Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)

2005-03-04 / 192. szám

2005. MÁRCIUS 4. Móra Ferenc A király fája A király fájának egy öreg almafát ne­veznek a mi falunk határában. Idegen meg sem fordulhat anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki.- Jól nézze meg, mert ilyent vagy lá­tott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a király fáját.- Szép fa ez nagyon - ezt feleli a ven­dég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz’ azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa. Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse. Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes, hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király. Persze régen volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mi­felénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjá­nak a szavát akarta meghallgatni. Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén. Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova.- Mi bajod, Pejkó? - riadt fel gondola­taiból a király, megsimogatta a ló söré­nyét. Nem volt a Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy. Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember, ásóval a kezében, és azzal tisztel­gett katonásan. De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt ben­ne.- Fogadjisten, szolgám -adta vissza a köszönést emberségesen. - Kinek tisztel­jelek?- Támadi Balázs a becsületes nevem.- Vitézhez illő név - mosolygott a ki­rály.- Huszár voltam - húzta ki magát ke- vélyen a fehér hajú kis ember.- Hát most mi vagy? - kérdezte a ki­rály.- Most csak afféle szegény vincellér­ember vagyok - szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget. Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból.- Gödör biz’ ebből, tiszt úr.- Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs?- Ennek, e, tiszt úr ennek e! - emelte fel az öreg a földről a vastag facsemetét.- Nem terem már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodon el a király -, minek vesződsz vele?- Nono, tiszt úr, teremhet az még én­nekem is! - törölte le az öreg inge ujjával homloka verejtékét. - De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan. Nem tu­dom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyo­san tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett. Egyik szeme elmosolyodott a király­nak, a másik könnybe borult. El is érzé­kenyeden, meg is indult, s egy vadona­túj aranyat hajított le a gödörbe.- No, Isten megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához. Az öreg vincellér azonban akkorát rik­kantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót.- Hohó, tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam, hogy te­remhet még ez az almafa énnekem ma­gamnak is?! A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét.- O, bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos ko­rában párjával termi az aranyat! Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa ara­nyat terem, amelyiknek gondját viselik. VÉGE M ! L Y E N B I. T Ű K III Á N Y O Z N A K Nemes Nagy Ágnes Éva és a liba Jeges v_zben, sűr_ hóban libák _sztak a folyjban. Lubickoltak, verekedtek, estefelé hazamentek. De egy liba elmaradt, tiblábolt a domb alatt. Vergölődött j_ sokáig, felért a h_ a hasáig. Éva akkor leszaladt, felkapta a madarat, hű! nehéz volt, mint a s_ sárga lába csupa hó. Furcsa is a libaláb: volna tollas legalább, hártyás u__a puszta, pőre, nincs cipje, csak a bőre. Éva, amint karba kapta, keszty Jével tisztogatta, futott vele, úgy cipelte, szinte vállig fölemelte, MAGYAR SZÓ —A HÍD 23 Szabó Lőrinc Esik a hó Szárnya van, de nem madár, repülőgép, amin jár, szél röpíti, az a gépe, így ül a ház tetejére. Ház tetején sok a drót: megnézi a rádiót, belebúj a telefonba, lisztet rendel a malomba. Lisztjét szórja égre-földre,. fehér lesz a világ tőle, lisztet prüszköl hegyre-völgyre, fehér már a város tőle: fehér már az utca, fehér már a muszka, pepita a néger, nincs Fekete Péter, sehol, de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra hegye­és reggel az utca, a muszka, a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió mint azt kiabálja, hogy esik a hó! m :■ ' •! A V E R S B ( ") L ? liba nyaka vá__a mellett hossz_ sálként hátra lengett. Vitte Éva a libát, mint egy nagy kövér babát, fönt a dombon földre rakta, havas to__át simogatta, de az rá se hallgatott, azt se mondta: j_ napot! Háttal fordult, s h_ fehéren elgyalogolt a sötétben. $ He $ Burján-mongol népmese A teve meg az egér Volt egyszer egy agyafúrt kisegér, mindenkinek túljárt az eszén, a leghatalmasabb, legerősebb állatokén is. Odaszaladt egyszer a tevéhez és felk­iáltott neki:- Akármilyen magasan hordod a fejedet, te teve, mégis én látom meg előbb a felkelő Nap fényét.- Hogyisne! - mérgesedett meg a teve. - Akkora vagy, mint egy szál szempillám, én meg, mint egy torony, hogy láthatnád meg te előbb a Nap fényét?- Fogadsz velem? - kérdezte kisegér.- Fogadok. Megkötötték a fogadást, a teve egész éjjel le sem hunyta a szemét, leste, várta a napfelkeltét, nézte a keleti ég alját. A kisegér fenn üldögélt a teve púpján, ő meg nyugat felé figyelt, tudta a ravasz, hogy a hegyeken verődik vissza a Nap fénye, mielőtt még felkelne. Virradni kezdett, a kisegér egyszere­sük elkiáltotta magát:- Ott a nap fénye, én láttam meg elsőnek. A lomha teve visszafordult: csaku­gyan ott ragyogott a Nap a hegyek ormán. - Hát ezután nyugaton kel fel a Nap - álmélkodott. Jó időbe telt, míg megértette, hogy túljártak az eszén. Pironkodott erősen, el is bujdokolt nagy szégyenében a messzi pusztákra. Az okos kisegér tiszteletére pedig Napkeleten azóta is Egerek Havának nevezik az év első hónapját. Gyerekeknek Kányádi Sándor Csóka Deres ágon didereg magában egy csóka, meg nem moccan, ott gubbaszt korareggel óta. Hetek óta idejár csücsülni a csóka, mintha a vén jegem é *7*.*t. hivatala volna. Piszkálódik pimaszul, tollát felborzolja, hessegeti a vad szél, nem moccan a csóka. Ül, csak ül a jegem én, anélkül, hogy szólna. Miért olyan hallgatag vajon az a csóka? l Nem szereti a telet, ■ nem bízom a csóka, I ® éppen ezért nincs neki mondanivalója.

Next

/
Thumbnails
Contents