Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-04-29 / 200. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. ÁPRILIS 29. Balra nyugszik a nap (7.) Técsy Sándor Egy elvarázsolt gyermekkor gyönyörű színhelyei (Vártemplom) Amikor a szüleim már mindketten dolgoztak, ott volt a gond, hogy mi legyen velünk, mert a szolgálólány nem bizonyult jó megoldásnak. Valami szovjet háborús film inspirálhatott, nem tudom, de Anyám egy nap befordult a sarkon, és el- hűlten nézte, ahogy én a földszinti ablakból egy öreg fekete esernyő segítségével ejtőernyőztem, ki a térdigérő hóba. Csuromvizes voltam, de megúsztam a tüdő- gyulladást. Akkor a családi tanács úgy döntött, hogy Apám szülei fognak vigyázni rank. (Ezalatt értendő a nővérem, és a két unokatestvérem, akikkel úgy nőttünk fel, mintha testvérek lennénk.) Tágas lakásuk volt, ráértek, és bőséges tapasztalataik voltak, ami a gyereknevelést illeti. így lett életem második színhelye a Vártemplom. A Főtérről egy kisebb tér nyílott, ott állott a Bem-ház. A segesvári csata előtt Bem apó ott szállott meg. A hálás utókor szoborral emlékezett a megtisztelő látogatásról. Aztán a kevésbé hálás román hatóságok átkeresztelték a teret, eltüntették a nyomokat, és 40 évvel később, ama márciusi napon dorongokkal támadtak a magyarokra, akik e történelmi helyen lengetni merték a piros-fehér-zöld zászlót. És hogy Vásárhely ne maradjon hősök nélkül, felállították Avram íancu szobrát, akinek annyi köze volt a szabadságharchoz, hogy a Nyugati Kárpátokban a mocai a magyar felkelők hátába vezették az osztrák seregeket. A Bem-térrol egy hosszú lépcsősor vezetett a Vár bejáratához. Az udvarban, a templom oldalához simulva állott még néhány lakás, aztán következett a papiak, és fölötte a kántor rezidenciája. Széles, kanyargó falépcső vezetett az emeleti lakáshoz. Mikor nyomultunk felfelé, Nanóka már az ajtóban várt. ’’Hát megjöttetek, lelkem?” Húsz év alatt annyiszor hallottam, hogy most is hallom a lépcsők nyikorgását, érzem a lépcsőház ódon illatát. A lakással szemben volt a bejárat a toronyba, ezt használta a harangozó, ha ment megkongatni a harangot, ami néha húsz kilométerre is elhallatszott. És ebben a lakásban, és a Vár udvarán zajlott a gyermekkorom egyrésze, amiért tudom, hogy sokan irigyeltek. Az otthon Anyámat - Apámat, a biztonságot jelentette, és jó volt tudni, hogy bármikor hazamehetek, a kutyáim, a játékaim, a megszokott arcok közé. Számunkra a Vár egy hatalmas, bekerített játszótér volt. A falon túl volt a kaszárnya, később onnan szereztük be a síléceket, de nem kaptak el. Hátul a Vár fala mellett kertek, ahonnan gyűjtöttük kedvenc csemegénket, a papsajtot, szapo- rádan volt ugyan, de megérte. Aztán ott voltak az apró sárgarépák, amiket csak megtöröltünk, és. a hajszálgyökerekkel együtt nyeltünk. És ott volt egy létra, ami felvitt húsz méter magasba, a templom eresze alá. Évekbe telt, amíg az erősen ingó vékony fokokon fel mertem mászni, hogy én is odaírjam a nevem a falra, a hősök közé. A falról le lehetett látni a Klastrom utcára, a temetőkre, és végig, le a városra. Benn, a lakásban más csodák vártak. Apóka látott bennem fantáziát, és ötéves koromban elkezdett tanítani, betűvetésre, olvasásra. Amíg róttam a sor aaaaaaa, bbbbbbb, ccccccc-ket, és teltek meg az irka lapjai, ott ült mellettem, most is érzem, ahogy a meleg keze a kis öklömre zárult, és irányította a sorokat. Ha kitört a ceruza hegye, szó nélkül kivette a kacort a zsebéből, és szép, egyenletes vágásokkal újrahegyezte, mindig lefújva a ceruzát, mielőtt visszaadta. Mikor olvastunk, az ölébe ültetett, s én onnan fedeztem fel a csodát, amikor a kis fekete hangya-betűk éle- trekeltek, és a szavak összefonódtak a lap közepén a színes képpel. Aztán eljött az este. Nyáron nagyon sokszor alhattunk Nanókánál. Apám- anyám feljöttek munka után. ”- Jösztök haza?” “- Muszáj?” “- Nem.” “- Akkor maradunk.” ők elmentek, mi megfüröd- tünk, fürdőkádban, meleg vízben, és kezdődött életem első sorozata, ami halálom napjáig velem marad. Miután ágyba tettek, Apóka leült a karosszékbe, meggyújtotta az olvasólámpát, feltette a szemüvegét, és elkezdett hangosan olvasni. ’’EGRI CSILLAGOK, IRTA GÁRDONYI GÉZA” Elkezdődött a varázslat. Láttuk a für- dőző gyerekeket, a fák mögül leskelődő Jumurdzsákot, és ott állott Dobó kapitány a vár fokán. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk, és Apóka időnként beszőtte az olvasásba a titkos kér dést: ’’Csont?” Szinte kórusban kiáltottuk ’’Csont!” Apóka folytatta az olvasást. Ahogy halkultak a válaszok, szaporodott a kérdés. Laci, Zsuzsó és a nővérem sorra elszen- - deredett, az utolsó “Csont“ tőlem jött, de már szinte motyogva. Apóka betette a könyvjelzőt. ”No, fiókám, tegyük mi is el magunkat holnapra” Megcsókolta a fejem búbját, és egy perc múlva én is aludtam. De előtte még átfutottak a hallottak az agyamon. Én voltam Gergő, Zsuzsó volt Vícuska. A patkányfogó Szabó bácsi az udvarunkból volt a sanda janicsár, és Apóka volt Gárdonyi Géza. Az már magától értetődött, hogy a vár szép, büszke, erős védője nem volt más, mint Édesapám. Nanóka volt az anyakirálynő. Az ő szava szent volt. Ha szentségtörés történt, jött a vessző. Valami furcsa gyerekpszichológiai elképzelés alapján a vétkes hozta a fenyítőeszközt. ’’Hozd csak ide a vesszőt, lelkem” És a suhintások nyoma sokáig emlékeztetett arra, hogy mit nem kellett volna csinálni. Ma, itt, ezért is bíróságon végezné valaki, de akkor - és később - ott még az iskolában is volt tanár, akinek a fő érve a fegyelemsértésre a “Kormos” volt. Egyszer Egri Csillagokat játszottunk, a várfal tetején hasalva bombáztuk hólabdákkal az elhaladókat. Egy asszony felnézett, hogy lássa, honnan jönnek a nedves, nehéz lövedékek. A hólabda szemen találta. Nem esett baja, csak lila lett az arca. Feljött, és kinyomozta, kik a várvédők. Utána Nanóka két-két vesszőt nyűtt el rajtam és Laci sovány fenekén. Aznap este és még néhány napig hasonfekve hallgattuk a Gárdonyi Géza folytatásokat. Nanóka tudta minden ismerős családfáját, félszázadra vissza, fejből tudta minden rokon címét, telefonszámát, mikor már az is lett, és tévedhetetlenül tudta, hogy milyen tünetekre milyen házi orvosság a válasz. Torma, feketeretek, ecetes méz, sósborszesz^ csukamájolaj voltak az arzenálja részei. És a fene tudja, hogyan, de mind működött. A legrosszabb a torokgyulladás volt. Nanóka petróleummal ecsetelte az uvulánkat, majd kiokádtuk a belünket, de hess, reggelre nem volt torokfájás. A Varban töltött idő másik előnye az volt, hogy páholyból láttuk a motorversenyeket, azaz a dombról néztük, hogy hogy suhan el Brekner Guszti, a hős, a bajnok, nyomában kékes füst, majd sokkal utána a mezőny. Ezután a motorbicikli volt egy darabig a téma, mindenki úgy tett, mintha értene hozzá. Ez jellemző volt, politizálni nem lehetett, hát a 6:3-as angol-magyar meccs, vagy Brekner Guszti hozta össze a főtéren az erősen eltérő véleményű embereket. Panem et circenses, nemdebár? Az ötvenes évekre a munkások és parasztok már vakon hitték, hogy eljött a Kánaán, az értelmiség vagy érdekből helyeselt, vagy sunyított, aki ki merte nyitni a száját, az ment a Dunacsatomához, pártunk és kormányunk többnyire uralta a helyzetet. A probléma a klérus maradt. A vallás, ”a népek ópiuma” még erősen tartotta magát, nem lett volna célszerű nyíltan megsemmisíteni, de azt sem lehetett hagyni, hogy a templom falai közt újraszerveződjön az osztályellenség. Kezdték megfigyelni a templombajárókat, aztán kezdték elvinni a papokat, főleg azokat, akikre felnézett a nyáj, és akik nem voltak beszervezhetők. És sor került mindenkire, akit veszélyesnek véltek. Miután Nagyapám Vásárhelyre költözött, egy magyarói öreg havonta kétszer-háromszor meglátogatta. Hozott vajat, tejfölt, tojást, szilvapálinkát, és délutánokat átbeszélgettek, régi időkről, változásról, jövőről. Aztán András bácsi elmondta a faluban, amit megtudott -meghallott. A hatalom szemet vetett Nagyapámra. 1951 nyár elején Apóka lement az üzletbe. A többi gyerek aludt, én Nanóka mellett ténferegtem. Csengettek. Bejött egy robusztus ember, bőrkabátban (nyáron!) és vele egy fiatal katona. Apókát keresték, leültek, hogy megvárják. A katona, miután a bőrkabátos bólintott, megengedte, hogy piszkáljam a puskáját. Megjött Apóka, átmentek a másik szobába, és rövid idő múltán Apóka bejelentette, hogy el kell mennie, de nemsokára hazajön. Utánuk mentem a várkapuig, ők lementek a lépcsőn, a Bem-háznál autóba ültek, és az autó elporzott velük. Aznap este nem volt Egri csillagok. Apám hazavitt, és eltűnt az éjszakában. Volt egy kollégiumi osztálytársa, aki szekus lett. Az elvitte egy másik haverhez, aki ügyvéd volt. Három hétbe tellett és egy vagyonba került, amíg megtudta, hogy Apókat Kolozsvárra vitték. Repülőre ültünk, elmentünk Kolozsvárra. Akkor láttam először a Mátyás király szobrát. Bennem olyan nyomot hagyott, hogy ne mondjak mást, 35 év múlva, mikor Michelangelo Dávidját láttam, felvillant előttem a napsütötte tér Kolozsváron, ahol szájtátva néztem a felettem tornyosuló igazságos királyt a lován. Mi Juliska nénémnel, Péterrel, aki másodunokatestvérem, múlattuk az időt, míg Apám, bonyolult összeköttetések révén láthatta Apókát, egy Mária Terézia korabeli építmény pincéjében. Egyedül volt egy cellában, a cementpadlón két centi víz, a lábán tornacipő, a prices fella- katolva a falra. Egy takaró, este hat után a priccset leeresztették, megkapta a vacsoráját. Leülhetett, lefekhetett, levehette a tornacipőt. Egyszer, már betegen, nagyon didergett. Egy baka beadott neki egy második pokrócot. Fogdába ment érte. Csak a rend kedvéért mondom, hogy a baka román volt. A tiszt, aki elvitte Apókát, magyar. Az Apóka sebesült tüdeje nem bírta sokáig. Mikor látták, hogy halálán van, hazaküldtek. A penicillint két éve találták fel. Arrafelé még nem volt kapható. Mikor újra láttam, az asztalon volt felravatalozva. Kezei, amik vezették az én apró kezeimet, összekulcsolva a mellén. Feje alatt egymásra téve egy biblia és egy református zsoltároskönyv, szemei lecsukva. A temetésére nem vittek el. ’’Nem nektek való az, fiam” Ott volt Magyaró, ott volt Mezőbánd, ott volt Szászrégen. Azok, akiket tanított, akikkel szervezte a dalárdát, és a rokonság. Ott voltak a szekusok, és fényképezték a sokaságot. A hivatalos magyarázat szerint tévedés történt, egy PECIÜ nevű vasgárdistát kerestek, s valahol elértették a nevet, így tartóztatták le barlabási TÉCSY Sándort. Három hónap alatt erre nem jöttek rá? Ezért utálom a “nemes eszméket”. Előbb- utóbb diadalmaskodnak a józan ész fölött, és akkor az emberekből vagy gyilkos, vagy áldozat lesz. Barlabási Técsy Sándor 58 évet élt. Telt az idő, gyógyultak a sebek. Nemsokára már a harangozó megengedte, hogy húzzuk helyette a kötelet. Aztán eljött a nap, hogy Sztálin elvtársat talonba tették. Mikor meghalt, megsirattam, mert bevettem a suliban, hogy ő a második apukánk. Az igazi apukám élete végéig hecceit ezzel. Mikor leszedték a szobrát, ’’sosem lehet tudni” alapon nem olvasztották be, csak lefűrészelték az előre mutató karját, és felszállították a Vár melletti kaszárnyába. Egy hatalmas deszkadobozba tették, állva, mellette az amputált bronzkar, ami annyi éven át mutatott a jövő felé. Mikor hozták, az ablakból néztük. Valami ókori szerelvényen volt, lassan vontatták a fadoboz felé. A nagy kavarodásban, negyven ember didgalt-ordított, ahogy húzták, a nyaka beleakadt a Nanóka villany- és telefondrótjába. Kitépte a drótot a falból. Két napig sötétben gyászoltuk a genera- lisszimuszt, Nanóka rövid nekrológot mondott: ’’Hogy ott egye meg a fene” Eljött az idő, hogy lányokkal mentünk a toronyba harangozni, Apámmal és diáktársaimmal sokszor illogattuk András bácsi pálinkáját, (Nanóka mindig csak egy negyedlitert hozott ki. Ha valaki becsípett, bement a kamrába, és azzal jött visz- sza, hogy “sajnos nincs több”.) Nanókánál később lakott egy lány, Csutak Magdi, akibe reménytelenül szerelmes lettem. Soha nem tudtam, hogy ő hogy érzett, pedig, miután Tamáséihoz költözött, elmentem randevúzni vele, de a két szép Tamás lány kaján pillantásaitól inamba szállt a bátorság. Harminc év múlva Bécsben hallottam, amint mondta rólam ’’Milyen kár, hogy elhízott”. Akkor lehet, hogy lett volna esélyem? Már soha nem tudom meg. Aztán eldöntötték, hogy restaurálják a várat. A lakókat tömbházakba költöztették, Nanóka, Ági né- ném és Laci a városból kivezető út melletti új negyedben kaptak háromszobás lakást, noha mind összeszorult torokkal emlékeztünk a Várra, András bácsi haláláig az új negyedbe is eljött, és Nanókánál ugyanúgy lehetett összegyűlni, zenebonát csapni, mint azelőtt, amíg ki nem jött a kamrából, be nem jelentette, hogy mindent tűvétett szilvapálinkát keresve, de “Sajnos, nincs több”. Folytatjuk
