Amerikai Magyar Szó, 1997. július-december (51. évfolyam, 26-47. szám)
1997-10-23 / 39. szám
Olvassa New York egyetlen magyar nyelvű hetilapját! Az 1956-os szabadságharc és forradalom földünk legtisztább, legeredetibb önmagában mérhető megmozdulása volt. Ehhez képest a volt kommunistáknak-, karrieristáknak - nyugati asszisztenciával -, sikerült ezt a csodával határos eseményt lefokozniuk, és évről-évre így is "ünnepük" meg: az akkori szerepük szerint. Ennek a szabadságharcforradalomnak a világnak szóló jelentősége sem lehet kevés, de feltétlen riválisa a Nagy Francia Forradalomnak, hiszen a XX. században a kettő közül az egyik, a hosszabban elnyúló, gyilkolásra és kegyetlenségre épült gazdasági és politikai rendszer felszámolásának a kezdetét jelenti. Mindez nem egy világháborúban történt, hatalmas erők mozgatásával, kontinensek véráldozataival, hanem "csupán" előző történelmi missziók folytán, egy kicsinnyé vált történelmi nép önfeláldozásával. Ez a dátum jelenti annak a világkommunizmus felszámolásának kezdetét, mely tízmilliókat gyilkolt meg, százmilliókat tartott embertelen rabságban, és tervbe vette, lehúzza redőnyeit az egész világnak, hogy csak a sötétségük uralkodhasson földünkön. 1956-ban tette ezt népünk akkor, amikor, (ha még emlékezünk!) nálunknál sokszorta nagyobb erők mozdulni is alig mertek a kommunizmus ellen. "A gonosz hatalom" ellen mi voltunk az előretolt állásokban és általunk tört meg a kommunisták verhetetlenségének mítosza. Lehet, hogy egyeseknek könnyű feledni, sőt mások nak előnyös is, de nekünk ébren kell tartanunk a lángot sok okból, például azért is, hogy ehhez hasonló sem Magyarországon. sem máshol, sem most. sem a jövőben, soha többé, semmilyen formában elő ne fordulhasson. 1956 Október 26-ra emlékezünk itt képekben, azokra akiknek oly sokat köszönhet a világ és mi magyarok: Emlékezzünk a Múzeum Körúton a két srácra akik a kezdet kezdetén egy-egy lapáttal a tömegbe szorult szovjet tanknak a lánctalpait leszerelték, melynek katonái aztán az első foglyokként, feltett kezekkel kászálódtak ki a tömeg ujjongása, és a fiúk legnagyobb meglepetése közepette. Azokra a hatalmas tömegű félelmet nem ismerő felvonulókra, a rádió előtt. Amikor pedig a gépfegyverek első golyói a fejünk fölött süvítettek, nem haza, hanem csak védelemért szaladtunk. Arra a fiatal kislányra, aki a magyar zászlót vitte a tüntetésnél a Parlament előtt, és a lövések után holtan esett össze a zászlóval a kezében. Emlékezzünk azokra a fiatal tüntető gyerekekre és anyákra a körúton, akik azt kiabálták: ruszkik haza! Addig amíg a ruszki tiszt letekertette a négycsövű légelhárító ágyút, miután a gyerekek és a mamák lábai, kezei, fejei repültek a levegőben. A Corvin-közi Pongrácz fiúkra, akik soha nem adták fel a harcot és hősiességük követendő példa volt mindnyájunknak. A Rómer Flóris utcai kis park fölötti ház hőseire, ahova egy ávós páncélozott kocsi nehéz-gépfegyverrel befutott, és a 22 kaliberű kispuskával védekező idős embert, az erkélyen körülötte levő gyerekeket addig lőtte, amíg az öreg a találatoktól össze nem esett. Emlékezzünk az itt kereszttűzbe került emberre is, akinek a géppuska sorozattól a karja élettelenül himbálózott, és csak a kabátja tartotta a testével kapcsolatban. Emlékezzünk az Üllői úti hősökre, Maiéter Pálra, a névtelenekre és külön azokra, akiknek a testrészei a harcok után az Üllői út és környező utcák piszkában hevertek napokig. Én jómagam különösen emlékszem arra a velem egykorú fiúra, november elején, amikor már majdnem minden elvégeztetett, mert a szovjeteknek és tankjaik ezreinek sikerült megtörni az ellenállást. Ott sétáltam a Nagykörút környékén, a Nyugati után. Még itt-ott, de valahol mindenütt ropogtak a fegyverek. Búcsúzni mentem szeretett városomtól, mert elhatároztam, hogy inkább meghalok mintsem hagyjam magam újra elhurcolni, egy olyan táborba mint amilyenben 28 hónapot töltöttem, 1953 őszéig. Évekig, sokszor még most is, de az első 10-15 évben éjjelente, voltak lidércálmaim, hogy ott vagyok éhezem és nincs menekvés. Búcsúzni jöttem, mert elhatároztam, hogy külföldre menekülök. De a történet nem az e- nyém... Ott ült a fiú a tankon, az ágyúja tövében. Hogy hogyan került oda, ki tudja. Talán végső kétségbeesésében ráugrott egy ablakból. Már messzirői ingatagnak látszott. A Körút kihalt volt, én bokáig érő összetört üvegeken mászkáltam. Fekete nadrág volt a fiún, úgy nézett ki, mintha egy öltönynek lett volna valaha a darabja. Inge fehér volt, közelebbiről erősen vérfoltos. Ha nem lett volna ennyire véres és ha csak sétált volna könnyedén, azt mondhattam volna, hogy lezserül hordja, végig kigomboltam Az ing a vérfoltok súlyának dacára lobogott rajta. Arca azonban sokat akart mondani, még úgy is, hogy nagyon el volt foglalva az erőfeszítéssel, hogy a tankon maradhasson. Láthatóan a tankban ülők le akarták rázni lovasukat, mert folyton forogtak. Nem sikerült nekik. Amikor jobban közele mbe értek, a fiú végre megnyugodott, mert közvetlenül a szemembe nézhetett. Arca fölöttébb kifejező volt, még a rettenetes fájdalmában is. Sok helyről vérzett, és nyilvánvaló volt, hogy a sokk ellen harcolt: valójában erőfeszítésébe került életben tartania magát. Jobb híján csókot intett felém, mert üzenete volt: tudtomra akarta adni, hogy búcsúzik, és üzenetet akart küldeni a többi magyarnak. Én voltam az utolsó ember akit életben láthatott. Tudta, hogy ez az utolsó lehetőség. Remélte, hogy megértem, látta, hogy vele érzek. Mostmár nagyon vérzett és könyörgően nézett, amennyire tudott, egyenesen a szemembe. Imbolyogva, kétségbeesve, üvegesedő szemekkel. Kétségbeesve, hogy meg- éreztem-e az üzenetet: felmérem-e az O és a magyar nép drámáját, hogy mindkettő fiatal a halálra, és hogy minden tragikusan befejezetlen. "A feladat megmarad, és sajnos a tiétek, az én sorsom meg van pecsételve". A tankból nem lőttek rám. el voltak foglalva az utassal, talán nagy győzelmi mámorban is lehettek... csak forogtak, láthatóan nem tudták hogyan rázzák le. Hirtelen megindult a tank, kissé felgyorsult, a Margit-híd felé fordult, újra tétovázva. Én követtem, elbűvölten. A tank előnyt nyert rajtam, majdnem futottam, mert a tank utasa még mindig belém kapaszkodott, de mostmár én is belé. A tank váratlanul balra fordult, az első utcába, majd hirtelen megállt. Ekkor az ottani ávósok épületéből a golyók százait küldték barátom testébe. Élettelenül, mint egy rongy, lebukott a tankról. A tank rámozdult, egy pillanat alatt fölötte termett, és amikor megállt rajta, morzsoló mozdulatokkal rögtön véres cafattá préselte, aztán semmivé gyúrta Emlékezzünk mindenkire akik valamilyen formában is hősök voltak, de emlékezzünk a célra is melyet a méltatlanok annyiszor meg- csufoltak. Péterváry Miklós ''Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyarf (Vörösmarty) VOL. LI. No. 39. Thursday, Oct. 23, 1997 ISSN 0194-7990 AMERICAN HUNGARIAN WORD, Inc. 130 E. 16th Street, New York, NY 10003 Tel: (212) 254-0397 Fax: (212) 254-1584 1956. OKTÓBER 23. Károlyi András rajza
