Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-09-24 / 172. szám
2004. OKTÓBER 1. MAGYAR SZÓ-A HÍD 17 Móra Ferenc: Mondák és mesék Titulász bankója Furcsa név biz ez, de a viselője még százszor furcsább ember volt. Derékban gömbölyű, mint a hordó, de hosszú nyakú, mint a gólya. Se bajusza, se szakálla, de szemöldöke olyan bozontos, hogy bőven kitelt volna belőle mind a kettő. A mestersége rongyszedés, de nincs az a király, aki olyan büszkén hordozná az ünneplő koronáját, mint ő a nagy batyut a hátán.- Jaj de kényes ez az öreg Titulász! - incselkedtek vele a ráérő emberek, mikor végigfurulyázta az utcákat. Erre ő megbillentette a hátán a batyut, mint ahogy más ember megbillenti a kalapját, s mosolygott akkorát, hogy a füléig szaladt a szája:- Kényes ám, de van is neki mire! Öreg Titulásznak nagy a becsülete, még a sárgarigó előtt is. Mit mond a sárgarigó a főbíró úrnak? Azt mondja neki: filió, huncut a bíró. Mit mond a sárgarigó az öreg Titulásznak? Azt mondja neki: tilió, rongyból lesz a millió. Ezt ugyan nemcsak a sárgarigó mondta neki, hanem ahány gyerek meglátta az utcán, az mind utánarikoltozott: Öreg Titulás Összefurulyáz ringyet-rongyot, rossz pokrócot, subadarabot, abból lesz a million tilió, filió. Én csak egyszer kiabáltam utána a kerítés mögül, akkor is elkergetett onnan édesanyám.- Elhallgatsz, te sövény támogató! Nem szégyenled magad azt a szegény öregembert kicsúfolni? Ha még egyszer ilyent hallok tőled, mindjárt odaadlak az öreg Titulászhoz inasnak. No, ettől megijedtem, mint Papék lova a fűrészportól. Inkább a nyelvem haraptam volna le, mint hogy valami csúfoló szó miatt rongyszedő inast csináljanak belőlem. Lett is nagy becsületem az öreg Titulász előtt. Nekem mindig két- akkora árpacukrot adott, mint a többi gyereknek - mert mindig volt árpacukor a köpenyege zsebében, s azt mind mi- köztünk osztogatta el, akármennyit haSZERKESZTEITE: KERTÉSZ GABRIELLA szontalankodtunk is vele.- Ne neked is, ne neked is - s lobogott mosolyogtában a szemöldöke -, jut a millióból. Hanem egyszer elmaradt az árpacukor, elmaradt a furulyaszó, nem kóválygott le s fel az utcában az öreg Titulász. Agynak esett szegény feje, s vánkosa alá tette az árpacukrot meg a furulyát. S ha egy-egy gyerek elment az ablaka alatt, mindig rázörgetett az öreg, s odaültette az ágya szélére. Furulyázott neki egy kicsit, aztán a markába nyomott egy darab árpacukrot.- Ne mondjátok, hogy a Titulász elvitte magával a millióját! Nekem is azt mondta, mikor meglátogattam, de nekem se nem fűrulyázott, se cukorkát nem adott. Szomorú mosolygással nyomott egy barackot a fejem búbjára.- Nincs már cukor. Elhordták a pajtásaid. Nincs már furulya se. Az előbb vitte el a Késik Jani, egyebet már nem tudtam neki adni. Savanyú képet vágtam, mint aki citromba harapott, s erre az öreg Titulász elnevette magát.- Ne félj, fiam, többet ér az, amit neked szántam. Arról mindig megemlegeted az öreg Titulászt. A sarokban roskadozott egy öreg tuli- pántos láda. Odavánszorgott, kivett belőle egy kis ládát, abból egy kopott selyemkendőt, abba volt belehajtogatva egy tenyérnyi nagyságú cifra papíros.- Tudod-e mi ez? - tartotta elejbem.- Tudom hát. Pénz. Úgy hívják, hogy bankó. Láttam már én ilyent édesapámnál is, csakhogy az kék volt, ez meg piros.- Az ám, ez az, bankó - integetett az öreg -, csakhogy ez százforintos bankó. Szép pénz, nagy pénz, ritka pénz, ilyent a te apád álmában se látott. Ezt megbecsüld, fiam, s eszedbe jusson róla mindig az öreg Titulász. Meg is becsültem én a bankót, szaladtam vele a Mitetszik boltjába, s nagy kényesen odadobtam a boltos elé.- Mi tetszik, kis öcsém? - kérdezte a Mitetszik boltos.- Adjanak ezért a sok pénzért egy zsák árpacukrot. De olyant ám, hogy az egyik fele piros legyen, a másik meg fehér.- Ejnye, de nagy úr az úr - nevetett a Mitetszik -, adjon egy garast.- Ott a százforintos bankó. A boltos összegyűrte a pénzt, és a markomba nyomta:- Az ám, de Kossuth-bankó. Csinálj belőle csónakot, öcsém, ennek egyéb hasznát már nem lehet venni. Bizony úgy mentem én haza, mint akinek az orra vére folyik, s még tán el is pityeredtem, amiért így elámított az öreg Titulász. Nem is mertem otthon eldicsekedni vele, hogy hogy gazdagított föl az öreg: szélnek eresztettem a cifra bankót az udvaron:- Vidd el, szél, vidd el ezt a nagy kincset, amin már egy garas ára árpacukrot se adnak! A szél fölkapta a papírost, zörgette, forgatta, de utoljára neki se kellett. Belesodorta a libaitatóba, ott találta meg másnap reggel nagyapó, aki olyan ráérő ember volt, hogy egész nap egyebet se csinált, csak üldögélt a tornácon, s nézte, hogy kergetik egymást a bárányfelhők az égen. Uramfía, de mekkorát ugrott, mikor meglátta, micsoda cifra papír úszkál a vízen! Nemhiába, hogy a Kossuth katonája volt a nagyapó valamikor. S amikor kihalászta a bankót a vízből, úgy megtán- torodott, hogy meg kellett neki fogódzni a tomácoszlopban. "No, ilyet már mégse tennék, ha én a Kossuth katonája lettem volna" - gondoltam magamban, s ijedten ugrottam oda.- Nagyapó, mi a baja, édes nagyapó? Nagyapó csak a kezével integetett, hogy menjek onnan, s úgy potyogott a könnye a bankóra, mint a záporeső. "Nini - gondoltam magamban -, mégiscsak valami lehet ez a Titulász bankója, hogy még a nagyapót is megríkatja." S Titulász bankójának csakugyan nagyon fölvitte az Isten a dolgát. Belekerült a nagyanyó imádságos könyvébe, szagos mentalevelek közé, s nagyapó néha fél nap elüldögélt úgy, hogy egyre csak a bankót nézegette, s hol elborult, hol ragyogott a tekintete. Mikor magaformájú fehér szakállas öreg bácsik mentek hozzá, szinte nevetett a szeme, ahogy odasúgta nekik:- Gyertek be csak, vén cimborák, mit mutatok én nektek! Aztán bementek a tisztaszobába, ott egy darabig olyan csend volt, mint a templomban, aztán olyan riadalom, hogy elhallatszott a szomszédba. A szelíd öreg bácsik olyan tűzbe jöttek, mintha csak csatába mennének a nemzeti lobogó alatt, s reszkető kezükkel akkorákat ütöttek az asztalra, hogy Isaszegnél se szólt nagyobbat az ágyú. "Ej, ej valami csodálatos ereje lehet ennek a Titulász bankójának" - tűnődtem magamban, s most már nagyon szerettem volna a kezem közé kaparintani. De úgy őrizte a nagyapó, mint hétfejű sárkány a kincset. Akkor is a kezében szorongatta, mikor egy reggel hiába keltetettük: mert úgy elaludt, hogy fel se Népköltések: Mondókák Október Leodegár, hogvha lombhullató, Örülj! a jövő év páratlan jó. Orsolyakor takarítsd be káposztádat. Simon, Juda hóval tömi tele szádat. Ha megdurvul a nyúl szőre, siess fáért az erdőbe. ébredett többet. Titulász kincse most már az édesapámra maradt. Ö is csakúgy megbecsülte, mint nagyapó, de még jobban őrizte. Kis táskát varrt piros irhából, azt beszegte fehérrel, zölddel: abban tartogatta a bankót a mestergerendán. Oda pedig én föl nem értem, még ha két széket tettem is egymásra. Nem is láttuk a pénzt, csak sátoros ünnepeken: akkor az ölébe szedett bennünket édesapám, és elmesélte, milyen világ volt az, amikor a Kossuth-bankót csinálták.- Becsüljétek meg ezt az ereklyét, gyermekeim - kötötte a lelkünkre -, minden betűje a szabadságharcról beszél. Mikor aztán a magam szárnyára kerültem, hozzám került a Titulász bankója. Kopott, kifakult, elrongyolódott már, hiszen nagyon sok kézben megfordult. Csak az látszik belőle tisztán, ami örök életű: Magyarország címere és a Kossuth Lajos neve. Én üveg alá tétettem, úgy tartom itt az asztalomon. S ahogy most elnézem a Kossuth-bankót, eszembe jut, hogy lám, mégis igaza volt az öreg Titulásznak, akinek sírja fölött az akácfákon még most is fütyörésznek a sárgarigók: tilió, rongyból lesz a millió. Csukás István Dalocska Csengő szól: gingalló, röppenj már pillangó! Pillangó messze jár, volt-nincs nyár, vége már. Züm-züm-züm, zúg a szél, táncol a falevél, züm-züm-züm, ez a szél! Egy reggel itt a tél. Gyerekeknek
