Amerikai Magyar Szó, 1991. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-03 / 1. szám

Thursday, Jan. 3. 1991

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

7.

PAVAROTTI

LUCIANO PAVAROTTI

serüen nyilatkozott a hazai, azaz olasz operáról, mondván, ha rögtön a debütáláskor nem tekintenek valakit egy űj Caru- sonak, megszűnik az érdeklődés az új énekes iránt, s elutasításban lesz része.

Azután az olasz ember mindent fenntartással fogad, ami olasz, főként a tenoristákat. Ha külföldi, legyen az akár egy fogpaszta-márka, vagy énekes, azonnal elfogadják és megadják neki a tiszteletet, így sok olasz énekesnek külföldre kell mennie a sikerért, mert saját hazájában mellőzik.

De amerikai kollégái szerint ez a helyzet az Egyesült Államokban is. Európai sikeres szereplés után lehet szó otthoni elismerésről.

Amikor végül is szerződést kötött a Scalával, erre nem az opera vezetőinek iránta való lelkesedése miatt került sor.

A Scalában két éve ment már akkor a Bohémélet, Karaján vezényletével. 1965-ben Karaján öt kérte meg, hogy vállalja el a két utolsó előadáson Rodolphe szerepét. A Scala közönsége lelkesedéssel fogadta, s az igazgatók is elégedettek voltak vele. Tárgyalni kezdtek más szerepekről is, igy a Teli Vilmosról^ amit Luciano nem fogadott el, mondván tönkremenne a hangja, s ó lenne az opera történetében az, aki a legrövidebb karriert futotta be.

Végül a mantuai herceget bízták rá a Rigolettoban, majd igazi Scala-beli alakítására, a Romeo és Julia Tebaldo szerepében került sor.

1967 januárjában, 10 évvel Toscanini halála után, Karajan Verdi Requiemjének előadásán, felkérte Lucianot, énekelje a tenor szólót. Ekkor érezte, hogy révbejutott, de még egy fontos dolog volt, meg kellett hódítania Amerikát.

Az első amerikai fellépésére Miamiban került sor, az opera igazgatójának, Arturo di Filippinek a meghívására. A Lammer- moori Luciát énekelte, Joan Sutherlanddel. Az 1965 februári szereplését a közönség nagy tetszéssel fogadta. 1967-ben mutatkozott be San Franciscóban a Bohéméletben. E város nagy operai múlttal rendelkezik, operatársulata, a chicagói Lyric Opera és a new yorki Metropolitan mellett az Egyesült Államok harmadik legnagyobb társulata. A San Francisco-i Bohéméletben Mirella Freni volt a partnere.

Az opera felkérte, hogy a kö'vetj<ezö évadban ismét énekeljen náluk, ezúttal a Lammermoori Luciát, Margarita Rinaldival.

Végül a Metropolitan igazgatója, Sir Rudolf Bing meghívta New Yorkba.Erre 1968 novemberében került sor a Bohémé- letben.Azonban a balszerencse üldözte, egy hongkongi influenza révén. A bemutatkozó előadást egy héttel el kellett halasztani. 1968. november 23.-án még betegen történt az első fellépése. Partnere Mirella Freni volt, Mimi szerepében. Kedvező kritikát kapott. A következő előadást viszont nem tudta végigénekelni. Betegen és elkeseredetten ment haza Modenába, ahol csaknem három hétig volt beteg. Rudolf Bing 1970-ben újra meghívta a Metropolitanbe, Alfred szerepére Verdi Traviatájában Azonban csak az 1972-es Metropolitan-beli fellépése hozta meg az igazi sikert, az Ezred lányában, Joan Sutherlanddel, melyről 1968-ban álmodott.

Családját végtelenül szereti és mikor távol van tőlük nagyon hiányoznak neki. Ez az érzés annyira erős benne, hogy még fényképeiket sem viszi magával, mert ha meglátná felesége vagy leányai képét, képes lenne azonnal hazamenni. Három lánya van, Lorenza a legidősebb 1962-ben született. Cristina két évvel később, ma^jd Giuliana három évvel később. Érdekes módón lányai eleinte nem rajongtak az operáért. Idővel, amikor apjukról barátaik érdeklődtek, amikor már Luciano Olaszországban is hires lett, ez a lányok életébe is változást hozott.

Luciano felesége, Adua szinten nem rajongott az operáért. Később azonban, miután jobban megismerkedett vele, értékelni kezdte.

Először, mint tanítónő működött, mig Cristina meg nem született. Mióta azonban Luciano hires lett, férje ügyeit intézi, énekesi pályájával kapcsolatban. Elolvasva az olasz postával érkező leveleket, válaszol azokra, akik képeket kérnek, autogramot, vagy más információt. Sok segítséget kérő levél is érkezik hozzájuk.

Luciano azt szeretné,- mondta egyszer Adua,- hogy egy levél se maradjon vála- szolatlanul. Meg van más feladata is feleségének; albumba rakja a Lucianoról készült képeket, s a róla szóló sajtókritikákat és újságcikkeket. Hivatalos Pava- rotti-levéltárosnak érzi magát és üzlet- asszonynak. Luciano roppant keresetéhez képest elég takarékos, a legtöbb pénzt Modena környékén fektetik be, bérházakat vásárolva Modenában. Mindezekkel is Adua foglalkozik , jó feleséghez híven.

Luciano bonyolult személyiség. Nagyon ügyel fizikai erőnlétére. Van egy vérnyo- mas-mérő készüléké, gyakran méri vele saját vérnyomását. Ragaszkodik szokásaihoz, nem szereti a változást. Sem otthon, sem külföldön. Pl. minden városban van megszokott szállodája, s csakis abban szeret lakni. Nagyon szereti a baráti társaságot. Könnyen barátkozik, s mindenütt vannak barátai. Akik például csak egyszer beszeltek vele,, meglepődve tapasztalják, hogy mindenre emlékszik. Ragyogó memóriája van.

A koncertek után Luciano üdvözölni akarja rajongóit az öltözőjében. Nagyon szereti az embereket, s ő is igényli ezt. Öltözőjében a rokonok is, barátok is ott vannak. Nyolctól nyolcvanig, minden nőt megcsókol. Mindenkinek mond valami vicceset. Végtelenül boldog e percekben. "Köszönöm Istennek, hogy mindezt lehetővé teszi számomra, hogy ez a hivatásom, hogy énekelhetek"- mondotta Luciano.

Luciano ismétlődő > karácsonyi fellépéseit milliók várják a televízióban, - a cana- dai Notre Dame székesegyházban. Ez örök élmény azok számára, akik ott hallhatják.

Erdélyi Zsuzsa

1935. október 12-én született Modenában, Eszak-Olaszország kis városkájában. Kora gyermekkorától a rokonok szeretete, rajongása vette körül. Legjobban Giulia nevű nagyanyját szerette, akinek Ö volt a kedvence.

Apját Fernandonak hívják, pékmester volt, anyja pedig szivargyárban dolgozott, így a kisfiú legtöbb idejét a rokonok körében töltötte.

Boldog gyermekként élte életét, focizott, mindenben résztvett. Apjának szép tenorja volt, az ének volt számára a legfontosabb a világon. Luciano középiskolás korában énekelni kezdett a templomi kórusban, ahol apja is énekelt. Bár jő hangja volt, mégsem ó volt a szólista, hanem egy másik fiú. A kis templom, amelynek neve San Gimignano, ma is sok kedves emleket őriz. A külföldi túrák után mindig felkeresi.

Tizenkilenc éves korában vette első énekleckéjé.t szülővárosának tenoristájától, Arrigo Polától. Hat hónapig csak skálázott s magánhangzókat gyakorolták. Pola rövidesen felfedezte abszolút hallását, ami a legfontosabb egy énekesnél, miután sok jő hang vesz el hamis intonáció következteben.

Két és fél esztendő alatt keményen dolgozott Polával, majd négy év alatt ugyanúgy Campogallianival. Pár koncertje volt ezalatt a környékbeli kisvárosokban, azonban ezekért nem fizettek.

Egykori tanárai szerint remek tanítvány volt, lelkesedéssel, szorgalmasan dolgozott. Pola szerint egyévi kemény munka után, teljes két oktavnyi nagyon szép hanggal rendelkezett. Énektechnikája, kiejtése, légzése, frazírozása hibátlan.

Első operai feliepése 1961. április 29-én volt, a szülővárosától nem messze lévő Reggio Emíliában, a Bohéméletben.

Az újságok kedvezően Ítélték megj bemutatkozását. E siker annyira felbátorította, hogy elérkezettnek látta az időt a nösülesre. Az esküvőt meg is tartották 1961. szeptember 30.-án.

Sikeres pályáknál a szerencse is közrejátszik. A Bohémélet előadásán a közönség körében foglalt helyet a hires impresz- száriő, Alessandro Ziliani, aki megigerte segítségét.

1962-ben, egy évvel a bemutatkozás után, valóban Ziliani több fellépési lehetőséget szerzett Olaszország különböző városaiban.

Három operában szerepelt; Bohémélet, Rigoletto, Traviata. Első fellépése Olaszországon kívül volt, Amszterdamban. Mindezekre '63-ban került sor. Ez évben még énekelt Bécsben, a Bohéméletben, s Dublinben a Rigolettoban. Európai szereplései sikert hoztak, de a föerdem e téren az angoloké, ók ismerték ót fel elsőként. Azzal kezdődött, hogy Joan Ingpen meghivatta a Covent Gardenba, hogy helyettesítse Giuseppe di Stefanot a Bohéméletben, aki másfél operaest után lemondott, és a hátralévő előadást Luciano énekelte végig.

A londoni közönség nagy tetszessél fogadta t és ünnepelte az új művészt. Ebben az időben ismerkedett meg Joan Suther- landdal és férjével, Richard Bonyngevel. Talán ez volt énekesi pályájának legfontosabb találkozása.

Meghallgatták, azután szerződtették egy operaturnéra, amelyet 1965-re terveztek. Mint minden olasznak, neki is a Scala volt álmai netovábbja. Azonban ke-