Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-04-01 / 196. szám
14 MAGYAR SZÓ —A HÍD EMLÉKEZŐ 2005. ÁPRILIS 1. Egy hajdani háború mai értelmezése Dr. Bán Ervin János (Könyvelemzés) A szovjet-német megnemtámadási (inkább szövetségi) szerződés (Molo- tov-Rippentrop-paktum) megkötése (1939. aug. 23.) után Sztálin vezéreszméje lett, hogy másolja Hitlert. Le akart rohanni egy szomszédos országot, ahogyan Hitler hadai Lengyelországot lerohanták. Finnországot vette célba, amely 1917 előtt a cári birodalomhoz tartozott. Az ideológiai és propagandaelőkészítés, az ürügy ugyanaz volt, mint a németeké az előző nyáron. 1939. nov. 30-án megindult a szovjet roham. Három és fél hónapig tartó téli háborút izgult és csodált végig a világ. A félkerek hatvanöt évvel ezelőtti históriáról Földi Pál könyvet irt Egy elfelejtett háború címmel. Azt terveztem, hogy a könyvből ismertetést készítek. Sajnos, szomorú személyes okok - műtétek stb. - megakadályozták. A könyv két és fél éve jelent meg, ennyi idő múltán nem szokás recenziót írni. így nem a könyv maga mint történeti munka lesz írásom tárgya, hanem az, amit a szerző a mi országunk jelen viszonyaiból megmutat. Mert az Elfelejtett háború valójában nem a hajdani konfliktusról szól, történelmi információként az írói önkényesség és ideológiai formációt ismerhetjük meg belőle. Alaposabban, mint az általánosan olvasott sajtóból. A könyv szerzői ajánlása: „Tisztelgés a finn nép előtt, amelyhez fajilag ugyan semmi közünk, de a szabadságszeretete révén mégis rokonok vagyunk.” A lényeg az, amit a szerző nem mond ki: nyelvrokonságunk tagadása. A mostani jobboldal egyik régiójában felújították azt az eredetileg nemesi büszkeségből támadt sértettséget, amely elutasítja a nem „előkelő” finnugor rokonságot, és zavaros mítoszokba keresi a magyar nyelv és nép eredetét. Nem sorolom fel a könyv torzításait és fantazmagóriáit, mert akkor az egész művet kellene lapról lapra boncolgatni, de arra nincs hely. Amit kiemelek belőle, példának szánom. Vannak benne az átlagképzettel túlszárnyaló kitalálások. Ilyen: a szovjet-német szerződést nyugaton kutyulták össze. Hitler ugyanis nem vállalta volna a kétfrontos háborút: ha a hátát nem tudja biztosítani, veszteg marad - a Nyugat azonban bármi áron háborút akart. Továbbá: a Finnország elleni háborúban a Nyugat titokban biztatta Moszkvát, és áldozatának semmilyen segítséget nem adott. A valóságban küldtek, amit tudtak, az amerikai diplomácia próbálta fékezni Sztálint: csak reguláris katonaságot, hadihajókat nem küldtek - Hitler ugyanis kijelentette, hogy az ilyen segítséget megtámadja (vagyis fedezte a szovjet agresz- sziót katonailag), ezt pedig a harcban álló két nyugati nagyhatalom nem vállalhatta a pillanatnyi német pozíciófölény miatt. De mentek önkéntesek, hazánkból is. Megtörtént, hogy a lövészárokban svéd önkéntesek váltották fel a finn katonákat, akik a kimerültség miatt nem tudtak tovább harcolni. - Ä szerző szerint Amerika azért beszélte rá viszonylagos engedékenységre Sztálint, mert félt, hogy a további és esetleges partizánharcokba torkolló háborúban a szovjet hadsereg kivérzik, és ennek súlyos következményei lehetnek a későbbi. Németország elleni hadviselésben. Ez annak a ténynek az eltorzítása, hogy volt az amerikai nyomásnak szerepe abban, hogy Sztálin lemondott Suominak „tagköztársaságként” a birodalomhoz való csatlakozásában, megelégedett területi nyereséggel (Karjala). A fantasztikus magyarázatok mellett akad a könyvben egy csomó tudatlanságból eredő torzítás is. Egy példa erre. A szovjet hadsereg a súlyos veszteségeit messzi tájakról odavezényelt hadosztályokkal próbálta pótolni. Hoztak katonaságot például a sivatagos középázsiai tagköztársaságokból. így a sivatagi forrósághoz szokott emberek az ark- tikus télbe kerültek. A szerző nem tudja, hogy a belső-ázsiai sivatagokban csak nyáron van forróság, télen farkasordító a hideg. (l.A jeles svéd ázsiaku- tató Sven Hédin útleírásait): ezek az emberek tehát ismerték a fagyasztó telet. - Az olvassuk a könyvben, hogy Sztálin tivomyázott a dácsájában a fő- elvtársakkal. Nehezen hihető. Sztálin egyetlen emberi tulajdonsága a személyes puritánság volt (amit nem állíthatunk például Hitlerről,. Rákosiról, Orbánról), különösen 1945 előtt. Néhány idézet a könyvből. „Sztálin titkos szövetségesei, az Egyesült Államok és Nagy Britannia vezető állam férfiai.” (Amikor németek még a Nyugat elleni szovjet hadba lépést is számításba vették.) - „Franciaország mint a szabadság elkötelezett bajnoka lépett be a háborúba. Legalábbis ezt a nézetet hitették el a francia néppel a háborút kívánó politikusai.” (Szó szerint megjelenhetett volna a háború alatti náci sajtóban.) - „A huszadik század egyik legmohóbb imperialista hódítója, Churchill...” (Amit Földi Pál itt a tollával hirdet, azt tavaly egy elvbarátja tette: lerondította Winston Churchill budapesti szobrát.) „Ma leninek, Sztálinok, rooseveltek és hitierek....” (Roosevelt egy burokban a három történelmi torzóval...) Ez a könyv igazi tárgya nem a háború - a Nyugat iránti ellenszenv terjesztése, a hasonló célú fasiszta és kommunista agitáció folytatása. Az előbbit néhány idősebb olvasóm bizonyára ismeri saját emlékeiből, akkor is, ha nem olvasott nyilas sajtót annak idején, mert a német megszállás hónapjaiban a budapesti rádió és szinte az egész hazai sajtó csak így mutatta be a háborús nemzetközi szövevényeket. Minek vélhetjük ezt a mostani újrázást? Újnácizmusnak tartsuk? Nem, mert nincs benne új, az egykori leckét mondja fel. Legföljebb egy-két ötletet vesz át az új náciktól (pl. A szovjet-német szerződés nyugati menedzselését) Ez a folytatás ijesztő és közveszélyes. Kevés embert tud komolyan meggyőzni, de hangoskodásával mérgezi a közéletet, „mint pohár bort az egy cseppnyi méreg”. (Petőfi.) Az 1940-es téli háború idején, mondhatni, az egész világ a finneknek szurkolt - kivéve Hitler Németországát, amely politikailag és közvetve katonailag is fedezte a náci recept szerint megrendezett háborút. Állíthatjuk, hogy Finnország antifasiszta honvédő harcot vívott. 1941. március 12-én délben elhallgattak a fegyverek a sarkköri harcmezőn. Finnország elvesztette azt a területet, amelyen népe megszületett, de megmentette függetlenségét. A következő év nyarától újra harcolt az oroszok ellen, hogy visszaszerezze az ősföldhöz való jogát. Ezt a háborút is jogosnak ismerte el a nagyvilág, de nem volt már antifasiszta harc, hiszen a németekkel szövetkeztek. Az Egyesült Államok mégis kitartott mellettük, nem üzent hadat nekik, sőt a diplomáciai kapcsolatot is fenntartotta Helsinkivel, hiába követelte Sztálin a szakítást. így aztán 1944 őszén a háborúból való vesztes kiválásnak nem volt következménye egy olyan összeroppanás mint Magyarországé 1945 tavaszán. Miért? Mert államuk nem lett fasiszta a német szövetségben sem, katonái nem osztoztak a német hadsereg bűneiben, az ország a „tengellyel” való katonai szövetségben is megmaradt demokráciának, civilizáltnak, európainak. A BERLINI FELKELÉS A kommunista rendszer elleni első népfelkelés az NDK-ban zajlott le 1953 júniusában. Előzményéhez tartozik, hogy 1949-ben Németország második világháború utáni kettéosztottságát két, különálló német állam megalakításával véglegesítették. Május 23-án a három nyugati megszállt övezetet egyesítették, és Német Szövetségi Köztársaság néven alaptörvényben rögzítenék az új állam létét és felépítését. Kelet- Berlinben május 30-án kihirdették a Német Demokratikus Köztársaság alkotmányát. Itt a tényleges hatalom Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP, 1946-ban jött létre a német kommunista párt és a német szocialista párt egyesítésével) alelnöke kezébe került. Ulbricht volt a felelős "a szocializmus alapjainak lerakása" jelszóért, melyet az 1952. július 12-i II. pártkonferencián hirdetett meg a NSZEP Ez az irányelv fokozódó elnyomást és a nehézipar túlzott fejlesztése miatt a létfeltételek romlását vonta maga után. Sztálin halála után az SZKP vezetősége már a tavasz folyamán átértékelte a szocializmus építésének politikáját. Május 28-án az SZKP KB határozatot fogadott el "az NDK-ban kialakult politikai helyzet javításához szükséges intézkedésekről". Június 2-ra (kétnapos megbeszélésre) Moszkvába rendelték az NDK vezetőit és megbírálták őket. Ennek eredményeként június 11-én a Német Szocialista Egység- párt és az NDK minisztertanácsa nyilatkozatot tett közzé, amelyben elismerték, hogy az addigi hibás politikának is szerepe volt abban, hogy sokan átszöktek az NSZK-ba. Bejelentettek néhány "könnyítő intézkedést" a gazdálkodó parasztok és kisvállalkozók hitellehetőségeiről, az élelmiszer-áremelés visszavonásáról. A társadalom nemvárt módon válaszolt az "önkritiká"-ra. Június 16-án mintegy ezer ember tüntetett Berlinben a létfeltételek romlása miatt, majd szabad választásokat és a kormány visszalépését követelték. A Sztálin fasor építőmunkásainak június 16-án megkezdődött sztrájkja átterjedt az egész NDK-ra. Június 17-én 272 helyen, vidéki területeken is zavargások törtek ki az NDK-ban. A kereken 600 üzemben folytatott sztrájkokban mintegy 300-400 ezer ember vett részt. Kelet-Berlin mellett Magdeburg, Halle és Lipcse, valamint a Bitterfeld, Merseburg és Leuna közti iparvidék volt a sztrájkok központja. A tiltakozó tömegek a kormány lemondását, szabad választásokat, a politikai foglyok szabadon bocsátását, a hadsereg feloszlatását és Németország egységének visszaállítását követelték. A vezető nélküli, spontán megmozdulások ellen június 17-én 13 óra körül a szovjet megszálló hatalom kihirdette a szükségállapotot Kelet-Berlinben és az NDK 217 körzetéből 167-ben. Június 19-re a helyzet "normalizálódott". A megtorlás nem maradt el: mintegy' 20 ezer személyt letartóztattak, 3 ezer főt börtönbüntetésre ítéltek. Közel 200 tüntető életét vesztette, 21 személyt pedig a statáriális bíróság ítélt halálra és kivégeztetett. Június 19-én a három nyugati hatalom berlini katonai parancsnoksága nyilatkozatban ítélte el a kelet-berlini szovjet beavatkozást.
