Amerikai Magyar Szó, 1997. január-június (51. évfolyam, 1-25. szám)
1997-05-08 / 18. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 8, 1997 * $ $ $ He $ * * * * * * * * * * * Biblia-sarok Mama a ház előtt «I« «X» A »X# «X# »X» »X# %f# %X# »X# %X# %X# %x# #J» ^ ^ ÍJ* ^ ÍJ* ^ ÍJ* ^ "De ti ne hivassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok- Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a menyben van." (Máté 23,8-9) Mosolyogva szoktam visszagondolni lelkészképesítő vizsgámnak arra az epizódjára, amikor egyik professzorunk arra kért bennünket, gondoljuk át, milyen igét választunk a "vizsga- prédikáció"-hoz, amit a vizsgáztató tanári kar előtt kell elmondani. Mindnyájan tudtuk, mire gondol. Van a Szentírásban néhány olyan igeszakasz, amikor prófétai intések hangzanak el a hivatalos papság feje fölött. A diplomától egy lépésre álló lelkészjelölteket gyakran megkörnyékezi a kisértés: "Na, itt az utolsó lehetőség, hogy a volt, egybegyűlt professzoraimnak a fejére olvassak!" Ez azonban nem tűnik valami bölcs gondolatnak, hiszen Isten Igéje nem mások kioktatására, még kevésbé egyéni sérelmeink igazolására szolgál, sokkal inkább üdvösségünkre (ó, de sokszor félreértett szó!) és az ahhoz vezető út megvilágítására. Mit lehet hát kezdeni akkor a fentebb idézett Jézusi intésekkel? Mindenek előtt fel kell idézni magunkban, kinek is címezte Krisztus ezeket a szavakat. A farizeusoknak, azoknak a hitüket nagyon komolyan gyakorló kegyes zsidó vezetőknek, akik már saját szigorú előírásaikat Isten kijelentése elé helyezték, jobban mondva "túlértelmezték". Ennek aztán olyan következményei lettek, melyek jogosan váltották ki Jézus haragját. Szemükre vetette önhittségüket, tetszelgésüket és helytelen szóhasználatukat, amikor "Atya" cimmel illettek - embereket. Álljunk meg egy pillanatra! Nem mi vagyunk a címzettek? Nem mi várjuk el a jól hangzó megszólításokat, jelzőket, tudományos fokozatok említését, megmozdulásokban betöltött szerepeink emlegetését? Úgy tűnik, mielőtt bárkit is megcéloznánk az említett evangéliumi idézettel, jobban tesszük, ha megállunk a tükör előtt, belenézünk (ha merünk) és csendesen megkérdezzük a szemben álló meghökkent arctól: Minek nevezed magad? Annak, amit másoktól elvársz, vagy - így, önmagad társaságában - belátod, hogy nevetséges minden kis titulus, amit magadra aggattál és viselni kívánod? Egy Mester van: Krisztus, mi pedig - azokkal együtt akik megszólítanak bennünket - tanítványok, a többiek testvére. Velük együtt imádkozol, - mikor félve, mikor őszintén: "Mi Atyánk...." Hogyan is lehetne hát bárki mást Atyának nevezni! Mostmár vissza lehet lépni a tükörtől. (Micsoda megkönnyebbülés; ijesztő dolog szembenézni önmagunkkal.) Megint tisztábbak lettünk, megint megértettünk valamit Jézus igazságából. Megköszönhetjük neki, hogy ez alkalommal is levett egy terhet az életünkről; megint lefaragott valamit komikusán duzzadó magabiztosságunkból. KöszönjükUrunk!K.S. II. János Pál rendelete VATIKÁNVÁROS. II. János Pál pápa rendelete alapján a katolikus egyház szentté avatja Edith Stein filozófust, akit 1942-ben az auschwitzi koncentrációs táborban öltek meg. Edith Stein az első zsidó származású katolikus egyház szentjeinek sorában. Ugyancsak szentté avatja a katolikus egyház a XIV. században élt Hedvig lengyel királynét, Ladislaw lengyel király magyar feleségét, aki 25 éves korában halt meg Krakkóban. Ő alapította 1364-ben a krakkói Jagelló Egyetemet, ahol a mostani pápa. Karol Wojtyla végezte egyetemi tanulmányait Edith Stein 1891-ben született Lengyelországban. "Zsidó, filozófus , apáca, mártír" - mondta róla II. János Pál pápa, amikor 1987-ben boldoggá avatta. Edith Stein 1933-ban tért át a katolikus hitre és Theres Benedetta néven a mezítlábas karmelita apácarend tagja lett. Németországból 1939-ben egy nolland zárdába menekült, de a Gestapo itt is utolérte: 1942- len letartóztatták, az auschwitzi koncentrációs táborba hurcolták és nővérével együtt gázkamrában megölték. Orvosi Nobel-díjas halála Kilencvenéves korában elhunyt George Wald Nobel-díjas amerikai biokémikus és békeharcos, otthonában, Cambridge- ben (MA) »Wald 1967-ben megosztva kapta meg az orvosi Nobel-díjat, a látás vegyi és élettani folyamatának tanulmányozása terén elért eredményeiért. Jelentős szerepe volt annak kiderítésében is, milyen szerepet játszik a látásban az A- vitamin, illetve annak hiánya. Éreztem: amig fogom a kezét, nem tud itthagyni. Kapaszkodott belém a szemével is, úgy beszélgettünk, mert szólni már gyenge volt. A keze csontos, de végtelenül puha, mint minden anyai kéz. Hányszor éreztem a homlokomon! Ha. vad tenger hullámzott bennem, ha gyötrő emésztő láz kinzott, ő egy mozdulatával lecsendesítette a viharokat. Ült az ágyam mellett, kék szemével csak nézett, mint most, amikor én fogom a kezét a kórházi ágyon. "Eladok mindent és hozzátok költözöm, mert nagyon rossz egyedül..." Jött boldogan, hozta kis holmiját, néhány tányért, kanalat, villát, keresztelő takarómat, apám egyik elsárgult levelezőlapját, amit az első világháború idején a frontról irt. Hozta egész életét, s elfért egy összecsomózott kendőcskében. A múlt. Az a sok nyár, az aratások, a hideg telek, a mosás és da- gasztás. Néztem szomorúan: csak ennyi maradt? Egyszer aztán ágynak esett, láz gyötörte, elvitte a mentő. Azóta oda jártam hozzá haza, a kórházi szobába. Mintha otthon ültem volna a gar ádicson, a vadszölő lugasa alatt. Hallottam a baromfi- udvar neszezését, a szomszédban csikó nyerített, s nagy kerekek zörögtek. Ültem ebben az otthonos csendben órákig mellette és ő belém kapaszkodott. "Mi újság otthon?" Meséltem neki és biztattam: "Nemsokára haza megyünk!" Közben fogtam csontos kezét. Milyen sovány, milyen kék már a sok tűszúrástól. Egy nap bezárták előttem a kaput, sokáig ácsorogtam a bejárat előtt. Influenza-járvány miatt tilos volt a kórházak látogatása. Hiába könyörögtem: csak egy percre! Nem. Akkor írtam. Otthon este a papír fölé hajoltam, s írtam neki, hazudtam, mint régen, amikor vadul záporoztak állásunkra a gránátok. Akkor is a mamának írtam. Akkor is hazudtam, hogy jól vagyok. Nem válaszolt soha a levelekre. Nem tudott már írni. Más üzent helyette: meghalt. Ha ott lehettem volna, talán nem engedem. De nem voltam ott és meghalt, egyedül. Milyen rossz lehet egyedül meghalni. Ápolónő hozta a kendőbe csavart kis motyóját: a virágos tányért, amit úgy szeretett, a bögrét, a szemüveget, egy zsebkendőt sarkába kötve tíz forint volt még, s a leveleket, amiket írtam. Könnyei szétáztatták a papirost, a sok hazugságot, a bátorítást, hogy megyünk majd haza a tavasszal. Elszakadt bennem valami. Élek, mindent látok, érzek, de minden színtelen, üresség vesz körül. Hónom alatt a kis batyu. Hova menjek merre? Éjszaka vele vagyok. Ülök a sötétben, parázsló fájdalommal a szememben a sok sírástól. Arra gondolok: reggel be kell vinnem a ruháját, amiben utolsó útjára indul. Kiteregetem, nézegetem, három ruhácskája közül melyikbe menjen az a nagyon elfáradt öregasszony? Van egy bársony ruhája, egy selyem, megismerem régiből szabta át. Akkor vette, amikor még gyermek voltam. Bálba készültek apámmal, gyöngyöket is fűzött az elejére. Amikor felöltözött, elé- bem perdült: "Hogy tetszik neked a mamácska?" - kérdezte. Ámulva néztem, milyen csodálatosan szép volt! Ő volt a legszebb asszony, most már elmondhatom mindenkinek, "Nagyon szép vagy a- nyúkám!" - szóltam cserepes szájjal, s akkor egész éjszaka nem aludtam, vártam haza az én szép mamámat. Mégsem ezt a ruhát vittem el neki. Ne abba menjen a nagy útra, hiszen az a ruha csak egy vidám este emléke az életében. S nem jellemző rá. Ő szelíd, csendes és egyszerű parasztasszony volt. A munka és a hétköznapok asszonya. A szereteté és a hűségé. Temessék el hétköznapi ruhájában, amelyikben kiállt a kapú elé és várt rám rendületlenül mindennap, ötven esztendeig. Én így látom, bennem így maradt meg örökké: áll a múló idővel nem törődve, mint az anyai szeretet örök szimbóluma a fiára várva a szülői ház előtt.... Illés Sándor Picasso egy ízben azt fejtegette Francoise Gilot-nak, hogy ami kevés téma adódik a művészetben, mindenki állandóan azt ismételgeti, így az antik Vénusz és Ámor együtteséből egyenesen következett Má- ria-ábrázolása a gyermekkel, abból pedig levezethető az újkori művészet mindahány anyaságkompozfciója, anélkül, hogy az alapvető téma megváltozna. Valóban, ha tüzetesebben megnézzük a fenti illusztrációt, igazat keli adnunk a mesternek. Negyvenévesen, első gyermeke születésekor, a huszadik század művészetének fenegyereke, Picasso kiesett szerepéből. Elfogódott, ami talán a kései apaság élményével magyarázható. A képen minden olyan elem megtalálható, amely a reneszánsz, de méginkátyb a manierizmus idején alkotott Madonnakompozíciókról ismerős. A jelenséget megkísérelhetjük magyarázni, Olgát, mint az orosz balettegyüttes tagját Rómában ismerte meg, ahol akkoriban Picasso tartósan dolgozott, nyilván nem kerülte el a város múzeumait, látnivalóit, valószínűleg ezek is inspirálták a húszas évek elején klasszicizáló korszakát Olga és Paolo az örök téma szakrális jegyeibe „öltözött”. Picasso nem tudta elérzékenyülés nélkül szemlélni a motívumot ezúttal szentképet festett - az anyaságról. Alkotásával köszöntünk minden édesanyát, anyák napja alkalmából.
