Amerikai Magyar Szó, 2004. január-június (58. évfolyam, 1-25. szám)

2004-06-24 / 25. szám

Thursday, June 24, 2004 Amerikai Magyar Szó 5. Születésnapi mesék Kányáéi Sándor 75 éves Amikor 75 évvel ezelőtt május 10-én Nagy galamb­falván világra jöttem - kezdi élete eseményeit sorolni Kányádi Sándor, - csak egy nappal később anyaköny­veztek. mivel a hivatal szerint a királyi Románia ünnepén nem születhetett székely gyerek. A biblikus szülőföld- A székely Oklevéltárban olvasható az 1550-es évek­ből származó, galambfalvi bejegyzés: Kányádi lófő, kamrás, deák. Ez azt jelentette, hogy lovas katona, aki tud ími-olvasni. Édesanyámat László Juli­annának hívták. Huszonnégy évesen szült és harmincöt évesen halt meg. Van egy húgom. Róza. Jézus Krisztus után neki volt a legnagyobb keresztje. Istennek hála. ahol áll még a szülői házunk. Galambfalva Fehéregy­házától - ahol Petőfi elesett - húsz-huszonöt kilométerre fekszik. Nyolc kilométerre tőlünk töltötte Petőfi az utolsó éjszakáját. Ezek szent helyek. Ott kezdődött az egész világ-és magyar tör­ténelem. Egy csöpp tódítás sincs ebben, hiszen a fölöttünk látható hegyet hatszáz évvel ezelőtt Sinai hegynek nevezték el a székelyek. Szülőföldem biblikus vidék. Szenczi Molnár Albert is innen való. Ráadásul - szoktam mondani - én Mózestől, azaz Martos Mózes bácsitól tanultam irni. olvasni. Kőtábláról! Harmadik elemista koromig azt hittem, hogy a bibliai történetek valaha a szü­lőföldemen játszódtak. Kicsi koromban biztos voltam benne, ha kiviszem a szenespadláshoz szolgáló létrát az erdőszélre, neki­támasztom az első fának, akkor fölsétálhatok egészen a mennybe. Amikor felnőtt koromban elkerültem Iz­raelbe, láttam, hogy alig nagyobb területen játszódott a Biblia, mint az én gye­rekkorom. Miért hittem, hogy a magyar történelem is a mi vidékünkön kezdődött? A közeli Derzs templomának a falát egykor Szent László freskója díszítette. A fa­lumban máig csobog a víz a Lajos-kútból, annak em­lékére, hogy Nagy Lajos király ott szállt meg. Aztán ott van a mészárszék. Gyerekkoromban úgy tud­tam. hogy Miklósnak, Toldi Miklósnak ott adták azt a sok májat, amikor lefogta a megvadult bikát. Vagyis úgy hittem gyermekkoromban, hogy nálunk zajlott a magyar történelem is. Annyi min­denesetre igaz ebből, hogy mindenkinek az ő szü­lőföldjén kezdődik a tör­ténelem. Amikor 1949-ben Ko­lozsvárra kerültem, meg­sértődtem volna, ha a rendőr nem magyarul szól hozzám. Ma meg van nekünk Funárunk. Ma kolozsvár lakossá­gának 18 százaléka magyar. A nyelv az Osztrák- Magyar Monarchiában sem volt kitéve akkora rongá­lásnak, mint az elmúlt ötven esztendőben. Az ötvenes években 2,200 magyar iskolánk volt. Csu­pán a moldvai csángóknál 36-ot számolhattunk össze. Ötvennyolcban a román Bá- kóban magyar tanítóképző tagozat működött. Jasiban is hasonlóan. Most, ha valahol fakultatívan is tanítanak magyarul, sérvet kapunk a boldogságtól. Amikor a hatvanas évek­ben jártam az erdélyi falvakat, többségükben ma­gyarul tanították a gyer­mekeket. Az öregek védték a nyelvet: Ismertem egy asz- szonyonyt, aki szinte Balassi nyelvén beszélt. Költészeti szolmizálás-Évente száz találkozóm van. Még miséből is sok ennyi. Benedek Elek apó, az ő "fiaival," Tamási Áronnal, Dsida Jenővel járta Erdély falvait. Amikor a gyerek­lapoknál dolgoztam, Asz­talos István bácsi főszer­kesztő vitt minket is ilyen találkozókra. Olvastunk, meséltünk. A nemzetiségi létben egészen más volt a talál­kozók feladata, mint Ma­gyarországon. A szellemi anyagcsere egyetlen lehe­tősége az írás volt. A gyülekezési szabadságot a színház, a templom és az író-olvasó találkozók adták. Később ehhez kapcsolódott még a táncház. Ahogy sze­gényedtünk, egyesével ba­rangoltunk. Jártam, mint egy vidéki vándorköszörűs, aki kicsorbult igéket igyekezett újrafenni. Az élet ajándékai-Kifutott az idő alólam, és elbeszélgettem az életemet - de nagyon szerencsés em­bernek érzem magamat. Nemcsak azért, mert ép bőrrel átvészeltem az éle­temet, hanem mert talán nem kell szembeköpnöm ma­gamat. Az én nagy sze­rencsém ebben a szégyell­Kányádi Sándor: VÍZHORDÓ Tenyerükből ellenzőt tartva néznek az aratók a napra, hátratekintnek olykor-olykor: botladozva viszem a korsóm. Lábam a tarló fölsebezte (hogy égett, sajgóit minden este!). Sokszor útközben eltűnődtem s még a gyíkot is irigyeltem. Lettem volna madárfióka, pillangó, leginkább pilóta. Eltörtem, eldobtam korsómat, s maradtam mégis vízhordónak. Útvesztőkkel és kerülőkkel, mindenütt, hová elvetődtem, még a tündöklő szép szivárvány alatt is üres korsó várt rám. Tenyerükből ellenzőt tartva aratók néztek föl a napra. nivalóan hosszú életben, hogy olyan férfiak barátságát mondhattam magaménak - anélkül, hogy bárkit meg akarnék sérteni a jelenlegi magyarságból. - amilyenek ma nincsenek. Kós Károly, Tamási Áron, zsögödi Nagy Imre, Illyés Gyula bácsi és nem utolsósorban Márton Áron gyulafehérvári püspök. Ök életem nagy ajándékai. Édesapám, a négy elemis falusi ember mellett, nekik köszönhetem az én emberré válásomat. Szendrei Lőrinc KÖ NYVSZEMLE Pásztory Eszter könyve: A Piramisok lányáról Pásztory Esztert elsősorban a társadalom és a művészetek kapcsolata érdekli. Mint művészettörténész a Barnard College-ban barokk építészettel foglalkozott, érdeklődése aztán a közép-amerikai és pre-kolumbiai művészetek felé irányította. A Columbia Egyetem professzoraként számos könyvet és tanulmányt irt erről a témáról, és konferenciákat szervezett, mint például a Metropolitán Múzeum „West by Northwest” előadássorozatát. Pásztory legújabb könyve nem tudományos munka, ha­nem mesemondó esszék gyűjteménye, amelyek cselek­ménye párhuzamosan a múlt században és a jelenben tör­ténik. A Daughter of the Pyramids and Colonial Tales tör­ténetein átszövődnek az iró művészeti és építészeti emlékei. Nem csoda, hogy az építészet olyan fontossággal jelenik meg leírásaiban, hiszen édesapja, Miskolczy László, az egyik legjelentősebb magyar építész volt már a háború előtt is. 1956 után New Yorkban pedig az egyik legnagyobb amerikai építésziroda tervezője és az ottani magyar társaság meghatározó egyénisége lett. A Piramis lánya, Marigold egy 14 éves lány, a gyarmati Mexico szegényes és kilátástalan világából akar kiemel­kedni. Meg van áldva nemcsak tehetséggel, hanem rend­kívüli képzelőerővel is. Aztán kiderül, hogy a képzelőerő elsősorban az iró adottsága, aki bemutatja a regénybeli alteregóját, Noémit, és rajta keresztül megismerteti az olvasót a korabeli élettel, majd egy különös fordulattal átrepit bennünket a jelenbe. „Minden iró tulajdonképpen magáról ir...” mondja Noémi, és látjuk, hogy itt két világ, a régi és mai, viszonyáról van szó. Megértjük a vágyakozást egy biztos, de soha el nem érhető, megnyugtató otthonra. A könyv az XLibris Corporation ( orders@Xlibris.com ') gondozásában jelent meg. Az iró következő könyve: Thinking of Things pedig a Texas Egyetem kiadásában várható. _________________________ PL Olvassa a Magyar Szó-t!

Next

/
Thumbnails
Contents