Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-09-24 / 172. szám
Irodalom 2004. októberi. 12 MAGYAR SZÓ-A HÍD Sósméz (11) Brém-Nagy Ferenc Brém-Nagy Ferenc (1965) író, tipográfus, a Magyar Nemzet kultúra rovatának főszerkesztő-helyettese és a JEL tervezőszerkesztője. A Fekete Zongora könyvkiadó (amely elsőkönyves költők és írók megjelentetésére szerkesztésére szakosodott) vezetője, számos forgatókönyv szerzője. m. Az elbeszélő, én - mint ahogyan már többször elmondatott rezignált ember, ehelyt kilépek hőseim történetéből. Nem fogalmazok meg kérdéseket helyettük, tegyék meg ők, ha szükségesnek tűnik számukra. Nem kommentálom érzéseiket, cselekedeteiket, beszéljenek azok önmaguk, önmagukért. Amit elindítani kötelességemnek éreztem - afféle kimondatlanul elvárt teendőként rótta rám a már emlegetett hosszúra nyúlt vasárnap délutáni kávézás -, az nagyobbrészt immáron útra bocsáttatott. Van ami még várakozik, mint síkfutók a startpisztoly dörrenésére, de annak is eljön az ideje. Természetesen nem mondok le azért a lehetőségről egyszer és mindenkorra, hogy alkalom adtán - mit lehet tudni, mi lesz még ezután - közbekotyogjak, de megígérhetem, csak akkor teszem, ha elengedhetedennek tetszik. A rezignáltságon túl én, az elbeszélő, alapvetően szemérmes vagyok. Általában is feszélyezett mindig a szereplés, félszeggé tett, nyűgként éltem meg, lettlégyen szó kisebb vagy nagyobb plénum előtt történő megnyilatkozásról, köz- vagy magánügyekben egyaránt, s ha egy módom volt, kibújtam alóla, ám ahogyan körbenézve azt látom mostanában, mind jellemzőbbé válik az előtérbe nyomakodás, a bármi áron való, általában alapot és tétet is nélkülöző megnyilvánulni akarás kényszere, nos, egy ideje kimondottan taszít. Femando Pessoa írja a Kétségek könyvében, hogy a világ ma az ostobáké, érzéketlenéké és nyüzsgőké, az élethez és a diadalhoz való jogot manapság csaknem ugyanazokkal az eszközökkel lehet megszerezni, amelyekkel az ember bekerülhet a bolondokházába: a gondolkodásra való képtelenséggel, amorális viselkedéssel, kóros élénkséggel. Mit tehet hozzá ehhez egy mában és itt élő ember? Talán csak annyit, hogy a világ mitsem változott. Sőt. Pessoának jobb idő és jobb hely rendeltetett. Az, amiben és ahol nekem élnem adatott, furcsa teret képez: az öröm- telenség és a folytonos bomlás országát. Gyakran támad olyan érzés bennem, mintha a hegységek, az Alpok és a Kárpátok láncai, melyek körbeölelik, mágnesesek lennének, és állandó, azonos intenzitású vonzásuk eredményeképpen minden folytosan veszíti el formáját, amorffá lesz, majd darabjaira hullik: emberek, dolgok, szándékok, álmok, történetek. Ahhoz, hogy valami létrejöjjön, meg kell küzdeni ezzel az erővel, sokszorozott energia szükségeltetik, fanatizmust súroló konok akarás, amely aztán egyeden pillanat elérésében nyeri el értelmét. Ennyi és csak ennyi adatik a kiteljesedésre. Egy felfénylő minutum, egy pillantásba befogható mű, utána a feltartóztathatadan romlás. A születés pillanata egyben a szétesés kezdete is. Itt semmi sem az, aminek látszik, illetve nem az az idő egymást követő, két szomszédos pontján, mert közéjük fu- rakodván, beléjük épülvén nyomban munkához lát az enyészet. Háttérbe vonulok hát, én, az elbeszélő, mert egyedül a csöndes szemlélő pozíciója vonzó számomra, a reflektorfényen és a zsivajgáson kívül maradni képes krónikás aprómunkája, aki nem igazodik elvárásokhoz, nem gyárt elméleteket, nem köt alkukat, éppen ezért nem vár elismerést és jutalmat sem, megfigyeli a környezetét és lejegyzi, amit lát, hall, tapasztal; hűvösen dokumentál. Miért? Hogy megérezhető legyen a feszülés-szétesés e vége nincs keringője. Hogy saját színükben látszodjanak a bomlás momentumai, a darabok, a törmelékek, a foszlányok, melyek együttesen e mindent elborító fáradt, fásult szürkeséget adják. Hogy emlékek maradjanak egy olyan korról, melyben semmi emlékezetes nem történik, Kezdjük hát el, s majd kiderül, mi lesz belőle. Azért fordulék én, hogy lássak bölcsességet és bolondságot és esztelenséget, az az hogy mit cse- lekesznek az emberek. Haza AKAROK MENNI Énekes tehetségkutató műsor az egyik kereskedelmi televízióban. A hírnévért elinduló jelöltek megszámozva, mint a lovak az ügetőn vagy a soha utol nem érhető műnyulat üldöző nyúlánk agarak. A stúdióban egy köralakú dobogó van, erre lépnek fel a versenyzők előadni produkciójukat, mögötte a show megsokszorozott emblémája tölti be a hátteret. Szemben a dobogóval hosszú asztal, mögötte egymás mellett öt ember ül, a zsűri. Nincs zenei kíséret a számok alatt, a reménybeli énekesek egyedül vannak a hangjukkal a rossz akusztikájú térben. Szerencsés, aki bír valamilyen hangszert és magával hozta; túl azon, hogy ingatag támasz a légszomjas egyensúlyozásban, némiképp összerendez, lefoglalja az izgalomtól többnyire önálló létre ébredő kezeket. Tömzsi, rövid hajú, kerekarcú, húszévesforma fiú lép az emelvényre. Elkezdi a dalát. Hangja darabos, hamis; csúszkál, mint a gumitalpú cipő a vizes keramitkoc- kákon. Mozgása esetlen, kényszeredett. Kínos az egész, az ember rosszul érzi magát a képernyő előtt. Amikor a kamera a zsűrit mutatja, látszik, nehezen türtőztetik magukat. Arcukon elképedés, hitetlenkedés, feszengés és felkéredzkedő, de visszanyelt nevetés egymást váltó hullámai. Próbálnak fegyelmezettek maradni, ám időnként így is szétesnek vonásaik. Véget ér a produkció. A fiú mintha mitse érzékelne, bizakodó mosollyal áll a hirtelen nagyon méllyé váló csöndben. Néhány pillanat telik el, aztán a zsűri egyik tagja, a kövér, szabad szájú, extrém ruhákat és frizurákat viselő dzsesszénekesnő nem képes tovább uralkodni magán, kitör belőle a nehezen visszatartott nevetés. Hangosan kacag. Belevörösödik. A zsűri oldódik ettől. A fiú arca megrándul, vállai leesnek. Látszik, összetört. Még hallgatja a minden óvatoskodásuk ellenére megsemmisítő értékeléseket, de láthatóan már alig van jelen. Mikor vége, megszólal. Hangja halk, megszeppent, segélykérő, mint a tanácstalan gyermeké.- Haza akarok menni. Koratavaszi szombat délelőtt. A bágya- tag nap néha átdereng a vékonyabb részein az egybefüggő felhőrétegnek, mely koszos, szürke, agyonhasznált paplanként takarja el az eget. A Dózsa György út és a Verseny utca sarka. Elénk jövés-menés. A Keleti Pályaudvar kerítése mellett emberek igyekeznek a Puskás Ferenc Stadionnal szemben, a használaton kívüli vasúti területen lévő ócskapiac felé vagy jönnek onnan. A saroktól a Kerepesi útig a járda nagyobbik részét elfoglalják azok, akiknek nem telik helyre a piacon, ezért kívül kuporogva széthajtogatott kartondobozokra, nylonszatyorra vagy újságpapírra kirakva kínálják azon tárgyaikat, melyekért némi pénzt remélnek. Egy férfi közeledik. Utjá- ból felkorbácsolódott víz cseppjeihez hasonlóan freccsennek szét az egymáshoz préselődő, kacatokat mustrálok. Középkorú, vékony, barna bőrű, beesett arcú. Szürke munkásruháját festékfoltok tarkítják. Járása bizonytalan, meg-megtántoro- dik, kitér jobbra vagy balra, kiszámíthatatlanul. Be van rúgva. Elérve a sarokig megáll. Szétnéz, aztán elindul át a zebrán. Az úttest közepén megbillen, jobbra lép. Válla hozzáér a szembe közlekedő középkorú, elegáns, festett szőke asszonyhoz, aki elérve a túlsó járdát visszanéz. Arcán felháborodás és undor. A posta előtt és odébb a buszmegállóban várakozók ellépnek a férfi útjából, akinek fekete hajában vakolatmaradványok és száraz levéldarabok ülnek. Viszolygással nézik és félelemmel, amit talán a testi érintkezéstől való tartás motivál. A férfi, bár arca kifejezéstelen, mintha érzékelné mindezt, mert megáll, hátát a posta falának veti és halkan, akadozó nyelvvel megszólal.- Nem bántok én senkit, csak haza akarok menni. FOLYTATJUK II Zsigmond Aranka , 1948-ban Erdélyben, Nagybaconban született. Tanulmányait a marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumban vi gezte. Kolozsváron 1973-ban szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem textilszakán. Kinevezi- sét Székelyudvarhelyre kapta, itt tanított a Művészeti Iskolában rajzot és festészetet, a Tanítóképzőben rajzmód- * szertant. Tagja volt a Hargita Megyei Művészeti Egyesületnek. 1985-ben Magyarországra, Székesfehérvárra települt. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Több mint ötven kiállítást rendezett. Fali kárpit- szövéssel és restaurásással, valamint grafikával és festészettel foglalkozik. Portréfilmjét 2003-ban mutatta be a neu III yorki Magyar Televízió az 56-os csatornán. Jelenleg New Yorkban tartózkodik. Adatai megtalálhatóak a Magyar Alkotóművészek Országos Lexikonában. Újságunk montázs-sorozatát közli.
