Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-07-09 / 161. szám
2004. JÚLIUS 9. Irodalom MAGYAR SZŐ-A HÍD 25 Sírnak a falak a szélben Nagy Ábrahám Hivatalos küldetésen voltam egy közeli faluban a kultúrotthonok amatőr színjátszóinak vetélkedőjén. Nem első alkalommal zsűri tagnak választottak meg. A versenyek heteken keresztül folytatódtak vasárnapokon, műfajok szerint: színjátszás, népitánc, kórusok, szavalatok. Á vetélkedők más-más időszakban zajlottak különböző helyiségekben. Engem a színjátszók versenyére osztottak be pontozni. Döntésük nem volt egy cseppet sem meglepő, annál is inkább, mert a líceumban, ahol tanítottam a diákszínjátszóknak huzamos ideig instruktora voltam. Egy-egy betanult népszerű darabbal, pl. Móricz „Légy jó mindhalálig”-jával a nyári időszakban turnéztunk, felkerestük a bihari magyar falvakat. Lassan hírnévre tettünk szert, a meghívásoknak alig győztünk eleget tenni. A kiszálláshoz buszra volt szükség, ami rendesen fejtörést okozott. A magunk erejéből nehezen boldogultunk volna, de szerencsére akadt egy mecénás - a város Művelődési Háza igazgatójának személyében. O mindig segítségünkre volt. Miklós mégis csak egy rangos intézménynek volt a feje, kapcsolata volt gyárakkal, üzemekkel, akiknek gépkocsijuk volt. Kéz kezetmos alapon kisegítettek. Miklóshoz régi ismeretség fűzött attól kezdve, amikor felkért egy rögtönzött műsor konferálására a kultúrteremben, amivel végül is nagyon elégedett volt. Most is kettesben szálltunk be a néptanács tulajdonát képező jeepbe. Kételyeim nem voltak afelől, hogy unatkozni fogok az úton. Miklós származását tekintve félig román, félig magyar volt. A líceumot is a magyar tagozaton végezte. Mindkét nyelvet kifogástalanul beszélte. Amikor olyan társaságba keveredett, ahol románok meg magyarok is voltak, ő mindig magyarul beszélt. Fölöttesei mindig úgy kezelték, mint románt. Az úton megtudtam, magyar környezetben nevelkedett, baráti köre is azok közül került ki. Most is végig magyarul folyt köztünk a társalgás. Feltételezem, az lehetett a meggyőződése: tisztelj meg másokat, ha azt akarod, hogy magad is tiszteletben részesülj. A sofőr lefékezett, megérkeztünk a helyszínre. A kultúrotthon előtt ünnepi öltözetben vártak ránk az ifjak. Amúgyis vasárnap lévén, ez járja falun, kiöltöznek az emberek. Elsőnek Miklós szállt ki a kocsiból, pár szót váltott velük, az ismerősökkel kezet rázott, majd felém fordulva magyarra fordította a szót. Zavartságot árulhatott el a tekintetem, de miért is nem mondja az ő nyelvükön, úgyis megértem. A szemeket fürkésztem, nem fedeztem fel gyűlöletet bennük. Egyik másiknak mosoly terült az arcára, volt olyan, aki összesúgott a mellette állóval. A versenyek egyhamar befejeződtek, a szereplők meg a kis számú közönség rendre eltávoztak, a helység kiürült. Nekünk meg nem akaró- dzott hazaindulni. Miki be is jelentette, elmegy felkeresi az egyik pereputtyát. Akart vinni magával engem is, de én nem álltam kötélnek, nem volt kedvem csak úgy hívás nélkül beállítani egy idegen házhoz, ahol még csak nem is ismernek. Menj csak nyugodtan, én majd várok rád. Megegyeztünk az időben és a helyben. Roppant kellemes kora nyári délután volt. Kisétáltam a határba, ahol a táblákban virágzott a kukorica, színpompájában virított az egész határ. Melegen tűzött a nap, ki kellett gombolkoznom. Ingujjra vetkőzve folytattam a sétámat. A forró levegő tűszúrásait a bőrömön éreztem, a verejték kiült a homlokomon. Már egy másik falu határában járhattam, amikor a közelben előtűnt egy félig- meddig leégett templomtorony. A tűz nyomait viselő üszkös gerendák segély- kiáltásszerűen csüngtek alá a falak közt, míg kívülről tiziánvörösen rikított a torony téglaoldala. Megpróbáltam a közelébe férkőzni, nem ment könnyen. Mindenfele vad növény, gizgaz benőtte a bejáratot. Nagyon régen lehetett a tűz, talán száz évnél is korábban. Minden egyes mozdulásomra gyíkok surrantak, szöcskék pattantak fel. Nagy nehezen rátaláltam a gránitkövekből kirakott ösvényre, ami az ajtóhoz vezetett. A sűrű gyepszőnyeg beborított mindent. A félköríves ajtóbejárat fölött egy jócskán megrepedezett márvány lapon ez volt olvasható: SOLI DEO GLORIA. Mostmár nem volt kétségem afelől, hogy kik és milyen nyelven áldhatták az Urat egykor ebben a tűzemésztette templomban. Leültem egy zöld mohával csipkézett kőre és a nyitott falrések közt sokáig hallgattam a szelek sírását. Leona Borek * Átmenet Bűvös messzi távlatot Fejtegetnek földlakók Idegen vörös planétát Ember jövendő otthonát. Ismert téren járnak Hol tavaszt jelölve Nyilnak az ibolyák, Ódon kertek bokrán Ringanak a szélbe Illatos orgonák. Hullat nyár vihara Virágszirom özönt Piros levél fut a szélbe Amint az ősz beköszönt. Téli csendben alszik Évszakok virága Hófelhőkön átnéz a nap A fehér világra. S az ember árnyak Kik áthaladnak itten Küzdelmes létük zaja Lassan elhal A végtelen űrben, Ne várná az ember A Uj eszmék tavaszát S elrendezné előbb A földiek sorsát Kutatás szelleme Elérné jutalmát. (New York) Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk IRODALOM rovatába beküldött írásaikat, verseiket. A rendszeres beküldőket előfizetéssel jutalmazzuk! Sósméz (4) Brém-Nagy Ferenc (Folytatás elózó lapszámunkból) (...) Belépvén a kapun Váradi nem kis megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az éppen szemben lévő lakás ajtaja és ablaka sötét, tehát a felesége korán elaludt. Halkan nyitotta az ajtót, ügyelve, nehogy felébressze, elkerülni akarván ezzel a meglehetősen zűrös nap utolsó felvonását, amihez vajmi kevés kedve lett volna. Az előszobában, ami egyszerre konyha is volt, megcsapta a jól ismert szag, a százados falakból elnyomhatada- nul áradó doh, a sült olaj és a kifőzött, száradó pelenkák keveredő, kiszellőztet- hetetlen elegye. Első dolga volt, hogy a udvari lámpa beszűrődő fényénél bezárja a szobaajtót, csak azután kapcsolta fel a villanyt és vette le a kabátját. Leült az asztalhoz és rágyújtott. Gondolkodott. A rabló jutott eszébe, a szavak, amiket ő mondott neki. Visszagondolván a történtekre, meg mert volna esküdni rá, hogy minden, ami elhangzott megjelent előtte. Látta. A férfit csonttá-bőrré fogyva, leginkább az egyiptomi múmiákhoz hasonlatosan, egy zöld csempével kirakott kórházi szobában, rácsos fehér ágyon, ami mellett fogasszerű állványra akasztott infúziósüveg lógott, alatta kis tartály, abba csepegett a folyadék, ahonnan egy cső vitte a férfi takarón nyugvó hihetetlen vékony karjából kiálló, leragtapaszozott tűig. Égy orvos és két nővér állt az ágy mellett. Az orvos éppen a férfi nyakára tette a kezét, a két nő felé fordulva bólintott, és kiment a szobából. Az egyik nővér kihúzta az ágyon fekvő férfi karjából a tűt, felemelte az állványt, kiment ő is, majd kisvártatva egy harmónikaszerű, embermagas paravánnal tért vissza, a másik nővér közben a férfi arcára húzta a takarót, majd segített a paravánnal visz- szatérőnek körbekeríteni az ágyat. Váradi, noha mint érzékelhető, biztos volt benne, hogy látta a rabló majdan bekövetkező halálát, azért tele volt kételyekkel - ahogyan ez már lenni szokott -, javarészt saját elmebéli állapotának épségére vonatkozóan. Könnyen elképzelhető, akinek relék, diódák, kondenzátorok, ellenállások, elektromágneses csövek, nyomtatott és nem nyomtatott áramkörök töltik ki a világát, akinek élete egy fizikai képletekkel pontosan leírható jelenség, az elektromos áram jegyében telik, annak másvalaki jövőjébe látni, hogy mást ne mondjak, hihetetlen és bizarr dolognak számít. Mindent összevetve, Váradi nem hitte, ugyanakkor pontosan tudta, minden az említettekhez hűen játszódott le. Harmincévesen először tapasztalta, hogy súlyos, feloldhatatlan ellentmondásba keveredik önnönmagával. O, a mindenkiben ott húzódó, jól-rosszul a felszín alá gyűrkölt tudathasadás. Elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Az elbeszélő, én, rezignált, a mind divatosabb, zajosan előadott paranormális jelenségeket meglehetős fenntartásokkal fogadó ember, ehelyt kénytelen vagyok leszögezni, jobban tette volna, ha az egész támadást, Sport nevű pinceborozóstól, törzsvendégestül, tar férfistül, késestől, József utcástól mihamarabb elfelejti, nem foglalkozik vele, kialussza, mint az enyhe részegségét. Mert Váradi Simon, harmincéves elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója ott és akkor tényleg a jövőbe látott, a múmiaszerűen lefogyott, ösz- szeaszott alak a kórházi ágyon tényleg a tagbaszakadt rabló volt, alig több, mint nyolc évvel később, pontosan abban a pillanatban, amikor hosszú és egyoldalú küzdelme a gyomrából kiinduló, később csaknem az egész testét behálózó gyó- gyíthatadan kórral befejeződött. (Folytatjuk)
