Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)

2005-02-25 / 191. szám

2005. FEBRUÁR 25. Mozaik Egy színház ruhatára NagyAbrahám Egy nyári délelőtt, amikor felkeres­tem a színházat, hogy a meghirdetett ál­lások egyikére felvételi kérvényemet be­nyújtsam, a színház még csak amorf álla­potban létezett; a próbákkal egyidőben folytak a felvételezések, a jelentkezők meghallgatása. Az igazgatót nehezen le­hetett megközelíteni, többnyire admi­nisztrációs teendőkkel volt elfoglalva, most éppen Kacsóh-Pongrác János Vité­zének kosztümös próbáján felügyelt. A városban az új színtársulat ezzel a darab­bal készült debütálni, bemutatkozni. Nagy volt a tét, a helységnek még álla­milag szponzorált színtársulata sem volt, de a színjátszásnak gazdag múltja, népes színházbajáró közönsége volt. A textil­gyár amatőr színjátszóinak előadásait mindig fényes siker koronázta. Gábor diák, Gül Baba, János vitéz hónapszám nem lehetett levenni műsorról, közkívá­natra újra és újra műsorra tűzték, min­den egyes alkalommal telt háznak mu­tatták be darabjaikat. A színdarabot ked­velők soraiból törzsközönsége alakult ki az intézménynek. Amikor a helyig újság beharangozta a hírt, a városnak Állami Színháza lesz, az emberek nehezen tud­ták visszafojtani örömüket, lelkesedésü­ket; ezentúl a szakma művészeinek elő­adásaiban fognak gyönyörködni. A helyi napilap részt vállalt a mozgósításban, fel­szólított: akinek bérbeadandó szobája van, sürgősen jelentkezzék, a színészeket el kell szállásolni. Több volt a jelentkező, mint amennyire számítottak. Csak jöjje­nek mielőbb, kitárt karokkal várjuk ­mondogatták mindenfele.- Milyen beosztásra pályázik? - szem­üvege alól pislogott rám az igazgató, köz­ben egyik cigarettáját a másik után gyúj­totta meg. Kiugró mellkasú, erőskötésű férfi. Dörmögő hangon beszélt, hangszá­lai úgy rezegtek mint zongorán a húrok, íróasztalán rengeteg kérvény hevert. Előkereste az enyémet, beleolvasott majd letette. Megneveztem kettőt is, ta- gadólag rázta a fejét. - Be van töltve! Még egyszer alaposan szemügyre vett, sok jó indulat pihent a szemében. - Azt írja egy évre elhalasztja tanulmányai folytatását, anyagiakra való tekintettel. És aztán? Milyen fakultást választ? - Bölcsészetet. Tanári diplomát szeretnék szerezni. - Miért nem szülészetit, köz­ben tudnék járni az érdekében. - Ahhoz nem érzek tehetséget magamban, szí­nésznek sose válnék be. - eresztettem le a hangom. Az asztalán tornyosuló papír­jait ízeire szedte, forgatta. - Magának, ahogy én látom, megfelelő lenne egy ÜGYELő-i vagy egy SÚGÓ-i beosztás. Pillanatnyilag erre sincs kilátás. A kel­lék- és ruhatárhoz fel tudnám venni. Nem nehéz munkakör. Mindössze annyi lesz a teendője, hogy vezes­sen nyilvántartást ró­luk. Minden egyes da­rab kapjon leltári szá­mot. Huszonnégy órai gondolkodási időt adott, ha elvállalom, jöjjek el újra. Másnap a megszabott határidőn belül jelentkeztem az igazgatónál. A guru szemlátomást örült, hogy hajója fedélzetén munkát vállalok. Egy újabb kedveskedéssel hozakodott elő: ha minden rendben megy, statisztái beosz­tást is fogok adni ma­gának, ami extra jöve­delemmel jár. A lelkesedés szikráját lob- bantotta fel bennem. Karon ragadott, vitt, hogy bemutassa jövőbeli tevékeny­ségem színhelyét a ruhatárat és a kellék raktárát, amit a titkárságtól egy közbelső fal választott el. Kezét a kilincsen tartot­ta, egy percre kivárt. - Ne lepődjék meg, amit látni fog, két nappal ezelőtt érkezett az „áru”, a szállítók csak úgy ledobáltak mindent a földre, tudja milyen megbíz­hatatlanok az ilyenek. Amit az igazgató „áru”-nak nevezett, egy elmenekült föld- birtokos család kúriájából származott. A hatóság régen lefoglalta a kastélyt, az aj­tókat lelakatolták, lepecsételték. Az ingó­ság felleltározására most került sor. A rengeteg drága ruhaneműt a szociális osztály a színháznak ajánlotta fel, színpa­di felhasználásra. Hevertek a földön ele­gáns szőrmék, drága bundák, lábbelik, kalapok. Bársonyból, selyemből, atlasz­ból készült báliruhák, kis- és nagyesté­lyik. - Ezek felleltározása mind magára vár - fordult felém az igazgató. Ottlétem alatt egy hónapon belül még kétszer ér­kezett a színházhoz szállítmány. A szí­nésznők naponta jöttek volna kíváncsis­kodni, megtekinteni „az árut”, majd ha helyre rakom őket, tértem ki óhajuk elől. Egy délelőtt a kosztümös próbák szü­netében benyitott hozzám Olympia. Ő volt a legfiatalabb és a legmegnyerőbb külsejű színésznő, tűzliliom színe volt dúsfürtű hajának, az utcán ahol elhaladt mécsesként lobogott üstöké. - Arpika, megnézhetek egy ruhát a raktáron, eset­leg fel is próbálom, ha nem haragszik. A ruhák javarésze már vállfán csüngött, hagytam, hogy bemenjen. Már teljesen meg is feledkeztem róla, amikor nyílt az ajtó, Olympia kiszólt: - Arpika, be tudna jönni egy percre? - kombinésan állt a tü­kör előtt, az egyik felpróbált ruhájának a cipzárját a hátán kért, hogy húzzam fel. Selyem blúzát a kezembe nyomta. - Na ne legyen olyan pirulós, szégyen ha egy fiatalember ennyire szemérmes... és Tibor Fábián Emlékek Mikor megismertelek, nagyon boldog voltam, A nap minden órájában, csak reád gondoltam. Tele volt a szívem dallal, vidámsággal, Elhalmaztalak sok-sok szép virággal. Minden szombat este, elvittelek bálba, És csak mindig tégedet kértelek fel táncra. Minden este a ház előtt, a kis pádon ültünk. És a csillogó holdon, hosszan elmerengtünk. Gyakran terveztük a jövőt, hogy megesküszünk, És kis családi házat, a tó partján veszünk. Telve lesz a kertünk sok szép rózsával, És egy lombos árnyat adó, susogó akáccal. Majd a bölcsőben, édes baba fog lenni, Akit sok szépre, jóra fogunk nevelni. Amikor a kerek Hold a felhők mögé betér, A mi ajkunk hosszú csókban összeér. A mi nagy szerelmünk olyan volt mint az álom, Amelytől szebb és jobb, nem volt a világon. De te az életemből egy napon elmentél, Örökre itt hagytál és a a mennybe mentél. A halálod után, ahogy múltak az évek, Bennem ma is élnek, tőled az emlékek. Hogy itt hagytál engemet, szívemből sajnálom, Kérem imáimban, hogy a jó Isten megáldjon. MAGYAR SZÓ-A HÍD 17 Péterffy Gyöngyi A tél szépsége Csillogóan fehérük a hó kedveinket szaporázza a tél szépsége tündöklőn virít szélviharral terült el a tájra hópelyhei lágyan betakartak a mindenség megadta magát mintha mindig erre vártunk volna ily fehéren és ilyen tisztán. Bethlehem, PA, 2005. január 22. abban a pillanatban éleset sikoltott, mint akit ölnek. Amilyen gyorsan csak bírt, félig levetkezetten rohant a titkáriba, on­nan az utcára és közben tépdeste a haját, tincsek váltak le a fejbőréről. Blúzával a karomon megrémülve követtem, figyel­tem, hogy mit művel ez a dilikóka fehér­nép. Az utcán összecsődültek a járóke­lők, senki nem talált magyarázatot, hogy mi megy végbe. A nők egymás fülébe sugdolóztak, hol Olympiát, hol engem fikszíroztak tekintetükkel. Mindössze pár pillanatig tartott ez a groteszk jele­net; a színésznő a hajába beleragadt de­nevért kiszabadította, kihajította a kocsi­út kövezetére és felszabadultan a stressz­től hangosan nevetett. Az ingyen cirkusz végétért. Olympiának visszaadtam a se­lyem ruhadarabját, ő meg bűnbánó sze­mekkel egy cuppanós csókot nyomott az arcomra és arra kért, hogy ne haragudjak azért ami történt. Azóta is bizsergető égést érzek a kapott csók helyén. Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel vár­juk lapunk Mozaik rovatá­ba beküldött írásaikat, ver­seiket. A rendszeres beküldőket előfizetéssel jutalmazzuk! Szerkesztette: Kertész Gabriella

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents