyakán a bőrt, de 11 évesen nem bírtam kiemelni. Be kellett nyúlnom, vállig, a hasa alá. Húztam-emeltem, s ahogy éviekéit, egyszercsak ott volt előttem. Kimászott, én hanyatt fordultam, s ő átgyalogolt rajtam. Megrázta magát, és futott a ház felé. Felugrottam, ordítottam utána, de késő volt. Felszaladt a négy lépcsőn a verandára, újra kirázta a bundáját. Mire én a házhoz értem, már ugrott rám, ez az egész egy jó hecc volt egyetlen szép ruhájában volt. Apám visz- szaparancsolt a zuhany alá Csupa szar a hajad". Másnap botrányt csapott, néhány nap múlva kitakarították és betömték a gödröt. Az agyagos földön, amit használtak, csak sokára nőtt ki a fű, úgyhogy az a 2x4 méteres kopár földdarab még sokáig ott éktelenkedett, emlékeztetve a "hőstettemre", ami az érteden külvilág szemében közönséges, undorító hülyeség volt. Apám nemsokára újra falura került. Volt egy kocsisa, egy fiatal cigányfiú, Kelemen Éeri, aki reggel áthozta a Városmajorból a kétkerekűt. Apám nem vitte magával, volt ki gondját viselje a lónak, így Éeri ott lófrált a ház körül. Velünk evett, de nagyon szégyenlős volt. Anyám felfedezte, hogy a fiú félanalfabéta. Leült vele, és egy év után Feri olvasta az Olcsó Könyvtár köteteit, Mikszáthot, Jókait, és hálából megtanított mindenre, amit egy lovásznak tudni kell. Nyergeim, felhá- mozni a lovat, beállítani a kengyel hosz- szát, csutakolni, kefélni a nap végeztével. Néha Rend Laci bácsi adott egy öreg lovat, és Ferivel felmentünk az erdő aljáig. Én a vágásra szánt gebén, ő az Apám "szoros Pobedaján". Negyven év múltán Ópusztaszeren találtam egy alám való nagy lovat, s a lányaimnak bemutattam a szittya tudományomat. Végig Féri járt az eszemben. Mikor hetykén leugrottam a lóról, akkorát estem, hogy Szegedig elhallatszott. Erre már nem Éeri tanított... Aztán ott volt Győri Béla bácsi, a Berci barátom apja, földrajztanár. Tőle tudom, hol van Uj Zéland, vagy Uruguay. Nagy természetjáró volt, vadászott is. Elvitt a Csereerdő alá, tőlünk három kilométerre, és a Koporsódomb oldalában megtanított célbalőni. Utálom a vadászat gondolatát, de alig vártam, hogy újra célba lőhessünk. Berci a legjobb barátom volt, elképzelhetetlen baromságokat csináltunk végig, s mikor már New Yorkból hazalátogattam, nagyszerű volt felfedezni, hogy a barátság még mindig él. Eljött a tél, az elemi iskolai régi haveremmel, Mandel Gyuszival faszoltunk valami öreg síléceket a Várbeli kaszárnyából. Egy öreg szaki kipofozta őket, és irány a Csereerdő. Három kilometer, térdigérő hó, aztán a szélfújta kadanban pár perces lesiklás. Marika, a húga néha velünk jött, de nem szerettük, mert ha ott volt, nem lehetett inni. Márpedig a negyedliteres gabonapálinka ott volt velünk. Tizenöt évesek voltunk, nem tudtuk, mit reszkírozunk a fagyban-hóban, de ittunk, mert a Háború és Béke filmben is ittak, hogy felmelegedjenek. Fasza fiúknak hittük magunkat. Hülyék voltunk. És újra tavasz lett, újra eljött a nyár, az osztálytársak örömmel jöttek hozzánk randalírozni a nagy nyitott réten, szedni a szemközti földről, és főzni a kukoricát, szendvicsek halomszámra, madártej, és zene. Lemezek, rádió, és főleg gondtalan fiatalság. Kezdődő kamasszerelmek, minden csupa napfény. Másnap suli. A nővérem nagyon szerette az új helyet. Átment a Keltetőbe, órákig tudott bíbelődni a naposcsibékkel. Később, mikor Mandel Gyuszi talált egy kaszárnya- udvaron egy töröttszámyú, agyonkín- zott, égett csőrű hollót, elhozta hozzánk, Petit, a hollót a Keltetőből kapott elhullott naposcsibékkel etettem. Ä nővérem bele volt betegedve, Apám győzködte, hogy ezek halott csibék "- Akkor is..." - mondta Ilu, és az etetés alatt bezárkózott. Amúgy Petit szerette, csak az ízlését nem. Még mielőtt a szekusok felakasztották, a gyógyszerész Osváth Attila adott nekem egy tacskót. Piki nevet kapta a ke- resztségben, majd 15 évig ő volt a kutyám. A holló Peti, a tacsi, a frissen kikelt liba, amelyik 2 3 éven át gágogott az udvaron, ez volt az alapmenazséria. És nem adtam volna semmiért. Ez egy kis farm volt, ahonnan bejártunk a Bolyai Líceumba, mint ahogy annakidején Apám bekerült ugyanabba a Református Kollégiumba. Az ország egyik legjobb iskolájába jártam, de nemsokára alig várták, hogy megszabaduljanak tőlem. "Dacból sem fogtam fel soha értelmet az anyai szónak, majd árva lettem, mostoha, s kiröhögtem az oktatómat" (József Attila egyik utolsó verse, "Talán eltűnök hirtelen". Nem sokkal utána öngyilkos lett. Én még élek.) firtatjuk
