Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)

2005-02-25 / 191. szám

Közélet 2005. február 25.

30 MAGYAR SZÓ —A HÍD

Harangszó Nagy Imre társaiért

Mészáros Márta Nagy Imre filmje kapcsán reméltem, hogy szórványos médiaszerepléseim alkalmával sikerül komoly, lényeget érintő kérdéseket kapnom. Azokra igaz és mély válaszokat adnom, mintegy az igazság más és több arcát hozzáadnom a film igazságához. Csalódnom kellett.

A szokványos kérdésekre tőmondatos látszatfeleleteket várnak - így semmiféle lehetőségem nem adódott valódi érzéseim, véleményem kifejtésére.

Hogyan is tudnám egyetlen mondatban elmondani, hogy „tetszett” a film? - mikor hosszan nézem nagyapám testilelki szenvedéseit, borzalmas halálát. Maga a szó - „tetszett” - számomra szinte értelmezhetetlen ebben a kontextusban, hiszen skizofrén helyzet elvonatkoztatnom személyes érintettségemtől, s valóban nehezen tudom objektiven nézni a filmet.

Hogyan tudhatnám röviden elmondani, milyen volt roncscsaládunk élete, mikor a darabokra tépett múltból próbáltunk kapaszkodókat teremteni, csupán az egyszerű létben megvetni lábunkat örökös gyászt hordozó nagyanyámmal, a börtönből tüdőbetegen hazatérő édesapámmal, fiatal, jövőtlen édesanyámmal, kisgyermekként velem együtt meghurcolt bátyámmal kétéves gyötrelmes romániai deportálásunk után! Szülők nélkül, egyedül hazatérni, iskolát kezdeni - gyerekfejjel (de tudatlanul, ahogy gondolják) rokoni szánalomból élnem.

Hogyan is tudnám egyetlen mondatban sűríteni gyerekkorom sötét hangulatát, melyben nem igazán a személyes atrocitások, hanem az állandó fenyegetettség volt a legszörnyűbb, hogy újra elveszíthetem családomat, s az a súlyos kereszt, mely egész további életemben rajtam maradt.

Hogyan mesélhetném el röviden a - korántsem a filmbeli idillben, hanem igen spártai körülmények közt eltöltött romániai esztendőket, vérebekkel, katonákkal, világtól, hírektől elzárva, ahol csak fiatal anyák és kisgyermekek éltek együtt, mit sem tudva apáink sorsáról, a jövőtől való állandó rettegésben. A máig éles döbbenetes képet - nagyapám és a többiek halálhírének, a per ítéletének utólagos, durva közlését. Elmondható-e egyáltalán, hogyan hat ez egy tudatosodó gyermekre, milyen nyomokat hagy benne a napokig zokogó anyák képe?

Hogyan is lehetne felszínes kérdésekre elmondanom saját, teljesen befelé fordult életem miértjét, azt az önmagamba való száműzetést, melyet kifelé palástolóan mosolyogva, de keményen és tudatosan sikerült kiépítenem? Vajon a mai fiatalok megértenék-e egyáltalán, hogyan alakult ez ki bennem, s hogy ez még ma is inkább elválaszt az emberektől?

Elmondható-e egyszerű szavakkal a ’89-es exumálás, a megalázó képek, melyek örökre belém égtek, ahogy szeretteink csontjainak látványával szembesültünk - vagy a szörnyű kérdés: mi zajlik le az akasztás pillanata és a halál közötti hét percben?

Hát ezek az én igazi emlékeim, képeim nagyapámról, a családomról valóban röviden.

Mindenesetre a feltett kérdések sora vezetett most arra a véleményre, hogy pár személyes gondolatomat le kell írnom a filmmel kapcsolatban. Mészáros Márta filmje történelmi tényeken alapuló játékfilm, amely időbeli kötöttsége és műfaja miatt sem tartalmazhat minden epizódot, mely nemcsak Nagy Imre, hanem többi sorstársa életének igazságát is ábrázolná. Az a félelem, hogy az emberek számára csak a filmben helyt kapott tények jelentik majd az igazság teljes képét - pedig a játékfilm koncepciójának szempontjából kimaradt részigazságok hiánya komoly zavarokat képes okozni talán évtizedekre is meghatározóan. Szeretném tudatosítani a nézőkben, hogy ez nem dokumentumfilm: Mészáros Márta a játékfilm igényével szabad rendezői felfogásban egy művész szemével látja Nagy Imre történetét.

Sajnos az olvasás hiánya ma jellemző, és a nézők többsége nem rendelkezik a szükséges háttéranyagokkal, bár ez a tudás elengedhetetlenül szükséges lenne a film igazi megértéséhez.

Személy szerint én a történetben kétszeresen is érintett vagyok, mivel nagyapámon, Nagy Imrén kívül édesapám, dr. Jánosi Ferenc is résztvevője, szenvedő alanya volt a pernek (hetedrendű vádlott, 8 év börtönnel sújtva) - egyedül nevesítve a filmben. Fájó szívvel, szinte értetlenül szemléltem, hogy ő is és a per többi résztvevője is mennyire ártatlanul, súlytalanul és - mondhatnám - antipatikus figuraként jelenik meg a vásznon. Számomra megdöbbentő, hogy a nagyapámmal egy időben, együtt kivégzett, hozzá teljesen hasonló gyötrelmeken keresztülment Maiéter Pál és Gimes Miklós említésre sem került - holott remélem, hogy egyidejű haláluk, sorsközösségük még az utolsó

pillanatokban erőt adott számukra. Nem említtetett meg Losonczy Géza, Szilágyi József, akik még előbb szörnyű halált szenvedtek el - pedig sorsukkal fenyegették a többi vádlottat: több mint öt órán át részletezték előttük Losonczy Géza boncolási jegyzőkönyvét, halotti anyakönyvét, Szilágyi József halálos ítéletét, komoly pszichikai ráhatásként: ti is erre a sorsra juttok, ha nem működtök együtt! A filmben érthetetlennek tűnik Nagy Imre társainak a perben való viselkedése, illetve egy értelmezés kézenfekvő: a megalkuvó behódolásé. Pedig ez ennyire leegyszerűsítve nem igaz. Hiszen hányán tudják vajon a nézők közül, hogy volt már 1958. februárjában egy csonka tárgyalás melyben a társak még nem vallották mind bűnösnek magukat, nem ismerték el a vádakat? Éppen ezért is rekesztetett be ez a per, mert alkalmatlan volt a kirakatszerepre, nem valósítván meg a hatalom koncepcióját. Utána négy hónap telt el - a vádlottak számára ugyanolyan szörnyű körülmények közt magánzárkában, mindentől elzárva, mint Nagy Imrének.

Mi minden történhetett e fiatal (30- 40 közötti) emberek testében, lelkében? Hogyan próbálták őket zsarolni rabságban tartott feleségeik, gyermekeik életével - sajnos erről ma már lehetnek elképzeléseink. Hogyan próbálták őket fizikailag is megtörni? Édesapám erről soha nem volt hajlandó beszélni, gondolom, óvni próbálta a mi lelkünket. (Annyit tudok csupán, hogy ép fogsorral vitték a börtönbe, míg hazatérve több foga is hiányzott, s erre ő nem adott magyarázatot.)

A kegyetlen megfélemlítés sikerült, ők a vádakat elismerték. így is valamennyien súlyos 6-8-10 éves börtön- büntetéseket kaptak, amiről szintén nem esik szó a filmben, még egy felirat erejéig sem.

De vajon ki mondhatna ítéletet felettük, aki önmaga nem járta végig e pokol útjait? Nagyapám volt a legidősebb közöttük, aki immár se önmaga, sem a nemzet igazságát nem adhatta fel, de önfeláldozóan üzente édesapámnak: - „Feri, ne hősködj, rád bízom a családot!” -, hatalmas lelki terhet és felelősséget is rakva ezálta reá.

Mi, az utókor, a szabadság ege alól nem ítélhetjük meg őket, hiszen értük is harcoltak és bűnhődtek. Édesapám három év letöltött börtönbüntetés után tüdőbetegen szabadult, és igen hamar, az 1968-as csehszlovákiai bevonulásunk alkalmával kapott szívinfarktusban, 52 évesen meghalt. Tizenhat évesen vesztettem el őt.

Mi pedig mindannyian, az egész ország, éltünk tovább a félelem légkörében, hallgattunk, nem rohantunk a mártíromsághoz vezető úton, mindany- nyian tudtuk, pár kimondott szó is oda vezethet. Éppen ez a Kádár-rendszer legnagyobb bűne, a lélekölő, gerinctörő félelem, az alattomos, sokszor láthatatlan terror. Mivel mi általában nem szívesen beszélünk erről, gyermekeink nem is érthetik szüleik múltját, életét. Nem az áruhiány, a plazák, a valóság- show-k, a fényes reklámok hiánya volt bántó, ahogyan a fiatalok felszínesen gondolhatják, hanem a terror, majd a rendszer aljas szálai, amelyek behálózták a társadalmat, ügynökké silányítva sokakat, megfosztva bennünket a világra való szabad kitekintéstől, a véleményformálás szabad gyakorlásától.

A rendszerváltás óta eltelt 15 évben oly sokan kaptak már ’56-os tetteikért kitüntetéseket, elismerést erre feltétlenül érdemesek, de néha talán olyanok is, akiknek helytállása és bűnhődése meg sem közelíti a Nagy Imre-per vádlottjaiét. ők valamennyien (köztük édesapám, dr. Jánosi Ferenc is) halottak már, s posztumusz díjakat valamiért nem szokás osztani. Bánt és szomorú a lelkem, hogy éppen ebben a filmben (melyet nem egyhamar követ majd másik) ilyen megalázóan szerepelnek. Erre a leegyszerűsített szerepre ők nem szolgáltak rá. Messzemenően értékelem Mészáros Márta alkotását, s gondolataimat nem bírálatnak szánnám, de hozzátenni igyekszem az igazság teljes képéhez.

Szeretném, ha a harang nem csupán nagyapámért, Nagy Imréért, hanem társaiért is szólna!

Jánosi Katalin dr. Jánosi Ferenc lánya, Nagy Imre unokája