Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-10-08 / 38. szám
Thursday, Oct. 2. 1992. 5. AMERIKAI MAGYAR SZO Ban Ervin OKTÓBERI ELMÉLKEDÉS Ezt a fejtegetést nyelvészettel foglalkozó ember írja. Fontosnak tartja a szavakat. Úgy gondolja, hogy a szavak pereljenek magukért, ha kell, s ha nem gyózik meg egymást, tegyen köztük igazságot a tudomány. Ne az ideológia, ne a politikai hatalom. Harmincegynéhány éven át két szó csatázott: forradalom és ellenforradalom. Szavak csatája volt, nem az embereké, mert az emberek helyett - legalábbis az országhatárokon belül - a közhatalom döntött. Tudjuk, hogy a második mellett. Az volt a hivatalos terminus. Az állampolgárok csak attól kezdve vitatkozhattak róla nyíltan, amikor a hivatalos szó létjogosultságát Pozs^ai Imre kétségbe vonta, és a népfelkelést használta helyette. Ez a politikai fordulat egyik legelső félreismerhetetlen tünete volt. Az egyszerű állampolgárok többsége azonban addig is forradalmat mondott a magánnyelv használatban. (Itt -ott hivatalosan is céloztak rá, hogy 1956 nem volt egészen ellenforradalom.) Természetesen tudom, hogy a valóságban nem szemantikai vita folyt. A két szó mögött kétféle értékelés, az értékelések mögött kétféle ideológia áll. Milyen alapon követelt magának létjogosultságot az egyik és a másik elnevezés. Próbáljunk a szavak möge nézni. Mit jelent az "ellenforradalom" szó? Egy olyan hatalomnak vagy struktúrának a megdöntését, amelyet forradalom hozott létre. Halvány mellékjelentése: a megdön- tendŐ rendszer még nem szilárdult meg teljesen. (Nem olvastam olyan müvet, amely Napoleon hatalomátvételét ellenforradalomnak nevezte volna) Ellenforradalomról tehát akkor beszélhetnénk, ha Magyarországon korábban olyan forradalom játszódott volna le, amelyet 1956 felkelése a visszájára akart volna fordítani, üyen forradalom azonban nem volt. Kétségtelen, hogy a negyvenes évek második felében forradalmi változások történtek, de jó részük nem a társadalom kezdeményezésére, hanem hatalmi döntés következteben. (Kijelentésem nem értékelés, hanem megállapítás). Nem volt tehát forradalom, amely ellen harcolni lehetett volna. Némelyek arra hivatkoztak, hogy november első napjaiban az 1945 előtti ellenforradalmi kurzus hívei, sót lovagjai is kijöttek a napvilágra, mi több fasiszta kurjantások is elhangzottak. Felnőtt emberként éltem át, sok mindent láttam, hallottam. Berkesi András regényeiben van valamelyes igazság (csak a "beállítás" ügyetlen). De akármi, akárhogyan történt, a szavaknak van értelmük - vagy kellene, hogy legyen -Jegy nem létező forradalom visszaforditásáranem lehet ellenforradalmat csinálni. Az emberek mind itthon, mind az emigrációban forradalomról beszéltek, amikor 1956 szóba került. A forradalom elnevezést az új közhatalom hivatalos rangra emelte. Mielőtt tovább tárgyalnám a témát, szólok röviden a forradalom, mint szó es mint fogalom múltjáról. A Horthy-korszakban átkozott volt, a kommunizmus, a bomlasztas>a nemzetvesztes és effélék szinonimája. Ha gimnazista koromban forradalomnak neveztem volna 1848-at, talán eltanácsoltak volna az iskolából , diáktársaim rám fogták volna, hogy kommunista vagyok. Az 1945-os fordulat után a baloldali radikális, majd a marxista ideológia a sarkos ellenkezőjét hirdette: a forradalom mindig szent, mert a nép önmegnyilvánulása, és mert egy lépcsőfokkal magasabbra állítja a társadalom fejlettségét. A könyvekben, a filmeken szinte állandó felvonulást tartott a forradalmi giccs. Az iskolákban Petőfi és Ady költészetéből alig tanítottak mást, mint a forradalmi verseket. A társadalom azonban nem fogadta el a forradalom ellenkezőjére fordított értékelését. Ha nem is átkozottnak, de ellenszenvesnek tartotta a forradalmi eszmét, részben mert az előző korszak nevelése még hatott a gondolkodásra, részben, mert a forradalom reklámozásában kommunista ágálást látott. 1956 októberében szinte egyik óráról a másikra száznyolcvan fokot fordult a közmegítélés. Az emberek elfogadtak a barrikádokon harcolók és a melléjük álló sajtó szóhasználatát , a forradalom pozitív értékelését, ezzel tulajdonképpen a marxizmus forradalom - értelmezését alkalmazták a felkelésre. Óriási zavart okoztak vele a hivatalos marxista ideológusok fejeben, amely zavar a legújabb politikai változásig megmaradt, némelyek gondolkodásában tálán máig. Mit szóljunk a harmadik, Pozsgay Imre ajánlotta elnevezéshez, a népfelkeléshez? Röviden válaszolhatunk. Helyes annyiban, hogy a nép kelt fel, bár a többség nem harcolt aktivan. De a szó által idézett fogalom túlságosan tág. A nép vagy egy része sokmindenért, sokféleképpen kelhet fel - es kelt fel a történelem során -, igy a szó a tragikus 1956-ot es a körülötte kavargó vita feszültségét nem fejezi ki. Logikus tehát, ha a forradalom szót használjuk. Amit André-Clément Decouflé francia szociológus ir a forradalomról a Sociologie des revolutions cimü kis könyvében (Presses Universitaires de France, Paris, 1968), az majdnem hiánytalanul ráillik 1956 magyar októberére. Egy lényeges tényező' kivétel csak: nem jelentkezett a defervescence révolutionnaire, a győzelem utáni forradalmi elernyedés, mert erre már nem jutott idő. Ún magam mindig forradalmat mondtam, amikor ellenőrzés nélkül beszélhettem, de az ellenforradalom szót a nyilvánosság előtt is kerültem, amennyire csak lehetett. Ámde az én szóhasználatom nem tartalmazott történelmi ítéletet, mert a forradalom- történelmi előrelépés marxista eszméjét nem fogadtam el, sem 1956 előtt, sem azóta. Véleményem szerint a forradalom lehet szabaditó, feljebb lendítő, de nem minden forradalom ilyen. SŐt, megnevezhetünk reakciós forradalmakat. Retrográdnak mondhatjuk például az 1979-es iráni forradalmat, amely egy modernizációs fejlődést lökött félre. De talán a reakciós forradalmak közé számíthatjuk az 1917-es bolsevik hatalomátvételt is. A "forradalom" mint 1956 altalános megnevezése közmegegyezés jellegű lehet, es megszabadulhat az ideológiai függőségtől. Úgy velem: megindokoltam a szóhasználatot, az "ellenforradalom" történelmi éssze- rÜtlenséget és a "népfölkelés" fogalmi elégtelenségét. Mielőtt azonban lezárnám a gondolatok sorát, célszerűnek tartok egy rövid kitekintést, amelyben a forradalomról általánosabban lesz szó, tehát a magyar vonatkozásokon túllépve. Többen felismertek már egy nagyon antiromantikus de komoly tanulságot, amelyet nekünk is meg kell értenünk. Az igazán monolitikus diktatúrát forradalommal, népfelkeléssel, tehat belülről megdönteni nem lehet. Ezt George Orwell kitünően megírta két hires ellenutópiájában. Sztálin, Mao, Enver Hodzsa, Khomeini a trónján halt meg. Hitlert, Pol Potot külső erők Toppantották össze, s tulajdonképpen ez érvényes Ceausescura is. A teljesen következetes diktatúra csak akkor rendül meg belülről, ha engedményeket tesz, ha valamiért lazítani akar (persze nem önként, nem jószívűségből, hanem kényszerből, legtöbbször a gazdasági csőd miatt). Rákosi 1953-ban lazított, hogy Moszkva elegedetlenségét csillapítsa, két év múlva aztán hiába erőszakoskodott, semmi nem tudta megmenteni a bukástól, amelyet Ö ^aga is siettetett a hatalmi kretenizmusával. Történelmi lehetetlenség volt, hogy a forradalom bukása után visszatérjen a trónjára. (Nem kisebb szerencsétlenseg lett volna, ha valamelyik udvaroncát ültette volna Hruscsov az ország nyakára^ A Kádár hatalom nem volt monolitikus, azért tűnhetett el vérontás nélkül. A távolabbi magyar múltra vonatkozóan egy ilyen^ jellegű, kevesek által ismert megállapításra utalok; Szekfü Gyula Írja a Magyar történetben1. Metternich, szerinte, az 1840-es évek közepetői kezdve megpróbált szakítani elveivel, liberális jellegű reformokat tervezett. Mikor ez a kis lazulás összeadódott a nagy nyugati robbanás lókesével, Bécsben és Pesten kitört a forradalom. Megírta ezt a felismerést olyan ember is, akinek nézetei, elvei különböznek Szektától is, az enyémtől is: Duray Miklós. TÖle idézem: "Mind '56, mind '68 azonban tipikus példa arra, hogy forradalom, vagy forradalmi jellegű változás igénye nem a legdurvább elnyomás idején tor ki, illetve jelentkezik, hanem az elnyomás enyh‘ülése nyomán." (Szivárvány /Kanada/ 1989/jun;96.1) 1956 őszén a hazai diktatúra mar nagyon messze volt a monolit keménységtől. (De Őrizte keleti jellegét, vagyis a hatalmat önelvunek értelmezte és ideológiájával próbálta igazolni.) Nem felejthetjük el, hogy a forradalom egy gyors fellazulási folyamat végső állomása volt. Legázolása után néhány héttel azt mondtam a folyamatnak csak a végét felismerő tanítványaimnak: "Miért nem lázadtatok fel a múlt év tavaszan, amikor Rákosi visszaültette magát a trónra? Ezzel sok mindennek elejét lehetett volna venni."- "Mert akkor nem lehetett" - feleltek. Igazuk volt. Pedig - az ésszerűség felöl ítélve - éppen a diktátor Önrestaurálása tette volna igazan szükségessé a nép ellenkezését. De a diktatúra önfenntartása és színeváltozása nem a logika törvényéit követi. A tizenhat-tizenhét éves serdülőkkel- egyszerű emberek liaival, lányaival - folytatott beszélgetésben általános érvényű politikai tanulság fogalmazódott meg. A hazai forradalomnak az volt a végzete, hogy csak az itteni (még talán a lengyel) diktatúra hígította fel magát ennyire (s a bizonytalanságba éppen úgy a rögeszméi vezették, mint a biztonsága idején), a környező országokban nem. A tanulság világos. A népeknek bármi áron meg kell akadályozniok, hogy országukban monolitikus önkényuralom alakuljon ki. Ez ugyanis Önmagában is szerencsétlenség, s még inkább az, ha a nemzet nem tud megszabadulni balvégzetű diktátorától. S ha külső erő távolítja el - láttuk Hitler és a kambodzsai rémuralom elmerülését tűzben és tömeghalálban... Régiónkban vannak még a mindent pórázon tartó hatalomgyakorlásnak esélyei. Szavakban nem vállalja senki. De akadnak egyének, csoportok, frakciók, amelyek magatartásukban és törekvéseikben hordozzák. Kisebb részben baloldalinak látszó, a politikai irányítás által is annak tartott mozgolódások, nagyobbrészt jobboldaliak. Az utóbbiak egy-két országban már közel jutottak az ideológiai kizárólagossághoz.- Fejezzük be a költő szavaival, amelyek örök figyelmeztetésként szólnak a magyarsághoz: "A múlt csak példa legyen most!"
