Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-12-10 / 183. szám
2004. DECEMBER 10. Mozaik MAGYAR SZÓ —A HÍD 15 A szemüveg John Fürst ^ Tegnap, szokásomtól eltérően, a késő délutáni órákig olvastam az ágyban egy lebilincselő könyvet, a mai modern írók novelláiból. Nálam ez különösen ritka eset, mert szabadidőmben inkább írogatok, zenét szerzek vagy magnófelvételeket készítek magam, s szűk körű társaságom szórakoztatására. Bevallom, nem is tudom, mikor olvastam egy jó könyvet utoljára, éppen ezért kellemes érzés volt a nyugalmat árasztó passzív tétlenségbe menekülni. Hogy a kényelmem tökéletes legyen, nagy körültekintéssel dupla párnát készítettem magamnak és jó magasra pas- kolva, fejem alá téve, komótosan süppedtem beléjük. Még a lábam alá is raktam egyet, hogy halmozzam a királyi komfortot, majd kéjesen végignyúltam az ágyon. Csodálatos érzés volt elmenekülni - messze a monoton, szürke napoktól - az élvezetes időtöltést nyújtó olvasmányokban. Mivel hétvége volt, elhatároztam, hogy nem tervezek más programot, hisz nem kell félnem a gonosz ébresztőóra kellemetlen csengésétől, melyre legtöbbször idegesen, fejfájósan ugróm ki az ágyból. Még emlékszem, közvetlenül elalvás előtt, az elernyedt kezemből kicsúszott a könyv, amire megrázkódva felijedtem. A szokott gépies mozdulatokkal kitapogattam az olvasólámpa kapcsolóját, lekapcsoltam és rögtön elaludtam. Sokáig durmolhattam. A lehúzott redőny ellenére nyitott ablakomon a járművek agresszív tülkölése behallatszott, zajos csúcsforgalomra ébredtem. Szemeimet lassan nyitogatva láttam a lebukó nap fényesen vibráló csíkjaiban, a vidám táncukat járó leheletfinom porszemeket. Szokatlan, furcsa érzésem támadt. Úgy vettem észre, mintha mindent sokkal élesebben és világosabban láttam volna, mint máskor. Ez a bizarr impresszióm még jobban fokozódott, mikor az órámra pillantottam, mely monoton ketyegésével délután öt órát mutatott.- Szűzanyám! - rémüldöztem. - Velem még soha nem fordult elő, hogy az apró számokat tisztán lássam szemüveg nélkül.- Jóságos Istenem! ... Mi történt velem? - rebegtem csodálkozva. - Mindig tudtam, hogy a szódásüveg vastagságú nyolc dioptriás szemüvegem csak ideiglenes jellegű lesz majd életemben! Biztos voltam abban, hogy egyszer majd eljön a nap, amikor minden megvilágo- sul előttem. Tudtam, hogy megérem még azt az időt, mikor végre mellőzni fogom a kényelmetlen terhemet, a pápaszemet, mert mindent fogok majd látni nélküle! - áradoztam a váratlan örömtől megrészegedve.- Micsoda nagy nap ez az életemben! Több mint húsz évig a gonosz okuláréin rabszolgája voltam! - örvendeztem az isteni csodának, az égből pottyant éleslátásomért. Abban a pillanatban legfontosabbnak azt tartottam, hogy ne essek pánikba és az istenadta ajándéktól, nehogy megzavarodjak. Nagy bölcsen úgy határoztam, hogy azonnal a legközelebbi templomba megyek és a hosszú hónapok során megspórolt pénzemet, odaadom Szent Antalnak hálám jeléül, amiért ilyen nagy csodát tett velem. A tervezett nagy nyugalmat és higgadtságot képtelen voltam magamra erőltetni, mert óriási örömömet nem tudtam tovább titokban tartani. Éppen ezért a lakásomat minél előbb el akartam hagyni, hogy kinn, a szabad ég alatt mindenkinek boldogan újságolhassam a világraszóló csodát. A csigalassú liftet nem volt türelmem megvárni. Az emeleti vészkijáratot kinyitottam, a lépcsőn bakkecskeként, kettesével ugrándozva mentem le, s utamon mind a harminckilenc emeletet végigordibáltam, beteges eufóriában.- Látok! Újra látok! - sikongattam az örömtől artikulátlan hangon. Legnagyobb megdöbbenésemre, a ház lakói - mint leprást, nagy ívben kikerülve - rémülten menekültek előlem.- Valószínű, azok a bádogszívű, irigy emberek azt gondolták rólam, hogy talán a magas lakbér befizetésétől a nagy fájdalom az agyamra ment - elmélkedtem magamban. Hogy ennek az ellenkezőjét bebizonyíthassam, kicsattanó örömömben még hangosabban kiabáltam, hogy kifejezzem, milyen nagy isteni csoda ért. Az irhájukat féltő emberek azonban továbbra is gyilkos tekintettel sandítottak rám.- Istenem! Milyen sivár, lélek nélküli világban élünk! - sopánkodtam leengedett vállakkal. - Sötét lelkű szomszédaim láttán, úgy éreztem, hogy talán a Sátán gonosz ügyfeleivel vagyok körülvéve. Amint leértem az utcára, teli tüdővel szívtam be a friss levegőt. A tőlem reszketve félrehúzódó, pipogya fráterekre még csak rá sem hederítettem. Végre elértem a célomhoz, a közeli templomhoz, de még akkorra sem tudtam lefékeznem az elszabadult érzéseimet, melyet a hirtelen rámszakadt, évtizedek óta várt csoda okozott. (Úgy viselkedtem, mint egy lottónyertes, ki milliókat nyert és attól kezd rettegni, hogy a hirtelen jött szerencsétől előbb- utóbb a diliházban fog majd kikötni.) Amint beléptem a templomba, a becsapódó hatalmas tölgyfa ajtó zaja, minden jobb sorstól álmodozó lelket felriasztott az áhítatos szertartásból. A megdöbbent hívek mély megvetéssel figyeltek, ahogy boldogságtól mámoros hangon újságoltam az isteni csodát. A nagy empátiával rendelkező lelki- pásztor csendre és nyugalomra intette nyáját. Prédikációjában éppen az isteni csodákat ecsetelte bibliai példákkal, amikor, az izgága viselkedésemet látva, az igehirdetését megszakította. Mindenki feszült csendben figyelt, hogy mi történik, mert vezeték nélküli mikrofonjával egyenesen felém tartott.- Halleluja! Halleluja! - harsogta ujjongva a dobogón félkörben lehelyezkedő énekkor egy népszerű vallásos ének refrénjét. - A mikrofont átadta, hogy a gyülekezet minden tagjának elmondhassam különös látogatásomnak okát.- Emberek! Testvérek! Ma... nagy csoda történt velem... mert... mindent élesen látok! Tudtam..., hogy eljön majd az izé... az a nap... melyet több mint húsz éve várok! - kezdtem el nagy lámpalázzal életem első nyilvános szónoklatát az izgalomtól kiszáradt, rekedt hangon.- Halleluja! Halleluja! - zengett rá válaszként a kórus a lelkipásztor karmesteri beintésére. A kellemesen zúgó melódia megtöltötte a hatalmas gótikus kupolát.-Látok! Újralátok! - rebegtem fohászomat az égig.- Ámen! - dübörgött végig lecsapó villámként a válasz minden torokból.- Áldozni fogok Szent Antalnak! - határoztam el azonnal, és egyenesen a padsor oldalán lévő nagyméretű szobrához indultam. A templomban, a helyéről mindenki egy emberként felállva, dermedt némasággal figyelte minden mozdulatomat. A zsebembe nyúltam az előkészített pénzért, amit hónapok óta mindenki elől dugdostam. Elégedetten csókoltam meg a faszobor felismerhe- tetlenségig lekopott, hálától agyoncsókolt kezét. A hálapénzt a lába alatt lévő perselybe gyömöszöltem.- Ámen! - helyeselt az énekkar. Az Isten szolgája ismételt beintésére a kórus rázendített egy dinamikus, életvidám melódiára. A bizalomgerjesztő dallam elhangzása után, a nyáj pásztora templomban odajött hozzám. A mutatóujját felemelve jelezte, hogy csendet kér. Mindenki lélegzetvisszafojtva szemlélte a nem mindennapi jelenetet.- Mint látjátok, testvéreim, az Isten csodákra képes - mutatott rám, majd jóságos kezét, reményt keltő mosollyal a vállamra tette.- Amit most látok, drága testvéreim, az előbb említett isteni csodáknak az egyik bizonyítéka - fejezte be lélekemelő beszédét, majd sugárzó szeretettel átölelt, és újra intett a kórusnak. Felcsendült egy magasztos szentének, melyet most már mindenki együtt énekelt. A varázslatos dallam elhangzása után alázatosan letérdeltem, és fejemet mélyen lehajtottam. Abban a pillanatban, a dermedt csöndben, egy nagy csattanás és éles csörömpölés hallatszott a templom hideg kövén. A szemüvegem volt. Váratlanul leesett rólam és ripityára tört. Úgy éreztem, az ájulás kerülget. Vibráló gyertyafény nyalábokat, zúgó hangokat és rohangáló sötét árnyakat láttam egyre gyorsabban forogni körülöttem. Lassan feltápászkodtam, de minden homályosan, tejszerűen szétfolyt előttem. Nem láttam semmit, csak éreztem, hogy ketten segítőkészen belém karoltak és szép lassan, udvariasan kisegítenek a templomból. A tarkómba élesen belenyilallt a migrénes fejfájás. Az utcán eszembe jutott a széplelkű lelkipásztor reményt keltő szavai: - "Az Isten csodákra képes. A vaknak visszaadja a látását, de ugyanakkor képes arra is, hogy másokat vakságba borítson." Borongós, gyászos hangulatban magamra hagyva, igyekeztem az utcán a legjobb tudásom szerint tájékozódni, hogy minél gyorsabban hazabotorkálhassak. Sajnos nem volt könnyű, mert útközben megbotlottam egy göröngyben és el vágódtam a sáros aszfalton. A szemüvegem nélkül nem láttam, hogy az utamba egy csonka, megkínzott seprűnyél került. Felemeltem és a segítségével biztonságosabban kitapogathattam az utat hazáig. Önbizalmam fokozódott, mikor meghallottam a hátam mögött vigyorgó emberek gúnyos megjegyzéseit. Ázon- nal tudtam, hogy hazaértem a végtelennek tűnő utamról. Otthon tüstént előkotorásztam a tartalék szemüvegemet, és nem győztem hálálkodni a Teremtőnek, hogy újra látok. Megfogadtam, hogy azontúl sokkal óvatosabb leszek, mint addig voltam: soha többé nem fogok az ágyban olvasni, nehogy megismétlődjön még egyszer, hogy magamon felejtem a szemüvegemet. A kimerültségtől lehajtottam a fejemet az íróasztalomra, és a jóságos lelkiatyámtól hallott gyönyörű szavakkal szenderedtem el:- "Az isten csodákra képes. A vaknak visszaadja a látását..."
