Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-12-17 / 48. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 'Riursday, Dec. 17. 1992. Tamásné Gerenday Maria A MGTHARMG New Jersey-ben a tel lassan köszönt be, de talán még lassabban köszön el. Márciusban maradhatná kja van, szívesen elidőzik, kergetőzik a tavasszal, az őszön pedig alig tud kifogni, az számára túl szívós. A levelek görcsösen kapaszkodnak a faágakba, újévig is tart, hogy feladják a reményt, addig ingnak, ringnak nevetgélnek a mókusokkal, akik fel-alá ugrálnak az agak között^ majd integetnek az esti égnek, mely lila-ro^aszin foltokban terül el e kisvárosok égykedvü végtelenje felett, havas szelet Ígérve, szót nem tartva, biztatóan, megbízhatatlanul, mig hirtelen valóra válik a csendes aggodalom, s egy váratlan vihar meghozza a telet karácsony előtt két nappal. Akkor aztán persze baj van, csúsznak az autók, összekoccannak, mindenki ideges, ebből mennyi költség lehet még, erre senkisem számított, csak azt nem tudjuk, miért nem, hiszen tavaly is igy volt, tavalyelőtt is, amióta Köllnig Éva csak itt él e kietlen faház-sorozatok sivatagában, ez mindig is igy volt. Szóval akkor miért e nagy kellemetlen meglepetés? Évát is zavarja a dolog, persze, az autó es a hó nem egymásnak valók, csúszni rendkívül kellemetlen, mintha az ember minden önfegyelmét, akaratát elvesztette volna a világ felett, ahogy nézi az útszéli fát es csúszik feleje, de görcsösen tartja a volant. A gyerek meg hátul ül és egy szót sem szól, mindketten némák, dermedtek. Az utszéli hó azonban visszadobja az autót mehetnek újra egyenesben, de a kedve már megcsappant visszavonhatatlanul. Szóval nem szeret New Jersy-ben élni, ennél jobb helyek is vannak a világon, bár nem sok, azt rneg kell adni, de Berlin, például, az igen, ott szívesen eléldegélne, az nagyváros, stilus kultúra. Itt meg minden egy valóság-pótlék, egy hiány-kiegészitő kísérlet. A képzelet és a való közt képmutatas közvetít, hogy kibírható legyen, ami yan. A karácsonyt viszont ő mindig szerette, úgy érzi a németség adta a világnak a karácsonyt, a télforduló sötét fényvárását, a zöld fenyőt gyertya-borultan, a szivmelengetó’ énekeket. Dehát azóta a világ már más lett, szinte már nem is érti, miről is van szó. Ebben a kultúrában, itt, itt csak tárgyak léteznek, a lélek félrehúzódik aggodalmas, de aztán csak felderül, amikor mégis rájön, hogy milyen szép dolgokat is lehet hazavinni a pénzből, ha van elég, és van. hála Istennek, a fa alá, fa melle. Bár o nem akarja, hogy a gyerek magaba szívja ezt a kultúrát. Itt nincs tanultság, kifinomultság, lelkiség, szellemiség, megcsak nemis előkelő itt senki. Sok az idevetett nincstelen, hontalan újrakezdő, bár bátran igyekvő. Persze, az ember hozzáidomul a dolgokhoz, legalább is egy kevéssé, hamar elfelejti, ami otthon kényelmetlen volt, például hogy a karácsonyfát csak szentestere díszítik. Kényelmesebb előbb egy-két héttel, ahogy ez már itt szokás. Az a gyanúja ugyan, hogy ezt is az üzlet hozta szokásba, itt mindent az üzlet irányit, egész hónapon ét csilingelnek, zenélnek, hogy vadul vásároljon a népség, s az ember hangulatát is elcsilingelik a végén és a beteljesülés valahol eltilnik a tárgyak csillogása között. Ó mindig szép fát vesz, nagyot, terebélyesét, a két nagyszoba átjárója melle állítja, jól lehessen látni, s égeti, egeti a lámpákat éjjel nappal, ez óvja, ápolja az alapérzelmeket, erositi őket, merthogy ezeket mindig újra ébreszteni, ápolni, frissíteni kell karácsony táján. Érzelmeket ismételni hiábavalóság, egyenes az ut azok elkopása felé. Valami újat is kell találni minden évben, az uj dolog felébreszti a régit, éleszti elmúlt évek kalácsizú vágyait, amik persze sokat nem érnének egy jó német hentes nélkül az ünnepbe borulás utolsó perceiben. A majdnem -baleset dacára, most azért tud örülni, ezév karácsonya valódibbá válik, meglepetést hoz. Most igazán talált valami újat, egy nagyharangot. A fenyŐdrustól nem messze, ahol minden évben veszi a fáját, mert szép, nagy és erős fákat kaphat, szebbeket mint másoknál látni, egy antikvárius bútorüzlet kirakatja mar többször becsalta. Most megint benézett, gondolta, van egy órája mielőtt a gyereket felszedné az iskolánál, hátha talál valamit a régi képek, mozsarak, köcsögök, zongorák, ajtók és ajtófélfák között és, lám, talált. Az egyik sarokban, árnyékot borítva a régi bútorra, nagyharang állott , harangláb nélkül, persze, de a harang maga valódi volt, bronzból öntött, mintás és ep. Nagyharang. Súlyos és drága. Miért olyan drága? -kérdezte- De asszonyom, mondta az ember, tört angolsa^gal, - Tudja, hogy milyen körülményes ezt elhozni Romániából, tudja, hanv embernek kell fizetni érte, mig vegre hajóra rakják? - Én sokszor utazom odaát, hozok is egy s más szép dolgot, de ilyen harangra már aligha lesz lehetőség. S még vesztek is rajta a végén, de magának aránylag olcsón adom, maga felismeri a szépet, meghát nem minden háztáj alkalmas arra, hogy nagy ha rang lakja. Évának kell a harang, a szép, nagy, tágas, történelmi múlttól telt házba, különlegességnek. Karácsonyra. Igaz költséges lesz hazavitetni, elhelyezni, és mit szól majd a távoli szomszéd, ha hallja a hangját. Akkor is kell. JÓ lesz oda. Beharangozza majd a karácsonyt. Köllnig, a férje, savanyú képpel járja körül, vizsgálja, hát ez már megint minek? Erre egy tömeg pénz rámegy, aztán a ház majd zajos lesz tőle, ha megkondul. Nem ebédharang ez, akárhogy vesszük. Aztán megvonja a vállát, Éva mindig különleges szeret lenni, meghát igaz, ami igaz, áldozat tőle, hogy itt él vele New Jersey kultursi- vatagában, ha a nagy ház és szép park körül is veszi. Az is tény, meg kell hogy hagyja, eddig karácsony itt még nem volt igazi. De talán ezévben más lesz, ha kész lesz a harangláb, felhúzzák a harangot, megkonditják próbaképpen, talán még meg is illetődnek, távoli havas hegyek hangulatát ide varázsolják a rumos teához és a békítő benti fenyŐarómához. Aztán a nagyharang hangja majd mindig újra átjárja a házat. Kilenc ember kellett, hogy feltegye az előszobába. Egy ilyen harangot más nem is tudna a házába bevinni, mondták hízelegve, ehhez magas mennyezet kell, s itt van, ami kell, a lépcsÓház előtt a bejáratnál, meg a fehérre festett dúcok számára is telik a helyből, bár felhúzni, bekötni borzasztó nehéz volt. Hogy megszenved az ember a szokatlanért, szépért! Vagy ha nem szenved, hát fizet érte. A harang él és beleszól az otthoni rendbe, megváltoztatja a ház szerkezetet, 6 most a központ, nem a folyóra néző tágas nagy ablak a különleges hatalmas fenyővel előtte, nem a husz-személyes ebédlő. Dehát persz^, a vendégek kabátját többet a bejáratnál nem lehet már hagyni, az túl elvenné a harang nagyvonalú méltóságát. Most a vendégsereg a harang alatt kell majd, hogy csoportosuljon. Éva a karácsonyi partyt vasárnap délután három órára tervezte. A vendégek hamarosan három után érkezni kezdtek, mindenki a saját szokása szerint; keveset késteK. Éva főként külföldiekkel tartotta szívesen a kapcsolatot. Ez értelmet adott életenek, hogy nemcsak férje kollégáival, magasrangú egyetemi kutatókkal és adminisztrátorokkal társaloghatott okosan, s néha talán hevesen vagy kissé fontoskodón, ahogy eppen illett a kedvéhez, meg az alkalomhoz, hanem felemelhette magához a gyengéket, elesetteket, ok nélkül is búsongókat is. Kinyitotta tágas, gazdagon bútorozott otthonát az ideiglenesen berendezett kisotthonuak számára is, s bár főként németekkel szeretett tegezŐdve csevegni, s a japánokat messze jobban kedvelte, mint a többi akadónyelvú és félénk távolkeletit, ö igazából mindenkit befogadott. Az angolokkal, persze nehéz volt, azok még most is arról szerettek aggódva tárgyalni, hogy vajon Németország nagyhatalomra tör-e majd mint ahogy tudjuk, mindig is akart, s hogy vajon biztonságos-e a világ számára a németek egyesítése, mintha a kényelmetlen kényszerű ötletet nem a nyugatnémetek utálták volna a legjobban! Az európaiak között persze, a franciák voltak a legkecsesebbek, kiejtésük a legfinomabb zenéjű, mintha csengetyíi érintette volna meg halkan a szavak vegét. Viszont a japán nők bájban és szerénységben bárki elől elvitték a pálmát. A németek okosak voltak, többnyire legalábbis, az izraeliek kissé versenyzők, bár nem annyira mint Éva, aki nem hagyta magát, mert tudta, hogy ő volt az első a társaságban. Mert ugye ki másnak volt ilyen otthona, ki olyan eszes, hogy ezt mind megszerezze, s lám most még nagyharang is kondul az előszobája boltozata alatt. Ezt még a magyarok is megjegyzik maguknak, ahogy a sarokban ősszehúzodnak, s persze mindjárt maguk mögött hagyják, hanyagolják a beszédet, a szép angol szavakat* a harangra néznek, az egyik viccet sút el, nevetnek. Éva közéjük megy, ezt nem fogja hagyni, igaz, más is anyanyelvén folytatja a szót, ha tudja, de szeretné azért hallani, mi is a vicc itt az ő házában, a nagyharang tövében.- Svédekről beszélgetünk,mondja az egyik kerekarcú asszony, kis apró, majd eltűnik a többiek kozott; ki gondolná, hogy a fél világot bejárta. ( Hát igen, a svédek, Éva kedveli őket, múlt nyáron is meglátogatott egy volt vendégét Uppsalában. De a magyarok számára valami idegen a svédben, erre a nagy románcszerelem, szimpátia tisztelet után végre rájöttek. Hirtelen, váratlanul átlátták, hogy a svedek hidegek, tartózkodók, .esős vidék zárkózott népe, nem értik a Dunántúl napos- életdús belső erejét, dinamikáját, bár csodálják, de nem tudják az érzelmi iramot tartani magyarokkal. Hát éppenséggel, egy svéd nb is van a vendégek között, megkérdeznék tőle talán, hogy is van ez? Esetleg nem is tudja. Ella, magas, telt, kissé fáradtarcú, a gyümölcstál mellett szőlőt tart a kezében. Valaki vendége, átutazóban, a lánya New Yorkban kapott nemrég jó állást.- Egész életemben a férjem érdekét szolgáltam - mondja," az Ő találmányára épült a gyárunk, én pedig adminisztráltam, es tiszteltek is érte sokan nagyon. De egyre többször kérdeztem magamtól, ez vagyok-e, ezt akartam, ez-e az életem értelme? Talán jogot tanulnék néhány évig, vagy nyelveket, tudom számomra semmisem elérhetetlen, erről még fiatalkoromban a férjem győzött meg, aki azóta, mondhatom (folytatás a lltoldalon)
