Amerikai Magyar Szó, 1994. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-17 / 7. szám
Thursday, Feb. 17. 1994. AMERIKAI MAGYAR SZO 5. PUSZTA Szemelvények Dr. Takaró Géza hagyatékából. 09 Ünnepek “versengése” Tavaly, Szent István ünnepének előestéjén Boross Péter, akkor még belügyminiszter, nyilatkozott a Népszabadságnak. Elmondta többek között: okosan döntött a kormány, hogy augusztus 20-át tette a legnagyobb nemzeti ünneppé, mert tiszteletével kapcsolatban nincs vita- a másik két nemzeti ünnep, március 15. es október 23. értékelésében nem teljes az egyetértés, mindkettőnek a magyarázatában, hovatartozásában vannak nézetkülönbségek. "Egyenlőségjelet teszünk vágyaink es a valóság köze" - irta egykor nagy történészünk Szekfíl Gyula. A belügyminiszter a kívánalomról beszélt, tényként értelmezve azt - de mi mást is lehet várni egy konzervatív kormánytól. Számára azért legfontosabb Szent István napja, mert a feudalizmus hazai megalapítását jélképezi. Természetes, hogy fontosabb a szabadságünnepeknél. A nép gondolati hagyományát nem ismeri vagy félreismeri, hiszen abban március idusa azt a minden más napnal nagyobb nemzeti rangot élvezi, amelyet Petőfi adományozott neki. Ilyen ennek a kormánynak a "magyarság" szemlélete. Ferenc József országlása idején 1848 márciusát hivatalosan ünnepelni nem volt szabad, érthető okból. De éppen ezért lett a nép ünnepe; az emberek minden évben megemlékeztek , a szabadsagharc történetének első napjáról. Horthyek megadták neki a - nem teljes- hivatalos ünnep jellegét, ezzel elvették a néptől, úri ünneppé tettek - a nép azonban nem mondott le róla. Nagy rangot kapott 1945-48-ban; természetes, hogy a feudalizmus végső Ítéletet mondó ideológiai előzményt látott benne. Különösen a százéves évforduló megünneplése volt látványos. Rákosi aztán visszaminősítette, megint munkanap lett. Talán azért, hogy ne'' homályositsa el április 4. jelentőségét. Kádár János ezen nem tudott vagy nem mert változtatni. A nemzet azonban megint a maga módján tisztelte és tartotta számon. (Március 15-én és nem augusztus 20-án voltak rendszerellenes tüntetések) A nyolcvanas évek végén megint munkaszüneti nap lett Augusztus 20. mindig is inkább a "fenn" ünnepe volt. Ünnepelt ugyan a falu is, a misén Szent Istvánról énekelt, hallgatott prédikációt, de számára ezekben a napokban az üj kenyér volt a legfontosabb. A falusi hagyományok (kevesebb van belőlük, mint pl. a pünkösdiekből) is főleg ezzel kapcsolatosak. A protestáns vidékeken különösen; a protestánsok ma sem fogadják el az ünnep vallásos jellegét, és az államalapító királyról rendszerint a legközelebbi vasárnap emlékeznek meg, olyankor ürvacsorát osztanak az áj kenyér tiszteletére. A kommunista hatalom elismerte az üj kenyér népi ünneplését, de ezt - a konzervatív hatalomhoz hasonlóan - masodrangüvá fokozta le, és fölébe helyezte a maga ideológiáját, kinevezve a napot "az alkotmány ünnepé"-nek. Munkaszüneti nap volt, viszont március 15. - mint említettem- nem volt az. Boross Péternek azonban nincs igaza. A nemzet ma is március idusát tiszteli legáltalánosabban. Ha valamelyik honfitársunkat akár itthon, akár az emigrációban megkérdezik, hogy mikor ünnepli a magyarság a nemzeti öntudatát, biztosan azt feleli: március 15-fen. Emberileg is érthető. Civilizációnknak a szabadság a legnagyobb értéke. Franciaországban is julius 14-áll a nemzeti ünneprend középpontjában. Tévedett a miniszter abban Ho^y a mült hagyatékait felidézzük, elkísérjük most olvasóinkat a szép magyar Alföldre, ahol valamikor a tanya, a puszta, az eke, a szélmalom, a pásztor nemcsak romantika volt, mint manapság, hanem élő valóság: szent örökség honszerzó őseinktől. Vigyük tovább mi is ihletett szívvel ezt az örökséget! Az én nagyapám kisgazda volt. Még ma is érzem az izét annak az aszalt meggynek, ami minden alkalommal jutalom volt azért, hogy csendesen végighallgattam az asztalon tartott Öreg családi bibliából felolvasott történeteket. Apámnak is volt két kis tanyája, amelyekre - egyik szóló, másik szántóföld - mi, gyerekek is kijártunk segíteni a néhány bérmunkásnak. Ennek a hasznát igazán akkor vettem, amikor a Columbián tanítani kezdtem. Tanya, kaliba, major, puszta a sok más megelevenedett előttem. A puszta szó eredetileg lakatlan és műveletlen sikföldet jelentett, amelyről a lakók esetleg elköltöztek. A költők azonban nem ezt énekelték meg az alföldi szép nagy rónaságról, hanem a tüneményes látnivalókat: a nepes tanyát, termékeny síkságot. íme néhány sor abból a hosszá költeményből, amelyben Petőfi a Kiskunságot lefesti: "Hova szivem-lelkem Mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott Újra láttam végre születésem földét A szép Kis-Kunságot!... Forró nyárközép van, Kapaszkodik a nap felfele: sugara Mint a lángesÖ oly égető ozönnel Ömlik a pusztára..» Puszta van kÖrülem, Széles hosszá puszta, el is latok messze Egész odáig, ahol a lehajló ég a Földdel olvad össze... A tanya s a szabadság ihleti a képzeletet. Hesiod (o-görög költő) tanyai segédmunkás es pásztorfiu volt a Helikon-hegy lejtőjén, ahová Kisázsiából költözött a szegénységbe és szolgaságba belefáradt atyja. Mialatt a fiú álmodozva követte a nyájat a hegy lejtÓin, a Helikon tetején lakó múzsák belelehelték a költészet lelket. írni kezdett és dalversenyeken vett részt, még Homértől is elnyert dijakat, bár azért Homér maradt az első és e legnagyobb után következett Hesiod. O szerkesztette a görög Theogó- niat, vagyis az Istenek Geneológiáját. Fiatal képzeletével látni vélte a múzsákat táncolni a hegylejtőkön, fürödni a Hippokrene szent tavában, amely a néprege szerint ott buggyant fel, ahol Pegazus, a halhatatlan szárnyas paripa pataja mely nyomot hagyott, nőikor elhagyta a földet. Az égen az asztronomu- sok is segítenek neki mai napig halhatatlanságában a Pegazus-konstellációval. Csak természetes, hogy a magyar tanya és puszta is sajátos módon ihlette költőinket. Mikor Petőfi elragadtatásában a legszebbet akarta mondani az is, hogy augusztus 20-ával kapcsolatban nincsenek véleménykülönbségek; mint láttuk, vannak, éppen ágy, mint a szabadságünneppel kapcsolatban (bár jóval kevésbé, mint régen, amikor pL voltak Habsburg-barát történetírók). A nép természetesen tiszteli Szent Istvánt, de a kilenc és fel évszázad az egyszerű embernek tül nagy messzeség, s a "fenn" látványos ünneplése miatt alig tud hozzáférni a "lenn" az emlekezeshez. Dönthessen a magyar nép maga az ünnepeiről, Bizonyára bólcsebben fog dönteni, mint az ideológusok. Ban Ervin ő hőn szeretett szülőföldjéről; igy kiáltott "Te vagy óh szép Alföld végtelen rónája Lelkem legkedvesebb mulató tanya ja!" A népdal kiterjesztette ezt a szeretetet a falura is. "Minden falu édes hazám Minden asszony édesanyám." A magyar puszta tele van szebbnél szebb látnivalókkal, amelyek külön-külön is, hol egyik, hol másik költőnket ihlették. Petőfi, az Alföld szerelmese, egyszerre mindent meg akar láttatni velünk. A szerelmes elfogultságával lenéz az Alföldről meg a Kárpátok hegyormaira is. Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn az Alföld tengereik vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom: Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. A puszta nyári képét egészen mássá varázsolja a tél, amikor csilingelő szánkon végig siklott rajta a költő (Petőfi) Hej! mostan puszta ám igazán a puszta Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda Amit a kikelet És a nyár gyűjtöget Ez nagy könnyelműen mind, elfecserli, A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával. S a dalos madarak Mind elnémultanak Üres most a halászkunyhó és a csöszhaz, Csendesek a tanyák, a jószág benn széna z.. A hangulat csak akkor enyhül, amikor valamelyik távoli faluban Megkondul az esthajnal harangja Olyan édes olyan titkos szóval Mintha volna kedves altató dal. Mikor mint a "hiró’s város" diákjai tanítás előtt minden reggel félórára a szomszédos nagytemplomba vonultunk át, gondolataink gyakran másutt jártak, mint ahová Mészáros Nagytiszteletü urunk próbálta irányítani. Mikor "megkon- dult a kecskeméti öreg templom nagyharangja" a dél elbűvölő melódiája temetésre hangolt, - magával ragadott bennünket a messze pusztákra: Kihallatszik a pusztára a Nagyharang, giling-galang Monostori zöld erdőben sírva fakad egy vadgalamb. Tóth Kálmán dalában, akinek több szerzeményét is felkapta a nép: "Búza közé szállt a dalos pacsirta Hogyha magát már odafenn kisirta S búzavirág, búzakalász ámyaba' Reá akad megsiratom párjára." Arany még többet is lát a pusztán. Fellebbenti a múltat takaró fátylat, aztán megáldja a jövőt. Tartsunk vele Nagy-Körös felé, s onnét ki a pusztára, miglen ott találjuk magunkat "A tétlen halmon" Még áll a domb s én állok a felett, játszik velem bűbájos képzelet Csekély a domb, alig emelkedő Ormán csak fii, nem bérc fenyve nő. Körözze műidig mindig szine-telt majorság Hogy lássa hasaiét Isten, ember, ország, És álljon a dómba a múltak jele, Kiméivé bánjon a vész is vele. A millenniumig kellett várnia e helynek, hogy megjelöljék. Ekkor 1896-ban kijöttek ide a nagykörösiek és magas obeliszket állítottak a domb tetejére.
