Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-09-17 / 171. szám
2004. SZEPTEMBER 17. Kultúra MAGYAR SZÓ - A HÍD H Lloyd Webber-né Budapesten BALSZERENCSE... Nem szívesen okoznék rombolást senkinek a kikében vagy az élményei között, de Sarat Brigbtman koncertje igazi szörnyűség volt a Budapest Arénában. Legalábbis ami a lényeget illeti. Egyébként siker volt, kevesen voltak, de jól érezték magukat, a fénytechnika olyan vöt, amilyen ritkán látható errefelé. Talán ez lett volna a megoldás: bemegyünk egy órán át pásztázzák a reflektorok a színpadot, akkor húsz perc szünet, újabb pásztázás, és mehetünk haza. Soványka program, de kgalább nem énekel a művésznő. Fáy Miklós Énekel - ez persze kis túlzás. Magas hangon huhog és nyivákol. Ez az a pont, amikor az utolsó illúziók is összeomlanak az emberben. Mert hányszor volt szó arról, hogy ilyen csak nálunk fordulhat elő, a musicalekben az arra alkalmatlan színművészek játsszák az énekes szerepeket. Sarah Brightman valóban főszerepeket alakított első osztályú előadásokban. Persze, nem ártott, hogy ő volt Andrew Lloyd Webber felesége, de ki hitte volna, hogy erre az egyetlen dologra egy egész életművet föl lehet építeni. Pedig föl lehet. És ha az este legkevésbé kibírhatatlan részét is meg szabad említeni, az még midig Az Operaház fantomjából énekelt dal volt. A többire nekem nincs szavam. Mindenki képzelje most ide a három legcsúnyább szót, amit ismer - pont olyan volt Sarah Brightman énekművészete. De azért sincsen szavam, mert ha bármit mondanék, hogy hamis, éles, természetellenes, azzal úgy tennék, mintha ő valóban énekelt volna, csak rosszul. Mintha éz egy zenei produkció lett volna. Közben pedig egészen másról van szó. Sarah Brightman a Barbie-babát ébreszt- geti a hallgatóság lelkében. Eltúlzott póthajat cipel maga után, kicsavart mozdulatokkal mászkál a pódiumon, egyszer még hintára is ül, és száll utána a fehér uszálya, és mindehhez néhány nyúlós, szirupos melódiát énekel, amelyek szövegében a szabadság, szerelem, szépség szavak szerepelnek. A baj az, hogy ezt ő valahogy kevéssé megalapozottnak érzi (ki tudja, talán okkal), ezért a klasszikusokhoz fordul. Albinoni Adagio, a Turandotból a tenorária, egy kicsit megbolondítva, de nem a zene tébolyul meg, hanem a hallgató. Fölmegy a nő a színpadra szerkesztett, semmibe vezető hídra, és csillagfényben, szép hold alatt elénekli Ruszalka áriáját. Nem angolul, nem magyarul, és persze nem csehül, hanem olaszul, förtelmes angol akcentussal. Kíváncsi vagyok, mit felelne rá, ha megkérdezném, miért. Mert az olasz az olyan operás nyelv? Még ebben az angolos változatban is? Persze a közönség megkajálja. Úgy érzik, hogy valami finom, érzelmes, érzéki élményben van részük, és milyen jó ez a magas művészet, majdnem annyit ér, mint egy thai masszázs. A Brightman- szörnyűség pedig pillogva-csipogva szózatot intéz a hallgatósághoz, végre itt vagyok Budapesten, nagyon köszönöm ennek a csodálatos közönségnek. O, borzalom. És érzem, hogy ez csak a kezdet, Andrea Bocelli már valahol feni a kést, hogy a vérünket vegye. Iskoladráma az Alpokban MEA CULPA Dr Hruza Judit, nyugalmazott New York-i ideg-elme főorvos, aki jelenkg is a metropolis egyik „törvényszéki” orvosszakértője, férjével együtt egy emlékmúava- tón vett részt, egy „Mea culpan-t, vagyis „Bocsássatok meg!”-et kiáltó, döbbenetes ünnepségen. Erről küldött lapunknak beszámolót. Júniusban Ausztriában voltunk, a férjem, meg én, egy rendkívüli szertartásban vettünk részt. Az eisenerzi polgármester, Mag. Freinger meghívott minket Steyr-be, a hegyekbe, ahol 250 magyar zsidót lőttek agyon őreik, helybeli Volksturmistak, akik ezerfőnyi rabot kísértek ezen az útszakaszon Mauthausen fele. A halálmenetben én is résztvettem. 1945 április 7-én én is ott futottam lefele a Prabichl Hágón, miközben őreink “los, los, ihr Saujuden “ kiáltások közben vadul lövöldöztek a rohanó tömegbe. 1993-ban egy bécsi filmrendező, Michael Zuzanek egy dokumentumfilmet készített a halál menetekről “Alles Schweigen" címmel, amiben én is részt vettem, s amit Bécsbcn és Budapesten is bemutattak, később pedig egész Ausztriába elvitték, iskolákba, különböző szervezetekbe. Egyre több osztrák jött elő, mondta cl saját emlékeit a halálmenetekről — azelőtt tabu volt. Egy pár évvel ezelőtt alakult Steyerországban egy szövetség, “Arge Jugend gegen Gewalt und Rassismus” (Haragos ifjúság az erőszak és rasszizmus ellen), ezek igen aktívan vettek reszt az előkészületekben. Ok tervezték meg az emlékmű gyönyörű tervrajzát is. Azonkívül írtak nekem egy levelet, amelyben közölték, elő akarják adni drámai formában az életemet. 29 kérdést tettek fel az életemről, ifjűkori fényképemet is elkérték. A leleplezési szertartás azzal kezdődött, hogy a gyülekezőhelyen a polgár- mester karonfogott, a négyes sorok elejére vezetett és elindította a menetet fölfele, a hegytetőre. “Déjá vu érzéssel lépkedtem fölfele, majdnem elértem a célt a magam lábán, de az utolsó párszáz méterre hálásan elfogadtam a felajánlott autót. Ha annakidején megálltam volna, lelőnek. A hegyen egy színpad volt felállítva és a letakart emlékmű. A polgármester mondta az első beszédet és a többi szónokhoz hasonlóan hangsúlyozta, fontos, hogy végre megszűnt a hallgatás. Egy steyeri lakos, Maria Maunz elmondta, hogy kislány korában segített édesanyjának szétosztani a kenyeret és a krumplilevest az éhező foglyoknak, akiket az ő mezőjükön szállásoltak el. Feltűnt neki egy vöröshajú, 15 éves fiú, aki éhesen tömte magába az ételt. Amikor később visszament a frissen fejt tejjel, a fiú holtan feküdt a földön. Körülötte halottak, és rengeteg vér. Mesélt Maria, és elsírta magát. Aztán színdarabot adtak elő, Wenn die Steine Weinen címmel. Gimnazisták írták és adták elő mozdulattal, szóval és zenével, hogyan lett egy jómódú intellektuáis család semmivé, csak két fiatal árva maradt életben. Az utolsó jelenetben a fiatal színeszek az arcuk elé tartották az én tinikori felnagyított képemet. A közönség viharos tapsba tört ki. Körülnéztem és láttam: nem csak én sírok. A leleplezéskor Freinger polgármester úr újra karonfogott, s elvezetett az emlékműhöz, ahol én nagy nehezen elvágtam a leplet tartó zsinórt és végre megláttuk a csodaszép emlékművet. Terméskövekből épített fal előtt két emberi forma. Az egyik futva, a másik elesett helyzetben. Betűk: 19 45, megszakítva egy hatágú csillaggal. Barátaim utánam küldték az eseményről szóló újságcikkeket. Több mint ezer ember jelent meg az ünnepélyen. Dr. Hruza Judit 2004. szeptember 10. m Sarah Brighton: hamis, éles, természetellenes?
