Amerikai Magyar Szó, 1992. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-07 / 19. szám
Thursday, May 7. 1992. AMERIKAI MAGYAR SZO 5. Közel ötvenkét esztendeje^, 1935-ben jelent meg Heltai Jenó Utazas enmagam körül című kis kötete, amelyben a már akkor költőként, próza- és színműíróként, valamint újságok jeles munkatársaként elismert iro azokat a rövid terjedelmű karcolatait adta közre, amelyek mindennapjaink helyszíneit, benyomásait, ismeréseit és ismeretlen - alkalmi - riportalanyait, színházi és olvasmányélményeit mutatják be. Címével, amely talán Karinthy Frigyes két évvel kesébb megjelenő könyvének (Utazas a koponyám körül) is ihletÖjévé vált, ( pontosan meghatározza Írásainak müfajat. Szellemi "utazásairól" ad bennük szamot, amelyek minden egyes állomását az iró személyes jelenléte teszi valóságossá, felismerhetővé, az olvasók számara is élvezetes "utikalanddá". LÉDA EBÉDJE Adyval egyetlenegyszer sem találkoztam Párizsban. Később ment ki, mint én. Mire letelepedett a Rue de Lévis-ben, én ismét Budapesten voltam már. Későbbi párizsi útjainkon is elkerültük egymást. Akkor ugyanabban a Rue de Constantinople-ban lakott, amelyben valamikor Szomory ^ Dezső, meg én. Mi a 11. szám alatt szerénykedő Family-Hotelben, ó egy házzal odább, a 15. szám alatt. A 11. szám után mindjárt a 15 következett, ez a babonás utca nem tárté a 13-as számot. Mind a két ház es mind a két hotel megvan ma is. Amikor tehetem, elmegyek a ház elé, és fölnézek régi ablakomra. Szeretném tudni, ki lakik ott, koplal-e annyit, amennyit 1900-ban en koplaltam. Valami furcsa varázsa lehet ennek az utcának, hogy Ady is ott ütötte fel sátrát: tálán arra gondolt, hogy ha két magyar iro eltengődó'tl valahogyan benne, a harmadiknak sem eshet nagyobb baja. Ha Adyval nem találkoztam is Párizsban, annál gyakrabban láttam azt a magyar családot, amely házába befogadta: Lédát és az urat. Pestről ismertem meg a csapzott bajuszé, kedves, okos és egy kicsit furcsa embert. JÓI emlékszem, o beszélt nekem először a képes levelezőlap óriási lehetőségeiről. Ez az ipar akkoriban tapo- gatozón mászkált meg, szárnyat igazában a párizsi világkiállítástól kapott csak. JÓI emlékszem arra is, hogy lelkes és meggyőző előadását jóindulatú semlegességgel hallgattam végig, ahogy azelőtt és azóta is minden olyan egészséges ötletet, amelynek a revén más százezreket és milliókat keresett. Ebéd után a Café de la Paix-ben szoktam vele találkozni vendégszerető házát is megnyitotta számomra. Néha, ritkán eljött a kávéházba Léda is, aki akkor talán csak Adél volt még. Finom, okos asszony, remekül beszélt, de ugyanúgy tudott hallgatni is. Nem fülével hallgatta az embert, hanem szemével, titokzatos nagy szemével, amely alatt korai árnyékok sötétedtek. Kegyetlenség, ha megvallom, hogy barátságom inkább az urának szólt, mint neki? JÓI ismertem ezt az asszonyfajtát, a mindent tudó, fen- só'séges, egy kicsit mindenbe beleavatkozó, intellektuális, irodalomkodó, művészkedŐ, kápráztató, fárasztó, lipótvárosi asszonyfajtát. Hiába volt Léda nagyváradi és párizsi, én a Lipótvárost láttam benne, a század végének jólétben úszó, örömet habzsoló, minden iránt mohón fogékony, csillogó Lipótvárosát, amelyet otthon sem szerettem, es amelytől Párizs még jobban eltávolított. Párizs akkor nemcsak iskola volt a számomra, nemcsak többre és ismeretlenre való szomjazás, hanem elzárkózás és magamba melyedes is, remeteség egy népes és zajos sivatagban. Kétségtelenül sokat mulasztottam azzal, hogy nem közeledtem nagyobb érdeklődéssel Ady múzsájának igazi nagy emberi értékeihez, de életemnek ebben a korszakában egyetlenegy ember érdekelt csak: én magam. Soha olyan jó barátságban nem voltam vele, hogy valaha is összeveszhettünk volna, ami majdnem minden jó barátjával megesett. Imeretségú'nk mindvégig felületes és talán éppen ezért zavartalanul kellemes volt. Ebben a keretben magam is sokszor éreztem a tündöklő és uralkodó szépasszony varázsát, sokszor elbűvölt szeszélyes ötleteivel, furcsa és mulatságos fantáziájával. Egy este, vacsora után, fölmentem velük a Montmartre-ra, a háború előtti Párizs hajnalig hangos éjszakai világának, a mindenfele szinü Moulin-ek, kabarék, kiskocsmák, kávéházak, mulatók mutatványos bódék, tánctermek hivatalos és hivatásos paradicsomába. Nyolcan-tizen voltunk, magyarok, franciák vegyesen, akik bevonultunk a rendkívül népszerű Rat Mort-ba. A Döglött Patkányról elnevezett mulató minden iparkodása abban csúcsosodott ki, hogy nevét meghazudtolja, és falai közé olyan életet varázsoljon, amelyet eleven patkány se látott még. Ez sikerült is neki. A helyiség minden éjjel zsúfolva volt, magyar cigány muzsikált benne, román mfivész zongorázott, angol lányok táncoltak, francia énekes énekelt pikáns és érzelmes dalokat. Az asztalok mellett németek, japánok, svédek, sziámiak, hollandusok, magyarok itták a francia pezsgőt, francia kokottok bűvölték a( világkiállításra fölrajzott idegent, francia táncosok és egyéb gavallérok bűvölték a briliánsok súlya alatt roskadozó amerikai milliomosnót. Ebbe néha beleszólt a magyar cigány is, a prímás nem igen adta akkor hercegnőn alul. A határok nélkül való világ tobzódott a szűnni nem akaró beke áldásában, és pezsgővel élesztgette a földi örömök örökmécsesének a lángját. Ebben a Döglött Patkányban kecses táncával mindannyiunk figyelmét magához húzta egy kis francia lány. Hivatásos táncosnő volt, alkalmazottja a helyiségnek, de csupa egyszerűség és szerénység elbűvölő kis utcai ruhájában, olcsó kis kalapjában, amelyre keskeny fehér szalagot varrt egyéni diszül. Fiatal fecske volt a vörös bársony- pamlagon gógöskodŐ tarka, Öreg kakadúk és paradicsommadarak között. Amikor észrevette, hogy figyeljük, táncolás közben kedvesen mosolygott ránk, hálásán hajlongott félénk, amikor megtapsoltuk. Léda indítványára meghívtuk asztalunkhoz, és megkínáltuk egy pohár pezsgővel. Halk és finom volt, és mégis mulatságos, elfogulatlan es elmés, engedelmesen és türelmesen felelt kiváncsi kérdéseinkre. Léda is erősen faggatta, mit csinál, hogyan él. Nem titkolózott, de nem is hivalkodott, egyszerűen és becsületesen felelt, az úri dáma nyugodt biztonságával ült közöttünk, keveset ivott, inkább a sós mandulát csipegette. FÖl-fÖlugrott, táncolt egyet, ‘azután megint visszajött hozzánk régi barátait látta bennünk. Lassan-lassan mindjobban megoldódott a nyelve. Elmondta nekünk, amit úgyis láttunk rajta, betegség támadta meg a tüdejét, nem volna szabad táncolnia. Délre kellene mennie, Afrikába egy kis egészségért, vagy valahova hegyes vidékre... de nem mehet, nincs pénze. Most már nemcsak gyönyörködtünk benne, sajnáltuk is, ahogy hervadt és lángolt az arca, ahogy elfakult a lélegzete, ahogy szűk kis mellére tette átlátszó kezét. Léda anyai gyöngédséggel dédelgette, meg is ajándékozta, ahogy mindannyian. De ezzel nem érte be. Azt mondta: ( - Elmegyünk innen, és soha többe nem latjuk, ő se minket. Valami örömet szeretnék szerezni neki, hogy tudja, holnap is gondolunk rá... Azt eszelte ki, hogy masnapra meghívja ebedre a Rue de Lévis-be, Meghívott minket is. A kislány nagyon kedvesen megköszönte, a meghívást el is fogadta. Ahogy egyik úri dama elfogadja a másiknak a meghívását. Délben megjelent Lédáéknál. Soha ennél szomorúbb ebédet! A kislány kiöltözött erre az alkalomra. Valamelyik-ha nem egyetlen - kissé rikító estélyiruháját vette föl, félszeg és zavart volt a komoly polgári ebédlőben, száját alig merte kinyitni... oui monsieur... non madam... jóformán ez volt minden. Haldokló kis pillangója a lángoló éjszakának, a déli napsütésben bágyadt és fakó volt. Hajnalig táncolt, és aligha aludta ki magát... akik tegnap barátai voltunk az Ő otthonában, idegenek voltunk számára az idegen polgári világban. Hiába kedveskedtünk neki, hiába dédelgettük, bennünk is kihűlt már az éjszaka láza, üres udvariaskodás, hazugság és játék volt minden, amit vele csináltunk... mindannyian megkönnyebbültünk, amikor mindjárt ebéd után tapintatosan és megértőén mentegetőzni kezdett, hogy sietnie kell, várják... Nem mertük tartóztatni, elment. Hallgattunk. Egy kicsit kényeim etlenúl néztünk egymásra, tudtuk, hogy soha többé nem látjuk ezt a kislányt. Egyikünk túlzott udvariassággal elkísérte, talán azért, hogy ő maga is elmenekülhessen a lehangolt társaságból. Aztán Léda magszólalt. Nagyon megrendítette a dolog, vádolta magat, mi vigasztalni próbáltuk öt is, magunkat is, de nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani. Valaki megkockáztatott egy aforizmát a jóságáról, ellentmondtunk neki, vitatkozni kezdtünk, mialatt a kislány csöndesen sirdogált valamelyik közeli kávéházban.
