Amerikai Magyar Szó, 1995. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-13 / 15. szám
10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 13, 1995 Ajándék Nézegetem a kirakatokban az ezüstbe, aranyba burkolt nagy, nagyobb, még nagyobb csokoládényuszikat. Nyilván nagy örömet szereznek majd a gyermekeknek, de akkorát biztosan nem, mint ami édesapámnak jutott valamikor réges-régi húsvéton. Apám a Székelyudvarhely mellett meghúzódó Árvátfalván született. Az aprócska falut talán azért hívják Árvátfalvának, mert a nehéz sorsú székely világnak is az árvája volt. Vízmosásoktól beszakadozott domoldalain csak vadkörtefák meg csipkebokrok kínlódtak a köves, agyagos talajon. Ha jó évben a patak mentén megtermett az esztendőre elegendő törökbúza meg pityóka, akkor azt mondogatták az emberek, hogy az idén megáldotta őket a Teremtő. Ennek az isten szegénykéje falunak volt a tanítója a nagyapám. Egyszobás iskolában oktatta világi tudományokra négy osztály nebulóit, önnepeken prédikált a zsindellyel fedett kicsi templomban, és harmoniumon zengette a zsoltárt: "az Úr csodásán működik, de útja rejtve van..." Edesapámék nyolcán voltak testvérek. Ennyi gyereket etetni, öltöztetni, csizmát venni, mikor akkorára növekedtek, hogy keblére fogadja őket a székesudvarhelyi kollégium, ehhez nem volt elegendő a pihenést nem ismerő munka, látástól vakulásig, pityókaföldön, veteményesben, iskolában, ehhez valóban az kellett, hogy az Úr csodásán működjék. Nagyapám világéletében bizkodó ember volt. Gyakran vigasztalta gondok alatt roskadozó feleségét: "Anikó lelkem, az Úristen ha segíteni akar rajtunk, tudja, hol talál meg." Bibliásan szólva az Úr szerzé számos nyulakat és rendelte, hogy megkedveljék Árvátfalva határát. Lehet, hogy a vadkörtefák is csalogatták őket a köves domboldalakra. Csemegézni ugyan lejártak a boldogfalvi káposztaföldekre, de mindig visszatérték a menedéket nyújtó árvátfalvi tövisbokrok közé. ,é'.’ A mesterről, ahogy a székelyek a tanítót szólítják, az egész falu tudta, hogy jó vadász. Ismeri a nyulak rejtekútjait, le is puffant egyet-ggypt, bár csak egy rossz, szétlőtt csövű mordálya van. Nagyot szól, nagyot lök, célba ritkán talál. A tanító úrnak volt egy jómódú atyafía, aki közeledni érezve utolsó óráját, kedves vadászpuskáját - a fegyverművesség remekét - méltó kezekre bízni. így hagyta nagyapámra, aki most már bebizonyíthatta, hogy vérbeli vadász. Tette ezt a gyorsan szaporodó nyulak vesztére és gyermekei föltáplálására. Azon a bizonyos nagycsütörtökön - ahogy édesapám emlegett - a tanító úr vállára vette a puskát: - No Anikóm, hány nyulat hozzak. - Vagy négyet. Itt a húsvét, és erősen ráéheztünk a pecsenyére. Eleget ettük az árvátfalvi csirkepaprikást. Ezen nagyon nevettek, mert nálunkfelé, amolyan székelyes, fortélyos beszéddel a paprikás pityókát tisztelték ezen a néven. Kitűnő étel az, csak étvágy legyen hozzá. S a tanító úr gyerekeinél ebben nem volt hiba. Nagyapám nekivágott a hegyoldalnak. Anikó nagyanyám a nyitott konyhaajtón át, tésztagyúrás közben, szemlöltz a dörrenéseket. A negyedik után föltette forrni a vizet. Tudta, hogy az ura takarékoskodik a tölténnyel. Négyet lő, négyet talál. Meg is jött nemsokára, s a konyhaasztalra fektette a zsákmányt. "Négyet kértél, de én ötöt hoztam." Vadásztarisznyájából előhúzott egy nyúlfíát és édesapám tenyerébe tette: "Elek, te vagy a legidősebb. Gondod legyen rá. Ez a húsvéti ajándék." Apám letette a fűre a kisnyulat. Az moccanni sem mert. A nyolc gyerek köréje guggolt. Szívük megtelt örömmel, h( 0) ilyen váratlan húsvéti ajándékot kaptak. Csodálatuk tárgya, a nyúlfiók, miután meggyőződött arról, hogy őt most nem fogják megenni, hanem éppen ellenkezőleg, étellel kínálják, néhány ügyetlen kisszökkeléssel megközelítette a salátalevelet, amit apám tartott eléje. Nyolc ragyogó szempár figyelte, amint beleharapott a lapiba. A tanító úr a tornácról legeltette rajtuk a szemét: "No, fiókáim, minek nevezzük el "Ajándéknak..." Nagyapám szíve megtelt húsvéti mosolygással, mert a szgényekben fakadnak fel legtisztábban áz öröm forrásai. Méhes György Húsvéti ajándék Én kis kertes legény vagyok Finom kölnivel beszórom Évenként csak egyszer jövök De az ára piros tojás Titkom nincsen, igazat mondok Gomblyukába egy kis virág Lányt, virágot meglocsolok. Végül pedig finom kalács A virág, hogy ne hervadjon A kis legény megköszöni. Margaret Tóth Jade Hahn A POSTA Jack Háhn A posta története érdekes. Azzal kezdődött, hogy egy ügyes galamb visszaérkezett Noé bárkájához, csőrében olajfalevéllel. Folytatódott egy futárral, aki az üzenet szövegét írás nélkül tanulta meg, mint a mai gyerek a TV Guide heti műsorát. Ezután kezdődött a PONY Express munkássága, amelynek lovasa őrültként vágtatott állomásról állomásra, lovat cserélt és mert nem tartozott semmilyen Union-hoz, írdd és mondd: két perc elmúltával rohant tovább. Az indiánok ezt az eszeveszett rohanást füst jelzésére egyszerűsítették.(Meg kell jegyeznem, hogy az indiánoknak nemcsak humoruk volt, amikor Kolumbus partra szállt és mosolyogva felki- áltottak:-Hurrá, fel vagyunk fedezve,- hanem ügyesek is voltak, mert ők fedezték fel a kukoricát és a burgonyát, ami nélkül Mc Donald és Burger King létre sem jöhetett volna.) Unokámtól tanultam meg, hogy Benjamin Franklin volt az első Postmaster General. Az indiánok 26 dollárért adták el a békés, jószagú Manhattan szigetet. Az az érzésem, még ingyen sem vennék vissza a benzingáztól, ápolatlans ágtól elpiszkoso- dott, rablók, gyilkosok, törvényt semmibevevő gazemberek uralma alatt tartott helyet. Amerikába érkeztemkor a posta hat napon át kézbesítette a leveleket, újságokat. Pontosan. Olcsón. A postás nyakkendőt hordott, meg volt beretválva. Minden nap. Kérdésre szolgálatkészen válaszolt, kedves mosoly kíséretében. Tíz év elmúltával a postás feladta a nyakkendőviselést, a kedves mosolyt, tudomásomra hozta, hogy nem postás többé, hanem levél-kézbesítő (letter carrier), amire naponkénti sétapartnerem, Imre bácsi megjegyezte: A bagoly tudja, hogy nagyfejű, de nem szé- gyenli. Évtizedek múltával még mindig úgy várok levélre, mint fiatalkoromban a fekete szemű Ilonkára, csalafinta mosoly Katira, sokat ígérő Jucira, a felejthetetlen, forró csóku Mancira a Nyugatinál lévő banánszigeten. Naponta várom a postát tőlem szokatlan pesszimizmussal, mert nem szeretek csalódni. Ha levél, újság érkezik Kanadából, vagy könyv Budapestről, sérülten, igyekszem nyugodt maradni. A kanadai posta késését nem értem: hét napig gyűjti össze a határnál aztán küldi csak el Amerikába. A középkorú postás kérdésemre csak hümmög, a fiataloktól nem kérdezek semmit, mert megsértődhetnek és ez a közvetítés rovására mehet. Most következik beszámolóm kellemesebb része: Néhány hónap óta kezdem másként kezelni mindent, ami a postával kapcsolatos. Az első lépést a természetből másoltam: Ha a víz szintje eléri a 100%-ot, a fedőt fel kell e- melni. Ha mérges vagy vezesd le dühödet. Hatásos és nem kerül pénzbe: egy cinikus megjegyzés. Postahivatalunknak három ablaka van. Ha a sor 2-3 emberből áll mindhárom ablak mögött vár tisztviselő a felekre. Ha a sor 10-12-re e- melkedik, két tisztviselő eltűnik. Ezt a régi tagok végzik, a kezdő marad egyedül, aki igyekszik a törvényeket betartani. Be is tartja, de lassan. Már 14-en vagyunk. Nem dühöngök, nem káromko- dok. Megkérdem:(Mert a fedőt fel kell emelni...) -Kollégái sztrájkolnak?- Válasz helyett a két tisztviselő csiga lassúsággal visszaérkezik. A nem várt sikertől vérszemet kapok. Múlt héten a helyzet megismétlődött azzal a különbséggel, hogy a bélyeget vásárló fiatalasszony ismerte a tisztviselőt. Kedvesen dis- kuráltak. Traccsoltak. A vevő nem látta a tisztviselő nem akarta látni a hosszú sort: Megkérdeztem: Hölgyem, kívánják, hogy hozzak kávét? Eszembe jut az 50 év előtti, afrikai sivatagban lejátszódott történet: Az amerikai káplár walkie-talkie-n ordítva tudatja:- Kezdünk mérges lenni! Kajára van szükségünk és pedig azonnal! A vonal végéről jön az erélyes kérdés:- Tudja, kivel beszél? - Kivel? -Eisenhower tábornokkal. -A begyulladt káplár félénken kérdezi. - Ön tudja kivel beszél? - Nem tudom - feleli a tábornok dühösebben. Akkor rendben van - mondja a káplár felszabadultan és elzárja a készüléket. Visszatérve a postásunkhoz, átadtam karácsonyi csekk-ajándékomat három nappal az ünnep előtt. Két nappal később halálos fáradtan érkezik Donald a letter carrier, a postaládánkhoz. - Mi történt? - kérdem tettetett aggodalommal. - Óh, ez a rengeteg karácsonyi levél újság és ráadásul a borítékban lévő csekkek, amikre köszönettel válaszolnom kell... A halálosan fáradt Donald postás 40 éves. Donald felesége segítségével megírta a köszönő leveleket, két hetes szabadságra ment. Helyettese egy borzas hajú(mai divat szerint) 20 év körüli lány, aki elhanyagoltsága miatt tíz évvel idősebbnek látszik. Alacsony teremtés, fent semmi, lent széles karosszéria. Tömören: Sértés a férfi szemeknek. Rövidebben: Csúnya. Klasszikus rövidséggel: ronda. Kertvárosunk bejárata előtt sorakoznak a postaládák. Legtöbbször idősebb férfiak állják körül őket, levélre, újságra, Isten segítségével - jó híreket várva. A csunyuska nem néz fel a levél paksamétából, nem ad választ senkinek. Szortíroz. Próbálom megtörni a jeget: Ajánlok egy rendes, jóképű fiatalembert a maga részére. - Lelassítja a szortírozást és felém fordulva megkérdi: - Gazdag? Jack Hahn A Álmodozni nem szégyen című könyvének utolsó 500 példánya Mélyen leszállított 8 dolláros, áron portóval együtt. Postán megrendelhető, azonnali szállítással: P.C. SHOP 442 Saddle River Rd. MONSEY, N.Y. 10952 Check, Visa, Master Card Accepted Fax order: 914-352-8222
