Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-05-06 / 201. szám
2005. MÁJUS 6. Ünnep: anyák napja MAGYAR SZÓ—A HÍD 17 A KISKATONA PÉNZE (1) Galgóczi Erzsébet Az öregasszony ereje utolsó morzsáit fogyasztotta már. Amióta legkisebbik fiát besorozták katonának, egyedül vesződött a nagy beteg emberrel. Meg azzal az egy hold pörgyével, amit a téeszből juttattak neki, s elvárták, hogy megéljen belőle. Meg azzal a néhány tetves baromfival, amit nem mert levágni, mert gondolni kellett a holnapra is. Meg rücskös lábasaival, amelyeken már több volt a ci- nezés, mint a zománc. És a nap huszonnégy órájában az öregemberrel, akit hazaküldtek a kórházból, mert nem tudtak rajta segíteni. Nappal megmosdatta, tisztát adott rá, etette-itatta, beadta a gyógyszereit, hallgatta hörgő, vinnyogó, sípoló, ugató köhögését, éjjel pedig nem mert elaludni, mert az ember mászkált, matatott a fekete szobában, elesett a bútorokban, feldöntötte őket. Villanyt gyújtott, lefektette, de a beteg néhány perc múlva újra- kezdte a mászkálást. Mit keresel, apjuk? - kérdezte tőle könyörögve. De a beteg nem tudta, mit keres. Levegőt keresett. Az életét kereste, amit módszeresen falt fel előle a rák. Az öregasszony sűrűn megállt a munkában, nekidőlt annak, ami a legközelebb esett hozzá,. S nem tudta, melyiktől fél jobban: attól, hogy az ura meghal, vagy attól, hogy életben marad. Ahogy itthon volt a legkisebb fia, addig legalább nem félt. Felváltva virrasz- tották a beteget, hogy kétnaponként mindegyikük kipihenhesse magát - fia a tehenészetben dolgozott, hajnali négykor kelt, s este kilenckor ért haza -, mégis erőt adott neki a tudat, hogy nincs egyedül. De ennek már esztendeje. Azóta egyre gyöngébbnek érzi magát, mint a pókháló, amely már a harmatot sem bírja tartani. Sokszor eszébe jut a fia. Amikor elment, azt mondta Máté az elnök, hogy biztosan felmentik mint családfenntartót. A papírokat akkurátusán kitöltve, lepecsételve el is küldték a parancsnokságnak, de válasz nem érkezett. És nem jött a fiú sem. Majd aratásra hazaengedik - vigasztalta Máté, de valahogy szórakozottan, mint aki már nem emlékszik pontosan, miről van szó, s fáradt ahhoz, hogy törje rajta a fejét. De eltelt az aratás is, s Rezső, a téesz öreg kocsisa három zsák búzát állított be a kongó kamrába. Októberben hozott egy kocsiderék apró krumplit is. Amikor megindult a novemberi esőzés, az erdőből jövet bőrig ázva, néhány kéve nyers ágat lökött be az udvarra, s hajszolta tovább a lovakat. Ne féljen, Mári néni, nem feledkeztünk el magáról! - szólt le neki a hintó- ból Máté, amikor a fia felmentése ügyében megállította, s küldött háromszáz forint segélyt. Az öregasszony a télre gondolt, nekitámaszkodott annak, ami a legközelebb esett hozzá, és most sem tudta, mitől fél jobban: attól hogy meghal az ura, vagy attól, hogy életben marad. Egy szederjes novemberi napon meghalt az öregember. Az öt gyerek közül csak kettő jött haza a temetésre: a legidősebb fia meg a lánya. Szótlanul kanalazták a híg gulyáslevest, rosszkedvűen kerülgették vékony cipőjükben a sarat a temető menet, köhécseltek, fújták az orrukat az alattomos nyirkosságban, amely beeszi magát az ember ruhájába, cigarettájába, csontjaiba, s mihelyt leszúrták a fejfát - élt hatvankilenc évet , siettek a vonatra. Az öregasszony nem neheztelt rájuk. Mihályt még ők küldték el Dunapentelére, megkeresni az adóravalót, a gyerek poloskás barakkban lakott, késelők, markecolók, alkoholisták között, másfél évig töpörtyün és pálinkán élt - örökre megkeseredett a szülei iránt. A lánya meg mindig ilyen volt: érettségi után a városba maradt, férjhez ment, s ha hazajött, csak azért, hogy a táskáját megtömje szalonnával, tojással, gyönge borsóval, lekvárral, de ha nem akadt más, felszedte a fa alól a férges körtét is. Mióta a legkisebb fiú a családfenntartó, s nem vihet el semmit, elmaradtak a látogatásai. Nem várta hát tőlük az öregasszony, hogy megkérdezzék: „Hát magával most már mi lesz édesanyám?” A másik kettőtől se várt semmit. Misiké katonatiszt korában sűrűn útba ejtette az anyját - talán csak a falunak akarta megmutatni mekkora autón hurcolják -, de mióta leszerelték (azt beszélik a faluban, de az anyja nem hiszi el, hogy ártatlan embereket ölt meg), a címét sem tudatta az anyjával, eltűnt valahol a pesti mélyvilágban. Tamás pedig Kanadából küldi elegáns karácsonyi üdvözleteit. A temetés után szorongatóan csöndes volt aház, s üresek az órák. Az öregasz- szony gépiesen végezte értelmét vesztett teendőit, néha hirtelen félbeszakította ezt is: besietett a szobába, megnézni az urát. S amikor csak a gondosan letakart ágyat pillantotta meg, akkor kezdett emlékezni: hiszen már eltemette! A hegyek felől sűrű, alacsony felhők gomolyogtak fenyegetően, ha lejjebb ereszkednének, elsodornák a házakat, mint valami túlvilági tank. Az eső egykedvűen, végeláthatatlan verte a fákon az utolsó leveleket, a nádtetőt, visszaverte a kéménybe a füstöt, összemosta a láthatárt, a nappalokat az éjszakával s az új sírt a régiekkel. A katona fiú a temetés után harmadik napon érkezett haza. Azt mondta az anyjának, gyakorlatoztak a hegyekben, s nem vitték utánuk a postát. Az öregasszony szorongása felengedett. Tyúkot vágott s nézte a fiát, milyen jóízűen eszik. Imre alacsony, de széles vállú, izmos karú legény volt - tízéves kora óta dolgozik. Tizenhat éves korában, amikor az apja megbetegedett, férfimunkát kellett vállalnia a téeszben, hogy hárman megéljenek. Hajnali négykor kelt, este kilenckor vetődött haza, s egész nap a tehenek trágyáját lélegezte be. Soha nem panaszkodott. Keveset beszélt. Szögletes, inas arca, keskenyre húzott szeme nem árult el semmit. A terményt, amit kapott, hazaadta, de pénz nem látott tőle az anyja sem. Az anyja restellt volna a fia háta mögött érdeklődni, mert a fia kocsmába se járt, ruhára se költött.... Vagy elhordta valami fehémépnek?... Kaptak búzát, kukoricát, krumplit, szalmát, zúzalékot - újig kitartott a kenyér, a zsír, a tüzelő. Mióta katona a fia, kicsit nehezebb. De majd eltelik ez a két év. Evés után a fia nyújtózkodott, s lecsatolta a derékszíját, átmegyek egy kicsit csavarogni a haverokhoz. S bement a szobába átöltözni. Hosszú idő múlva türelmetlenül lökte be a konyhaajtót. Feketére cserzett bőrén átütött a sápadtság. Édesanyám, hol az ünneplő ruhám? Az öregasszony megállt a mosogatásban, s egy kis bűntudattal mondta: Abban temettem el apádat. A fiú arca, tekintete nem változott, vagy éppen ez volt a riasztó változás, hogy megdermedt az előbbi állapotban - az anyja riadtan s alázatosan mentegetőzött: Tudod, hogy apádnak nem volt már ünneplő ruhája... A végtisztességet meg kellett adnom neki.... Szorongva tette hozzá: - Majd veszünk helyette fiam, Úgyis kinőtted már. Miből? - ordított fel a fiú. Arca eltorzult, szűkre húzott szeméből csak egy pengeél látszott. Miből? Miből veszünk? Hogy tehetett ilyet? Mit csinált a ruhámmal? - tehetetlenül csikorgatta fogait, s szájából dőlt a kétségbeesett káromkodás. Az anyja megdöbbenve nézte, mint egy idegen embert. S idegen idulatot. Egy ruháért...? Egy ruháért, amit négy évig viselt, s aminek már csuklóig sem ért az ujja? Egy ruháért, amelyben az apját, a szülőapját temették el, képes mocskolni az eget, a világot, az anyját? A fiú eszeveszetten, megcslatottan káromkodott, de ahelyett, hogy megköny- nyebbült volna arca szederjessé vált, szemét befutotta a vér, meg a könny, egy pillanatig úgy látszott megüti az anyját - de feltépte az ajtót, s vaktában kirohant az esőbe. Az öregasszony folytatta volna a mosogatást, de mintha kalapáccsal szétverték volna az ujjait, nem érezte képesnek magát a legkisebb mozdulatra sem. Valamikor mégis kivánszorgott a színbe, száraz tüzelőt keresni - a vacsorát majd meg kell melegítenie a fiának -, de nem talált mást, csak egy félig elkorhadt szekeret, amit már a téeszbe sem vettek be. Erőlködve kifeszített néhány deszkadarabot az oldalából, s leült pihenni egy rozsdás ekére. Az épület tetején tíz éve nem cserélték a szalmát, trágyává ázott, átengedte az esőt, a hóiét, s idebent rozsdás penészes lett minden, ami a régi épületből maradt, s amit már nem használtak semmire. Úgy érezte, rozsdás-penészes és hasznavehetetlen ő maga is. Folytatjuk Mécs László Az anyánk Hej, ti vándor vén legények, sorsosim, víg agglegények! Hejehujás cigány élet, a mi sorsunk: dáridó, vérző szívet ámító. Hideg fészek ami fészkünk, A szívünkbe ha belenézünk, kurjantunk és fütyörészünk, ne hallja meg senki sem, hogy búg bent egy requiem. És egy este lámpa lobban, szellem-szárnyon, halk-titokban, zárt ajtókon át betoppan, szíve szirmát szórja ránk, ami édes jó anyánk. Ránk tekint virágszemével, ajka szól bölcső-zenével: s mint szivárvány, úgy hull széjjel minden álarc, ámító lötty, virág és dáridó. Visszavedlünk jó gyereknek s karján bölcsős szeretetnek, mélyről, mélyről megerednek tiszta, régi könnyeink, tengermélyi gyöngyeink. ő a jóság, szem-becézés, csak csicsijjáz, csókol, néz: és vad szívünkben minden vérzés, bíbor-csermely elapad, átkos ének elakad. Mosolygása édes ünnep: rávilágít minden bűnnek gyökerére: mint kitűnnek este mint a csillagok, hogyha holdjuk fölragyog. Megvigasztal, fölmagasztal, illatos lesz lámpa, asztal, megtelünk a szent malaszttal, és elalszunk édesen, csoda-csoda csendesen...
