Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-05-20 / 203. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. MÁJUS 20. Balra nyugszik a nap (10.) *!>. Técsy Sándor A Baross Gábor utcai zsidó iskola Eljött a nap, amit a feledés nehezen vagy talán soha nem tud eltörölni. A nap, amikor a szülők imádott arca mellett megjelenik egy új arc, amely aztán évekig vagy örökre velünk marad. A biztonságot nyújtó otthon mellé kerül egy új hely, ahol évekig napjaink egy- harmadát töltjük, hol kínnal vonszolva a napokat, hol alig várva, hogy újra ott lehessünk. Az iskola. A tanító néni. Nagyapám jóvoltából már ötéves korom után tudtam írni, olvasni és fejben összeadni. Egyszer, amikor a román tejesember látott a bilin ülve olvasni, keresztet vetett. Amikor mondta Anyámnak, mit hozott, tejet, túrót, sajtot és ordát, ahogy mondta az árakat, összeadtam, és mondtam, hogy az 21 lej. Az ember fájdalmas arccal rámnézett, aztán kifelé menet nagy sóhajjal odasúgta Anyámnak "Jaj, Doamna, az ilyenek nem élnek sokáig..." A nővérem, - 15 hónappal idősebb nálam -, 1952 szeptemberében iskolaköteles lett. Felbukkant a gond, hogy mi lesz velem. Óvodába nem jártunk, Apóka volt a legjobb óvoda. Elválaszthatatlanok voltunk, ha civódtunk is néha, együtt mentünk a boltba, szomszédba játszani, korcsolyázni, úszni. Mi lesz velem, ha Ilu iskolába megy? Apám megtudta, hogy van "korengedély", anyám elvitt a vizsgára. Augusztusban voltam 6 éves, a tanügyi elvtárs kétkedve nézett rám. Mindenfélét kérdezett, aztán a kezembe nyomta a napi újságotOlvasd el ezt..". Ahova bökött az ujjával, onnan elolvastam a cikket. Elvittek egy másik irodába, és rövid papírmunka után megkaptam az engedélyt. Mehetek első elemibe. Ettől kezdve olyanok voltunk, mint az ikrek. Minden tanfelszerelésből kettő kellett, egy osztályba jártunk, egy darabig egy padban ültünk. A suliban egy udvarban, de külön játszottunk, együtt mentünk csapatba verődve haza. A házi feladatot együtt csináltuk, és mind a ketten tiszta ötös tanulók voltunk. Akkor az volt a legjobb jegy. Az iskola, egy földszintes épület, hosszan hátranyúlt az udvarba, az utcáról úgy nézett ki, mint bármelyik lakóház. Kopott szürke kapun át lehetett bemenni, a bejárat mellett lakott Fodor, a pedellus, Berci fia osztálytársunk volt. Szeptember 15.-e volt. Összetereltek bennünket elsősöket, a sok ismeretlen arc közt nagy megnyugvás volt számomra felfedezni Mandel Gyuszit, akivel már "ősidők óta" ismertük egymást. Akkor jött egy mosolygós, kékszemű, apró asszony, bejelentette, hogy ő Borzassy Annamária, négy évig ő lesz a tanítónk."- Aki akar, szólíthat Nani néninek." Most már csak a régi osztályképek őrzik a mosolyát, de még a Színművészeti után is el-elmentem meglátogatni. Vittem virágot, ő töltött egy kis likőrt. "-Jaj, te Sanyika szívem!" mondta, és csak ölelt, mint húsz évvel azelőtt, mikor vakáció után viszontláttuk egymást. Hátra vittek az udvarba, elöl a nagyok voltak, a negyedikesek. Betereltek az osztályba, és ki-ki leült, ahova érte. Később aztán átrendezés történt, a beszédesek előre, a lustábbak középre, a rosszak hátra, a szamárpadba. Az ajtó mellett egy nagy sor ablak engedte be a fényt. A padok előtt ott állt a tábla, törlőrongy, kréta mellette. Fölötte a falon a Köztársaság címere, búzakalász, fogaskerék, olajkút. Arcképek, Gheorghiu - Dej, és az apostolok, akkor még nem tudtuk, ki kicsoda, a mozi híradóiban láttuk őket elvétve. Az ablakkal szemközti falon, majdnem az egész falat beborító márványtábla. "A II. Világháborúban eltűnt Mártírok emlékére "vagy valami hasonló szöveg, alatta hosszú oszlopokban nevek. Számomra idegen nevek, kissé né- metesen hangzóak, mint Roth, Weisz, Grün, de volt ott Diamanstein, Gold, Edelstein. Mikor hazamentem, mondtam Apámnak."- Az az elhurcolt zsidók listája, akik soha nem jöttek vissza" "- De miért van a tábla a falon""- Mert az a felekezeti iskola volt." "- Az mi?" "- Az olyan, mint a katolikus, vagy református, csak más." Másnap elvitt az Iskola utcába, ami merőleges volt a mi iskolánk utcájára. "- Az ott a zsinagóga" mondta Apám, és rámutatott egy hatalmas, régi épületre, amit én már a fogorvoshoz vonszolás közben többször láttam. Kovácsoltvas kerítés mögött állott, a kapun lánc és rozsdás lakat. Nagy terebélyes fák, alattuk méteres gyom. Az épület alsó ablakai bedeszkázva, a megrepedt tölgyfaajtón egy másik nagy lakat, fenn a rozetta legtöbb üvege betörve. Komor egy látvány volt, életnek semmi nyoma. "- Ez a zsidótemplom," mondta Apám,"- És ahova most ti jártok, az volt a felekezeti iskola." Nyomasztó volt az elhagyott épület, a lakatok, a gyom. Volt ilyen a Vártemplomban is, de azt megszoktam. Ott is volt lakatlan sarok, de körülötte élet. A háború után, mikor még a Hitközség tulajdona volt, a túlélők tették a nagy márványtáblát a falra, aztán az államosítás után a hatalom békén hagyta, hát ottmaradt. Az osztályban ült Gersch Egon, Rothbart Péter, Cakker Izabella, mellettük a falon, fel a mennyezetig a hasonló - vagy más nevű ősök, rokonok, talán családi ismerősök hosszú lajstroma. Nem tudom, hogy tudatában vol- tak-e, nem beszéltünk róla, hogy a szülők felvilágosították őket, vagy a gyermekleiket kímélendő, a hallgatás fátylával borították a történteket, mert akkor még a háború hősei a dicsőséges szovjet hadak voltak, áldozatokról kevés szó esétt. A háború egy német-szovjet futballmeccs szintjén találtatott, amit a szovjet csapat fölényesen megvert. Akármit tudtak erről az osztálytársaim, rohadt érzés lehetett nap mint nap ott ülni a márványtábla alatt. Gersch Egonnal nem tudom mi lett, Rothbart Peti (Ruszuka) Long Islandon él, Cakker Izabella Xénia nevét magyarországi TV műsorok stáblistáján olvastam. Ha egyszer összehoz az élet, rákérdezek erre a tábla-emlékre. így kezdődött az a 11 év, amit aztán különféle iskolák padjaiban töltöttünk. Itt tanultunk nyelvtant, számtant, természetrajzot, földrajzot, (most is emlékszem, milyen szép színes térképet rajzolt Apám) szépírást, abból voltam 4-es, mert mindig elkentem a leckét, a szó szoros értelmében. Mi akkor tintásüvegbe mártott pennával írtunk, amit le kellett itatóspapírral itatni. Én mindig becsuktam a füzetet, így sokszor a baloldalon megjelent tükörírással a jobboldal. Itt tanított (kötelező volt) oroszra Nebel Gréti, egy szép fekete besszarábiai asszony. Mély hangja most is a fülemben van"- Shandor, igyi szuda I pakazsi balsuju bukvu I" (Gyere ide és mutasd meg a nagy I betűt.) Egyszer a tanító nénit az irodába hívták, rám bízta az osztályt. Mikor visszajött, síri csend volt. Azt hitte, kimentünk az udvarra. Ő mesélte, később: "Ültél a katedrán, és az olvasókönyv végéről olvastad nekik a mesét, tátott szájjal figyelt mindenki." Ez volt az egyik első szereplésem. Mikor a negyedikesek búcsúztak, nekem adták a búcsúztató beszédet. Addig olvasgattam, hogy a búcsúünnepségen a vál- lamravetett kardvirág csokorral elmondtam kívülről. Megtapsolták a teljesítményt, csak nem akartam megválni a kardvirágoktól. Szünetben az udvaron játszottunk, aránylag csendben. Négy év alatt néha történt egy-egy orrtörés, vagy az ivó- kútnál csuromvizesre spriccolás, sírás, de viszonylag eseménytelen szünetek voltak. A lányok külön, a fiúk csak hajathúzni mentek oda, ha valamelyik tetszett nekik. Megettük a vajas-parize- res kenyeret, almát, néha cseréltünk, otthon várt az ebéd. Négy év után más iskolába mentünk, de a Tábla sok kérdést hozott elő. Egyszer megkérdeztem Apámat, mi a különbség köztünk és a zsidók közt. "Semmi" mondta. "S ha nem hiszed, nézz meg egy zsidó és egy nem zsidó újszülöttet, vagy nézz meg egy zsidót és egy nem zsidót a halottasházban. Egyformák. Emberek, múlandó, halandó emberek." Azóta sokmindent összeolvastam, a Talmud kiválasztott népéről, a Koránból, hogy ők tanították mindenre Mózest, a Bibliából, hogy Jézus az egyedüli út, és a Buddha gyönyörű tanításait, amire a hinduk fittyet hányva gyakorolják a legdurvább kaszt-rendszert. És láttam újszülötteket és halottakat, kaftánba, száriba vagy miseruhába öltözött embereket, már nem téveszt meg a külső. Mert bizony mondom nektek, szánni valóan egyformák vagyunk. Aki másként hirdeti, érdekből teszi, hazudik. '81 nyarán itt volt Apám. Megnéztük Walt Disney rajzfilmjét, "A róka és a kutya" egy vadászeb együtt nő fel a ró- kakölyökkel, legjobb cimborák, aztán egy nap a vadász a rókára uszítja az ebet. Az meg vicsorgó fogakkal, ölnikészen ront rá a régi barátjára. Miért? Mert így parancsolták neki. Felébred, és futni hagyja a rókát. Mikor kijöttünk a moziból, Apám azt mondta"- Ha hatalmamban állna, minden iskolában kötelezővé tenném ezt a filmet." De nem állt hatalmában, azoknak pedig, akik létrehozhatnák, nem érdekük a harmónia. így hát a Biblia édenkertje csak szép emíék marad, mi pedig, földlakók, tipródunk, harcolunk, rohanunk, vagyont szerzünk, aztán eljön a pillanat, hogy ott fekszünk a hullaházban. Csak akkor már túl halottak vagyunk, hogy megkérdezzük, mi értelme volt. FOLYTATJUK
