Amerikai Magyar Szó, 1999. július-december (53. évfolyam, 26-47. szám)
1999-12-16 / 46-47. szám
4. Amerikai Magyar Szó mursaay, Dec. 16, 1999 Nem a királyság szimbóluma A Szent Korona és a köztársaság A németen kívül a magyar az egyetlen nemzet Europa velünk határos térségében, amely ezeréves, önálló, folyamatos államiságra tekinthet vissza. Ennek az államiságnak a szimbóluma a Szent Korona, amelynek összeállítási idejét vitatják a vele foglalkozó kutatók, többen vallják azonban, hogy egy része vagy nagy része már Szent István korában megvolt. Más (tudományosan ugyancsak alátámasztott) nézetek szerint koronánk mai formájában XII., esetleg XIII. századi. így biztosnak mondhatjuk, hogy több kiváló uralkodónk királlyá avatásának volt a részese a XX. századig. Koronázási jelvényként való szereplése mellett azonban már viszonylag korán megjelennek azok az írott történelmi források is, amelyek a Szent Koronának az éppen uralkodó király személyétől való elválására utalnak. 1238-ban IV. Béla úgy rendelkezett Nagyszombatnak (ma Trnava Szlovákiában) adott kiváltságlevelében, hogy a város, illetve lakói "különlegesen a királyi koronához tartozzanak", és se adományozással, se az átruházás más módján senki másnak a hatalmába ne kerüljenek. Az 1381-ben kötött turini (Torino, Olaszország) békében a Velencei Köztársaság évi 7000 aranyforint fizetésére kötelezte magát (Nagy) Lajos "felséges királynak, utódainak a koronában, magának a királyságot képviselő koronának és a korona helyett megjelenőknek". Hogy a "királyságot képviselő korona" ekkoriban már nem csupán az egymás után következő uralkodók személyét jelentette, hanem rajta kívül a királyi tanácsban ülő, az államhatalom gyakorlásában részt vevő főpapokat és bárókat, azaz a magyar államot is, a Mária királynő 1386-87- i fogsága idején történt események mutatják. A királyi tanács tagjai "Magyarország országlakóinak a pecsétje" köriratú pecsétnyomót véset- tek és ezzel erősítették meg az ország kormányzása során kiállított okleveleiket. 1401- ben pedig már maguk a királyi tanács urai tartóztatták le Zsigmond királyt, és á fogság idejénhasználtpecsétnyomó- jukon a "Magyarország Szent Koronájának a pecsétje" köriratot szerepeltették. Zsigmond addigi királyi kancellárja, Kanizsai János ugyanakkor a "Magyarország Szent Koronájának a kancellárja" címet vette fel. íme, kézzelfoghatóan bizonyítható, hogy a Szent Korona ekkor már egyértelműen a magyar álla- miságotszimbolizálta, amelynek csak egyik tagja volt a király, a másik az ország tanácsában ülő főpapok és bárok. A XV. században a rendi országgyűlések meghoA "Szent Korona-tagok", a politikai hatalomban részesülők sorából hosszú évszázadokon keresztül kimaradt a legnépesebb társadalmi osztály, a jobbágyság. Kossuth Lajos a reformkorban már erősen sérelmezte ezt, és 1848-ban, a jobbágyfelszabadítás végre meghozta e társadalmi osztály számára is a jogi és politikai felemelkenosodásával, a köznemesség, majd a szabad királyi városok képviselőinek a hatalom gyakorlásába való bevonásával a "Szent Korona tagjainak" a száma tovább bővült, most már az egész nemességet és (az országgyűléseken politikai szerephez jutott) szabad királyi városokat e- gyaránt a Szent Korona tagjainak tekintették. A XV. század első felétől az ország lakóit kezdték "Magyarország Szent Koronája alattvalóiként" felfogni. Ha területi veszteség érte Magyarországot, azt úgy tekintették, mint a Szent Koronától való elidegenítést, ha viszont sikerült visszaszerezni valamit, ami elveszett, az újból "a Szent Korona tulajdonába" került vissza; végül a XV. században már az országhoz csatolt tartományok is a "Szent Korona országai" nevet kezdték viselni, a királyi jövedelmek a korona jövedelmeiként szerepeltek, a királyi kincstár a Szent Korona kincstára lett, a magtalanul elhaltak és a hűtlenek birtokai is a Szent Koronára szálltak vissza, a- miből az is következett, hogy a birtokadományok forrása szintén a Szent Korona lett. Érdekes módon Európa számos más országban is lejátszódott egy olyan fejlődés, amelynek eredményeként az illető országok koronáját az ottani államokkal azonosították, de külföldön ez a koronafogalom megmaradt eszmei síkon. Nálunk azonban egy konkrét koronázást jelvényhez, Szent István királyunk hagyomány szerinti koronájához, a Szent Koronához kötődött. azonban olyan érték, amely kizárólag Magyarországhoz kötődik és méltóképpen reprezentálja hazánkat az európai kulturális örökségben. Ahogy - nagyon helyesen - kiemelt külsődlegességekben is megnyilvánuló tiszteletadással illetjük köztársaságunknak nemzeti ünnepeken a Parlament előtt felvont lobogóját, teljes joggal várható el a megkülönböztetett tiszteletadás a Szent Korona iránt is, amely amellett, hogy ezeréves, folyamatos, önálló államiságunk szimbóluma, immár másfél évszázada - a volt jobbágyságnak a politikai jogokban való részelteté- se óta - a legteljesebb demokráciával összhangban álló tudattartalmat képvisel. Bertényi Iván dést. A polgári átalakulás bekövetkeztével Magyarország minden lakosa a Szent Korona tagjává vált. A magyar reformnemzedék másik kiváló jogásza, Deák Ferenc az Ausztriához fűződő viszonyunkat érintő "közjogi" viták kapcsán szinte matematikusi precizitással fogalmazta meg, hogy 1723. évi 2. törvénycikkben megnevezett koronán "nem a királyi hatalom jelvénye, maga a korona, hanem maga az állam, vagyis Magyarország mint állam" értendő. Az elmondottakból következik, hogy koronánk mint a magyar államiság több mint fél évezredes, de könnyen lehet, hogy ezeréves megszemélyesítője minden tiszteletadást megérdemelne a köztársasági Magyarországtól is, akkor is, ha a korona a világ valamennyi országában csak a királyság megtestesítője lenne. Jól tudjuk, számosán vannak, akik a Szent Korona körül kialakult eszmerendszert és a korona külsőségekben is megnyilvánuló tiszteletét elavultnak, feudális ízűnek, az államhatárokat légie- sítő, majd várhatóan lebontó Európában a III. évezred hajnalán már meghaladottnak érzik. Ők gondoljanak arra, hogy hazánknak nincsenek több évezredes műkincsei, a régmúltat felidéző építészeti remekművei, s még olyan világszerte ismert újkori alkotással sem büszkélkedhet, mint a párizsi Eif- fel-torony. A történelem viharait szerencsésen túlélt koronánk a hozzá tartozó államiságunk ezer évét szimbolizáló tudattartalommal Az információs társadalom Az ember egyszer csak makacsul ragaszkodni kezd tárgyakhoz, szokásokhoz, szavakhoz és jelekhez. Azt életkor is teszi, de még inkább a körülmények, ahogy hétről hétre újabb és újabb veszteségek érik. Gyászol hozzátartozókat és távoli ismerősöket, gyászolja a velük elveszett múltat, és lassan megkönnyezi, mint Márai az emigrációban, a nevéről itt, Budapesten lehullot ékezetet, merthogy jó ideje így kapja a havi villanyszámlát. Még emlékszik gyerekkora, kedves játékára, ki olvassa le a leghamarabb a régi templom, palota, kastély homlokzatáról az építés évszámát. A jövő évezredben már nem olvassák le a gyerekek, megnézik a prospektust, a magyarázó táblát. Semmi baj, ez a világ rendje, a fejlődés mindig veszteségekkel jár. Óhatatlanul. Csakhogy, vetődik fel az emberben a kérdés, biztos, hogy megéri, biztos, hogy jobbat és többet ad a közeli és távoli jövő, mint a mindörökre meghaladottnak vélt múlt? Bölcseb- bek vagyunk-e az Internet korában, amikor világlapok nyílnak ki képernyőnk előtt, amikor szabad bejárásunk van a nagy nemzetközi bibliotékákba, bölcsebbek lennénk, mint akár fél évszázada? Jobban tudjuk a helyünket és látjuk feladatainkat? Szívjuk magunkba az információkat, ingázunk a televíziós programok között, izgatottan kutatunk a roskadásig zsúfolt polcon, reménytelenül keresgélünk az áttekinthetetlenül gazdag könyvesboltokban: hátha megleljük a bölcsek kövét. Még ideig-óráig lemondunk a mobil telefonról, de már rögzítőt szerelünk készülékünkre: nehogy lemaradjunk valami fontos üzenetről. Nem vesszük észre, hogy oly mohón kapunk az információ után, akár a beetetett drogos a napi heroinadagjáért. Nincs megállásunk. Már arra sincs erőnk, hogy felsóhajtsunk, mint Kosztolányi, aki a századelő - nekünk mulatságosan lassú, ám neki riasztó - tempóját észlelte: "Jaj, hogy szerettem volna élni régen, vén századoknak bús mélyein, korábban, mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma, a buta, ’modern technika’ korában." Amikor elkívánkozunk korunkból, a kilencvenes évek valóságából, a mindentudó politológusok úgy vélik, éretlenek vagyunk a demokráciára, holott nem a demokráciától csömör- lőttünk meg a rendszerváltozás- után alig egy évtizeddel, hanem a posztmodern világtól, az információs társadalomtól, mely ahelyett, hogy eligazítana, egyre inkább elbizonytalanít. Hírekkel áraszt el, de nem hagy időt a feldolgozásukra. Ahelyet, hogy közösséget formálna, elmagányosít. Amikor látszólag mindent megenged, utolsó támaszainkat veszi el. Bolondot csinál mindenből és mindenkiből. Tudományból, művészetből, politikából, sportból, tudósból, filozófusból, politikusból. Ha tekintéllyel találkozik, nem nyugszik, míg piedesztálon látja. Ebben a korban az ember hajlik arra, hogy elsirassa a életéből kiveszőt. Ha nem is fogalmazza meg magának, azt az európai keresztény kultúrát siratja, amely Mózes szigorú törvényei mellé a szeretet parancsát állította. S bár tudja, hogy a törvények sokszor megszegettek, s a felebaráti szeretet parancsa mindig próbára tette a közönséges halandót, a törvény és a parancs azért megmásíthatatlan törvény és parancs maradt. Osztovits Ágnes Boldog 2000-et kívánunk !
