Amerikai Magyar Szó, 1999. január-június (53. évfolyam, 1-25. szám)
1999-03-11 / 10. szám
Thursday, March 11, 1999 Amerikai Magyar Szó 3. Márciusi legifjabbak Százötven évvel ezelőtt a márciusi ifjak tudták, mit akarnak. A tíz évvel ezelőttiek sejtették. Hitték is meg nem is, hogy hamarosan véget ér az önkényuralom, s a kéttenyémyi kokárda viselője sem feltétlenül provokátor. A pártállam idején nemzeti emlékhelyeink, nagyjaink szobrai környékén az óvodások voltak a legszívesebben látott ünneplők. Nekik ugyanis mindegy volt, hogy vörös vagy nemzetiszínű zászlócskákat kellett tűzniük a földbe. Rajtunk is múlik, hogy a mostani márciusi legifjabbak milyen világban fognak élni. Vajon tudnak-e mit ünnepelni húsz év múlva. Lesz-e még tartalma számukra a szabadságnak, egyenlőségnek és testvériségnek? Akadnak-e olyan pillanataik, amikor nemcsak az egyéni boldogulásuk esélyei, a hétkönapok bizonytalansága foglalkoztatja őket? Megdobban-e majd a szívük, ha a Nemzeti dalt hallják, vagy csak elnézően mosolyogni fognak. A mai márciusi legifjabbak most lelkesek, mert az óvodában zászlót festenek és színes ceruzákkal magyar huszárt rajzolnak. Nem tudják, miért, de ragaszkodnak a kokárdához is. Mi még szivesen idézzük fel azokat a bizonyos március 15-éket, ám nekik több lesz-e ez szüleik habókos nosztalgiájánál? A mind riasztóbb hétköznapi agresszió és szellemi beszűkülés, a "na és?" szemléletmód térnyerése ellenére sem tudunk nekik másik, különálló világot létrehozni. Arra viszont nekünk kell vigyázni, hogy húsz év múlva se legyen a mai márciusi legifjabbaknak mindegy, milyen színű zászlót adnak az ő utódaik kezébe. __ , , , Meszleny László 1848 Márciusán Ezernyolcszáz-negyvennyolcban nehéz idők jártak, A magyar nép függetlenségre, szabadságra vágyott Ők nem akarnak más nemzet által, elnyomásban élni, És ez ügyben szerte kezdtek Kossuthba remélni. Kossuth Lajos végbevitte a magyar nép vágyát, És létrehozta a magyar nemzet független kormányát. Petőfi a "Talpra magyar"-t akkor elszavalta, "Hogy tovább rabok nem leszünk", a népet biztatta. A nép szerte lelkesedett, és ahogy a hetek haladtak, Az új hadsereg megszületett, már a magyar zászló alatt. A huszár egyenruha és a csákó, nagyon szépek voltak, és a Gábor Áron rézágyúi is ottan ragyogtak. De az újonnan szerzett szabadság nem sokáig tartott, Mert az elnyomók a magyar nemzet ellen elkezdték a harcot. Az ellenség jött mindenfelől, nagy túlerőben voltak, A honvéd bátran állta helyét, a vérük szerte hulltak. A hősi harcok után a honvédek vesztettek sok embert, E kényszer folytán Világosnál letették a fegyvert. Az agyonfáradt honvédeket ott foglyul ejtették És őket sok évre várbörtönbe vitték. A Szabadságharc résztvevőit mindenütt üldözték, A tizenhárom tábornokot Aradon kivégezték. Kossuth, Petőfi magyar honvéd, már régen porladnak, De a szemük örökre köztünk életbe maradnak. Tibor Fábián Szakonyi Károly Kokárdák Anyám varrta mindig gyerekkoromban, ügyesen kerekre formálva-fodrozva a nemzetiszínű szalagot, a kokárda alján a kétfelé álló ágakat ék alakra vágta, aztán a kabátom hajtókájára tűzte március idusán. Szeles, éles fényű ünnepnapokra emlékszem ("mi, gyerkőcök ilyenkor már mezítláb jártunk" - emlegették az öregek); a reggelek még hidegek voltak, de mire felsorakoztunk az iskola udvarán, már melegedni kezdett az idő. Némelykor ugyan eső szemerkélt, mint ama negyvennyolcbeli napon is. Csengő hangú, Bocskai-ruhás fiuk szavalták el mindig, esztendőről esztendőre a Nemzeti dalt, a betanítások szerint esküre emelt kézzel, és előrevetett jobb lábukkal toppantva a refréneknél. Apám ünneptartó ember volt; Petőfit és a szabadság- harcot különösen tisztelte (fiaimnak, vagyis unokáinak világra jöttük napján egy-egy Petőfi kötetet vett ajándékba), azidőtt pedig, kölyök- koromban, hogy az ünnep emelkedett hangulatából otthonra is jusson, gondosan fogalmazott beszédet nyomott a kezembe; illett azt az ebédnél elmondanom. Az előadás módjára - maga figyelmeztetett, elvárta, hogy érces, határozott legyen a hangom. Zavart az évenkénti iskolai ünnepségeken a pátosz, pedig tudtam, hogy dicső eseményekre emlékezünk. Már olvastam akkoriban néhány elbeszélést klasszikusamtól, és meg is tanultam a forradalmi napok mozzanatait. Az ifjak találkozását a Pilvaxban, a tizenkét pont kinyomtatását, felvitelét a helytartótanácshoz. Táncsics kiszabadítását, és persze fújtam a Talpra, magyart is. De átélheti-e az ember igazán a születése előtti történteket? Még ha azok oly nagyszerű eseményei voltak is nemzetének? Aligha. Március tizenötödike csupán megilletődést kiváltó, szép ünnep volt a szememben, noha büszkén viseltem a mellemre tűzött kokárdát, és a költő verse imaként vésődött belém. Aztán az egyik esztendőben, már gimnazista voltam, a tornatermi ünnepséget különös esemény zavarta meg. A trikolorral borított kosárlabdaállvány alatti dobogón, a szónokot követően éppen az énekkar adott elő egy Kodály- művet, amikor az ü- gyeteles tornatanár fülön csípett egy felsős diákot, s nem kis feltűnést keltve vonszolta ki soraink közül. - De tanár úr! - védekezett kétségbeesve a fiú, - ez csak egy Petőfi-jelvény!... - A tanár azonban kíméletlen volt. - Majd az irodában! Ott majd tisztázzuk kitől kaptad!... Emlékszem, téglalap alakú szürke fémlapocska volt a költő arcképével. Nem értettük, mi a csudáért haragudott megérte tornatanárunk, a szigorú leventeoktató. Csak később keringett a folyosókon a hír: a gyerek valamiféle ellenállási mozgalom jelvényét viselte. Ez negyvennégyben volt, négy nap múlva bevonultak a németek. Akkor tanulhattam meg, hogy nem csupán derű és szépség a márciusi ünnep. Hogy mi minden lappanghat a felszín alatt. Később persze tapasztalhattam is, hogyan sajátította ki időről időre a hatalom, puszta frázissá silá- nyítva negyvennyolc eszméjét, szabadságról szónokolva az elnyomás évtizedeiben. Hogy mi is volt ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenötödike, azt ötvenhat október huszonharmadikán érezhettem meg igazán. Öt óra tájban jöttem ki a gyárból, ahol dolgoztam; az utcákon már csoportok voPetöfinek szelleme Itt még ma is éled Benne rejlik szívünkben A szabadság szeretete Petőfinek jelképe Kokárdának fődísze Benne rejlik rejtelme a hazának szeretete Petőfinek a színe Zászlónak ékezete Piros-fehér betűje zöld pedig erezete nultak jelszavakat skandálva; tehetautókon diákok lobogtatták a nemzeti zászlót. A körúton kerültem a tömegbe. Zengett a Kossuth-nóta; az áradat felpezsdítette a vért. Ez hát a forradalom! - gondoltam feleszmélve. Órákkal előbb még ott álltam a gyalugép mellett a műhelyben, aztán lezuhanyoztam, s indultam haza. Hogyan is hihettem volna, hogy nemsokára tanúja leszek a forradalom születésének! Ilyenlehetett negyvennyolc, képzeltem el mindjárt. És különösen a Nemzeti Múzeumnál, mintha a száznyolc évvel azelőtti történelem elevenedett volna meg. A pesti nép ugyanígy egyakaratú, álomból ébredő, béklyóból szabaduló lehetett akkor is... Most, életemben először nem zavart a jelszavak pátosza, nem viszolyogtam a tömegtől, sőt biztonságban é- reztem magam benne. Igazságunk volt; és ez ott ragyogott mindannyiunk tekintetében. Ismeretlenek nyújtottak baráti jobbot egymásnak. Megható volt a hirtelen támadt egység. A Himnusz meg a Szózat könnyeket csalt a szemekbe; senki sem rés teilte elérzékenyülését; magára talált a nemzet. Hazamentem, csak annyit mondtam - Kitört a forradalom!.. Akkor menjünk!.... ugrott talpra apám, Azt hiszem, neki is március jutott eszébe, pedig ősz volt. S aztán csakhamar jött is a tél... De a pillanatot megélhettük mi is, miként negyvennyolcas őseink. A szabadság pillanatát. Petőfi, ha most élne Vérrel gyepet festene Gazra hálót terítene Szeretet hirdetne Trombitával zenélne Virágokat ültetne Égő lenne a lelke Tüzelne tekintete Rabláncokat letörné Könnyeket letörülné Jelszavakat zengené Szabadságot hirdeté Ferencz Amália Első Amerikai Magyar Televízió N.Y. Minden szombaton reggel 7:30-kor közvetíti a legfrissebb. Magyarországi Képes Hiradó-t angol felirattal a Manhattan Cabel-televízió 34-es csatornáján. Petőfi tiszteletére
