Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-08-20 / 167. szám
12 MAGYAR SZÓ—A HÍD Irodalom 2004. AUGUSZTUS 20. Sósméz (6) Brém-Nagy Ferenc Brém-Nagy Ferenc (1965) író, tipográfus, a Magyar Nemzet kultúra rovatának fószerkesztó-belyettese és a JEL tervezőszerkesztője. A Fekete Zongora könyvkiadó (amely elsőkönyves költők és írók megjelentetésére szerkesztésére szakosodott) vezetője, számos forgatókönyv szerzője. (...) Eszébe jutott, lám, mennyire természeti lény az ember, még akkor is, ha egy ilyen merőben természetellenesnek tűnő képződményben él is, mint New York, léte elszakíthatatlan tőle, s a civilizáció vékony hámja alatt paralel vele. Mondják, a haldoklók az agónia egy pontján, közvetlen a vég előtt, jobban lesznek. A romlásra ítélt testet kis időre még megtölti az élet, enyhül a fájdalom, feltisztul az elme, a derű is visszatér. Mintha minden, ami összetartozik még egyszer nekifeszülne, kapaszkodnának az alkotóelemek, hogy megtartsák egymást még egy ideig. Lehetne ezt kegyetlen játékként értékelni, a sors utolsó, éppen ezért nehezen minősíthető illúziójának titulálni, amellyel még rövid ideig áltatja a nyomorult embert, ám más ez, a létezés utolsó lobbanása, öröme, mellyel elköszön. Fekete fiatalok népes csoportja vonult el előtte. Zajosak voltak. Egymást túlkiabálva vitatkoztak, ketten-hárman valami nehezen érthető szövegű, elnyújtott dalt énekeltek. Bakerben megint felötlött a délután, amikor a szüleitől elbúcsúzott. Látta magát állni a járda szélén, integetni a távolodó öreg Chrysler után. Most először tudatosult benne igazán, hogy azt a napot követően mindösszesen háromszor találkozott apjával. Nem sokkal az egyetem megkezdése után, valamikor ősszel, anyja hívta telefonon és a maga keresetlen, nyers modorában közölte vele a hírt: apjánál előrehaladott stádiumban lévő prosztatadaganatot diagnosztizáltak. Még nem tudható biztosan, de valószínű, áttétek is képződtek. Nem mondta ki, ám a hangjában kétséget kizáróan benne volt, hogy hónapjai lehetnek hátra. Állt kezében a telefonkagylóval, lábából - úgy érezte - kifut az erő. Rendezni próbálta gondolatait, hogy a döbbenet, a hitetlenkedés, a feltoluló kérdések és a tények kavargó foszlányai között valami biztosra találjon, valamire, amibe kapaszkodni lehet, amivel bíztatni tudná magát és anyját is. Nem talált. Hosszú percekig néma maradt, anyja a vonal másik végén hallgatott, mígnem megszólalt, és csak annyit mondott:- Szervusz Jonathan, vigyázz magadra! Aztán letette a telefont. Egy kosárlabda gurult a lábához. Ahogy felnézett, meglátta a közeli street- ball pálya felől felé futó tízévesforma vékony fekete fiút. Pólója fölött a Knicks 3 3-as mezét viselte, rajta a csapat ifjú csillagának, Patrick Ewingnak a nevével. Jonathan Baker felvette a labdát, és visz- szadobta neki. Nem tudott elaludni aznap éjszaka. Forgolódott. Kérdések kopogtak benne. Miért éppen apját érte utol a kór? Miért most? Miért nem előbb, amikor még remény lehetett volna a gyógyulásra? Miért? Miért? Az ilyenkor automatikusan adódó kérdések, melyekre nincsenek, mert nem is lehetnek válaszok. Amikor hajnalfelé elnyomta az álom, hideg fehér fénnyel megvilágított, végeérhetetlennek tetsző, kacskaringós kórházi folyosón bolyongott. Apját kereste. Kék ruhás orvosokat és ápolókat szólított meg. Arcuk mintha testszínűre festett üvegből lett volna. Bőrük erősen fénylett, nem voltak pórusaik. Hiába kérdezte őket. Vagy tucatnyian mentek már mellette-mögötte. Mindegyik kényszeredetten joviális és kissé idiotisztikus mosollyal nézett rá. Sokat sejtetően ingatták a fejüket, sóhajtoztak, hüppögtek, de egyik sem mondta meg, hol találja az apját. Ajtókon nyitott be találomra. Minden szobában ugyanaz a látvány fogadta. Félhomály volt, az ágyak melletti jelzőlámpák szűrt fényében betakart testek körvonalait látta, csövek kötötték össze őket a mögöttük lévő fallal, ahol monokróm monitorokon zöld görbék futottak, három vagy négy különböző egymás alatt, jobb szélükön folyton változó számok is látszottak, és az egész szobát betöltötte a négy ágy mögötti gép egymáshoz képest rendezetlen ritmikus sípolása meg lustán mozgó pumpák lassú, kísérteties surrogása. Egyre nehezebben haladt. Minden lépés nagy erőfeszítést igényelt. Úgy érezte, rohamosan fogy az ereje, nem képes eljutni a folyosó végén erősen fénylő ajtóig, nem bírja tovább. Aztán nagynehezen rájött, hogy a mellette, mögötte haladó orvosok és ápolók fogják, markolják a ruháját, próbálják visszatartani, őket is magával vonszolva halad előre. Megállt, könyökével néhányszor hátraütött, forgolódva igyekezett szabadulni, közben a lábát is kénytelen volt használni, de amikor mindez eredménytelennek bizonyult, lehúzta dzsekijén a zippzárat, kibújt belőle és futni kezdett. Könnyed léptekkel haladt, szinte repült. Am az eddig oly közelinek tűnő ajtó mintha folyamatosan távolodott volna tőle. Sehogy sem fogyott a közöttük lévő távolság. Két kéz szorítását érezte a vállán. Lefejtette magáról és visszafordult. Az egyik orvos utolérte és most ott állt vele szemközt. Mosolygott, csóválta billiárdgolyó simaságú, kopasz fejét, a nyakába akasztott sztetoszkóp úgy lengett balra-jobbra, mint egy megbolondult óra ingája, ő ököllel az arcába ütött. Keze megcsúszott a hideg, száraz bőrön, az orvos feje kimozdult eredeti helyzetéből, csóválása felgyorsult, mint mikor metronómon lejjebb csúsztatják a súlyt, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. Hátrafordult és rohanni kezdett. Hallotta maga mögött a lépések tompa zaját. Egyszerre ott állt a fénylő ajtó előtt. Hátranézett, látta a mosolygó, ingó fejű kompánia egészen közel jár, ám mielőtt elérhették volna lenyomta a kilincset. Ugyanaz fogadta, mint a többi szobában, annyi különbséggel, hogy a legelső ágy mögötti monitoron vízszintes vonalak futottak. Közelebb ment, s ezalatt a rövid idő alatt hirtelen világos lett a szobában, tisztán látta, az ágyon az apja fekszik lesoványodott, beesett arccal, kócos hajjal, tágranyílt szemekkel. Halott volt... Kiizzadva riadt fel. Éppcsak hajnalodott. Lezuhanyozott és anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, kiment a Penn Station-re. Jegyet váltott és felszállt a Three Rivers expresszre, amely Chicagóba közlekedett, ott jó pár órai várakozás után, amit jobbhíján mászkálással ütött el, a California Zephyrrel folytatta útját Ottumwáig. A hátralévő utat stoppal tette meg. Szerencséjére alighogy kiért a városból, az első autó felvette. Most is látta maga előtt a mélypiros, rozzant, sáros Ford furgon nagydarab, szakállas vezetőjét. Farmeranyagból készült kertésznadrágot viselt, konyákig feltúrt vörös-kék kockás flanelinget, kék baseball sapkát, melynek elejére a Minnesota Twins nevét és címerét hímezték. Karját, nyakát pigmenthiányos foltok tarkították. Vontatottan beszélt, nehezen formálta a szavakat. Megindíthatta Jonathan elbeszélése, mert magáról kezdett mesélni. Mire kiszállt az autóból Bloomfieldben, három saroknyira a házuktól, tudta a bátorító- megerősítő mosoly kíséretében elköszönő férfiról, hogy Minnesotában született és nőtt fel egy Hastings nevű kisvárosban, baseballozott középiskolás korában, a tengerészgyalogosokhoz vonult be, hivatásos katona szeretett volna lenni, de egy baleset után, melynek következtében balkezét ma is csak korlátozottan tudja használni, le kellett szerelnie, most Boonville-ben él, a Missouri partján, nem messze Jefferson City tői, hat gyermeket nevel, harmincnyolc hektáron gazdálkodik, aminek nagyobbik hányadán kukorica és szója, kisebbik részén paprika és paradicsom terem. Szülei nem voltak otthon. Mrs. McKay, a termetes, szeplős, göndör, vörös hajú, beszédes, mindig nevetős ír szomszédasszony, aki épp az utcán álló juharfák lehullott vörös-sárga leveleit söpörte össze a házuk előtti kertben, azt mondta neki, reggel kilenc óra körül lehetett, mikor elindultak, a postással, Jackkel beszélgetett éppen az ajtóban, köszöntek is neki, de azt nem árulták el, hova mennek. Megértette, senki sem tud apja betegségéről, kivéve természetesen az orvosokat. Ez anyjára vallott, futott benne végig most, hogy ezt gondolta ott, akkor. A távolságtartásból és a katonás fegyelemből maga és otthonuk köré húzott átlátszó, ám masszív, törhetetlen búrára, mely nem vagy csak alig-alig engedett szabad folyást érzelmeinek, és megakadályozta azt is, hogy életük történései kívül kerüljenek házuk falain. Jonathan sokat szenvedett anyja természetétől. Gyermekként gyakran gondolta, nem szereti eléggé, fájtak neki a pillanatok, amikor hite szerint gyámolításra lett volna szüksége, helyette az asszony szárazon rendreutasította.- Ne nyafogj már, Jonathan, szedd össze magad! Később megértette, lényegében nem más ez, mint védekezés, hasonlatosan a csonthéjas gyümölcsökhöz, amelyeknél kemény páncél védi a sérülékeny, puha belső részeket. Anyja irtózott tőle, hogy kiszolgáltatott legyen, hogy annak lássák mások, vagy hogy annak érezze magát. S ilyen módon óvta önmagát meg az övéit. Ezt a keménységet próbálta fiába is beleplántálni.- Csak magadra számíthatsz gyermekem, egyedül csakis magadra. Jó íesz, ha ezt mihamarabb az eszedbe vésed. Folytatjuk OANEIiKA.
