Amerikai Magyar Szó, 2003. január-június (57. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-09 / 1. szám
Thursday. Jan. 9. 2003 Amerikai Magyar Szó 5. REMÉNYIK SÁNDOR Reményik Sándor arcképe Gy. Szabó Béla fametszete Reményik Sándor Egymás mellett soha? Hát igy is kell mindig lennie: Felül az egyik, s a másik alul ? Hatalmi kérdés emberek között, S a hatalomban az egyik elvadul? Mindig csak elnyomott és elnyomó, Kis külömbség a módszerek között És árnyalatok kockaforduláskor, S meztelen önzés mindenek mögött? Egyéni önzés és családi önzés És ezerféle színű nemzeti - Hát nem lehet é korhadó világot Testvér-szinekkel ékesíteni? A kocka fordul és aki alul volt: Hegylábánál: hegytetőre kerül, S amit magának nem kívánt, a mással Folytatja, vagyis csak kezdi elül. Hát igy kellett mindig lennie: Az egyik alul, s a másik felül? Ölni, vagy halni: ez a nagy parancs: És szép egymás-mellettiség soha? Fúljon hát önvérébe a világ Végkép, ha sorsunk ilyen mostoha! A pusztaság embert többé ne lásson És hegy se legyen ezen a világon, Mivel hogysem csillaggal társalogna: Súlyával a kis halmot nyomorítja. Isten maradjon egyes-egyedül- Kiben nincs többé rab és hóditó És nincsen többé alul és fölül! 1924 januárjában, a trianoni amputáció első döbbeneté után, Sík Sándor piarista pap-költő, a neo-katolikus irányzatú irodalom művelője ezt írta Reményik Sándornak: Testvér! Mikor először hallottam a hangodat, azt mondtam: Hála Istennek, az új magyar harag és magyar lilkiismeret megtalálta a szót! Mikör másodszor hallottalak, azt mondtam: Hála Istennek, Erdély szíve megszólalt! Mikor harmadszor hallottalak, azt mondtam: Itt ember szól! Itt lélek szól! Hála legyen az Istennek! A lélek hallja a lelket. Testvéri szeretettel (Budapest, 1924 január 22) — Sík Sándor A lélek hallja a lelket. A magyar lélek mindig, akkor és azóta is érzékenyen rezo- nál Reményik Sándor költészetére. A nagy történelmi omlásra, az első világháborút követő hatalmi, területi változásokra ő reagál először a végeken. Végvári aláírással jelennek meg kötetei 1919- ben és 1921-ben Budapesten Segítsetek! Hangok a végekről és Mindhalálig címen. A versek a közhangulatot erős nemzetvédő felhanggal formázták: ország nincs, de vannak magyarok, itthon kell maradni, nem szabad felejteni, nem szabad az új hatalomnak kezet adni. Ezek a hangok tagadhatatlanul egy önvédelmi nemzettudatból fakadtak, kiváltották az egy harmadára csonkított ország "Nem, nem, soha!" tudatát. Három versének keletkezési körülményei még érthetőbbé teszik mondanivalóját. Az egyik Eredj, ha tudsz! Reményik Sándor húgának, Sárikának udvarolt és később feleségül vette Imre József, az egykori szemészprofesszor Kálmán nevű fia. Az első világháború után Erdélyből tömegesen repatriáltak Magyarországra. Az átköltözés mellett döntött Imre Kálmán is. A határállomásig elkísérte Reményik Sándor. Ott a határon hosszan elbeszélgettek. Ez a beszélgetés adta az indítást a vershez. A neki szólt ajánlás így hangzik: "Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém". A másik ilyen vers az Elpártolt Lilliomszál. Az erdélyi írók, valahányszor felolvasó körútra mentek a Székelyföldre, megálltak Brassóban is. Ilyenkor ugyanaz a család fogadta Reményiket. Két gyermekük volt, egy fiú és egy lány. A lány, akit Reményik nagyon kedvelt, férjhez menni készült egy román férfihez. Reményik nem helyeselte a házasságot; a házasság mégis létre jött. Ez alkalommal írta versét. Házasságkötés előtt a férj megígérte, hogy a családban magyarul is fognak beszélni, ígéretét azonban nem tartotta meg. Később annyira jobbra tolódott, hogy vasgárdista lett és az 1940 őszén Brassóban kitört vasgárdista zendülés letörése után, hosszú börtönbüntetésre ítélték, ahonnan elborult elmével szabadult. Az Ahogy lehet című verse Nagyváradon született. Ott tartózkodása idején levelet írt dr. Fülöp Gyulának, a kolozsvári református kórház főorvosának. Megcímezte és az állomás melletti postahivatalba vitte. Megkérte a szolgálatot teljesítő kisasszonyt, tegyen bélyeget a levélre. A kisasszony megnézte a címzést és azt mondta: "ez így nem lehet". Kihúzta Kolozsvárt és helyébe írta: Cluj; kihúzta a Református Kórházat és helyébe írta: Spitalul Reformat. Amikor visszatért a szanatóriumba, háborgó leikéből negyedóra alatt megszületett a vers. Hírnevét elsősorban nem a saját nevén megjelent versei alapozták meg, hanem a Végvári aláírású versek. Ezek a versek az összeomlás utáni legelső idők leghatalmasabb szellemi dokumentumai. A még akkor csak kis körben ismert költő hazafias versei kézről kézre jártak, először csak Erdélyben, azután átkerült a legromanti- kusabb utakon Magyarországra, Délvidékre, a Felvidékre, majd német fordításban külföldre, sőt a ver- saillesi konferencián is ezek a versek izgattak az ország feldarabolása ellen. Magyarországra a költő barátai, közöttük Fogarasi Vilmos, Imre Kálmán, Schneller Károly és vasutas emberek, később kiutasítottak vitték ki ezeket a verseket, amelyek hihetetlen gyorsasággal terjedtek el a régi Magyarország területén. Ható részeseivé váltak a magyar nemzeti gondolat szolgálatának és öntudatosításának. A verseket azután dr. Imre Sándor gyűjtötte össze és Raffay Sándor evangélikus püspök adta ki. Reményik Sándor életében megérte már azt, hogy nemzeti költésztünk legnagyobbjai között emlegették, mint Végvárit. Tagjai sorában választotta a Kisfaludy és a Petőfi Társaság. Megnyerte a Petőfi Társaság díját, két ízben a Baumgarten díjat, tagjává választotta az Erdélyi Irodalmi Társaság, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, a soproni Frankennurg Kör. Halála után kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia nagydíját. A költő Reményik Károly épíles/mcrnökés Brecz Mária Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia, 1890 augusztus 30-án született Kolozsvárt. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Főiskolai tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. Huszonnyolc éves volt, amikor első kötete, a Fagyöngyök megjelent 1918- ban. Reményik Sándor étetét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult. Ez a Reményik - a Végvári versek utáni - szenvedő, törődő, halk hangú ember. Jó ember volt a szó igaz értelmében, mások mértéke szerint példakép. Mégis, maga-magával mindig elégedetlen ember. Egyik versében, Amiként mi is megbocsátunk . . . kezdetében így vall: Engem az Isten önmagámmal vert meg: / Tűzostort font a gondolataimból / S minden idegszálamból kancsukát, / Hogy verje, verje, verje és gyötörje, / És méltón meggyötörni mégse tudja, / A lelkem soha, soha önmagát / Engem az Isten önmagámmal vert meg, / Tűzostort font a gondolataimból / S minden idegszálamhól kancsukát Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortásai és emlékezünk rá mi is. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar írásban, nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. Sorsvállaló volt. Ötvenegy éves korában. 1941 október 24-dikén Kolozsváron halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik a Reményik család sírboltjában. A sírköven ez áll: "Egy lángot adok, ápold, add tovább." Pátkai Róbert
