Amerikai Magyar Szó, 1990. július-december (44. évfolyam, 27-48. szám)
1990-12-20 / 48. szám
Thursday, Dec. 20. 1990. AMERIKAI MAGYAR SZO 5. GÁRDONYI GÉZA: A HÓPEHELY A föld az éjjel csonttá fagyott. A nap is mintha fázott volna, nem mert kibújni a felhők közül. Csak egy tányérforma világos foltról látszott, hogy merre jár. Reggel nyolc óra felé mintha egy fehér tollpihecske szállt volna el az ablakom előtt. Aztán egy második, harmadik fehér pehely. Aztán bomlásnak indult nagy kavaró pelyhekben a szürke felhők terhe: az első hó. Az ablaknál álltam és pipáztam. A kis kapu megkattant. A folyosón a gyermekcsizmák sűrűn kopogtak.-Esik a ho!- kiáltoztak egymásnak oda- künn,- kiszakadt a Jezuska dunnája! A Barcza gyerek ki is nyújtotta a kezét és elfogott egy ^pelyhet. Be akarta hozni markában az iskolába. Hanem itt, hogy engem megláttak, elcsendesültek. Szótlanul ültek a helyökre. Piros arcok, piros fülek és egymásra mosolygó szemek. Lám, mindennek lehet Örülni, még a hóesésnek is. Az örömük engem is megvidámitott. Milyen boho a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ö lelkűk olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sir olyanokon, amiken mi a homlokunkat sem ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, egy idegen öltözet: nevet rajta. És sir, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán sirás közben valami kellemesen hat rá,- akkor a köny- nyein át mosolyog. Ahogy végigpillantok az iskolán, latom, hogy a második pad elejen még mindig üres a hely. ( A kis Kovács Rozi ülne ottan, a reszeges Alsó-Kovács leánykája. Egy mosolygo szemű, fehér egér. Ö az első a padban. Abban a padban ő vizsgálja meg minden reggel, hogy tiszta-e mindenkinek a keze? nincs-e pehely valakinek a haján? és hogy megírta-e mindenki otthon a feladatot? Hát ez nagy tisztesség. ( A minap egy délután uj szomszédot kapott. A fülébe sugdosott és nevetgélt_ vele. Mit tudnak sugdosni az ilyen kisleányok? mit mosolyognak? mit nevetnek? Semmiségeket. Meg kellett szólítanom. A megszólítás nem ritka úgy az iskolában; de aztán másodszor meg ne szólítsam aznap!- ezt is tudják a gyerekek. Hanem biz az én Rozimat annyira izgatta a kedves új szomszéd, hogy másodszor is meg kellett szólítanom. Azt mondtam neki, hogy a tanítás után maradjon az iskolában. ( Akkor a mosolygó kék szemek aggódó kék szemekre változtak. Komoly maradt. Tanítás után kikisértem a gyerekeket a kapun. Egyet sétáltam az udvaron. Aztán visszatértem a fogolyhoz . Ült a helyén a második padban az első helyen és félkonyékre támaszkodva aggodalmas arccal nézett ki az égre. Leültem az asztalomhoz és magam ele szólítottam.-Gyere ide! Megállt előttem es lesütötte a szemet. Nem szólok azonnal. Jobban beszél énnálam a saját szive. Öh mert az ilyen foltos ruhájú teremtésnek is éppen olyan a szive, mint a bársonyba öltözött grófleánykáé. A gyermekarc meg a gyermekszív. Ezt a Teremtő egyenlően porciózta szét az emberek között. Milyen finom az arca ennek a kis parasztgyermeknek! Milyen nagy tiszta kék a szeme! Milyen finom vonalú az orrocskája! Milyen hullámos rajta a kis piros ajka! S milyen veleszületett bájos a fejének minden mozdulata! Ha véletlenül párisi házban születik, gyönyörűsége volna a szalonoknak. De haj, az emberi lélek is úgy száll a földre, mint a hópehely! A kegyetlen vé- letlenség ideejtette őt a részeges Alsó- Kovács hajlékába. A ruhája csakaz, ami a nyáron volt: vörös-babos kénszinu karton rékli, és szinehagyott kék szoknyácska. Csupa folt és varrás. Cipője meg nincs is. Nem is volt soha. Nem is lesz soha. A havon is mezítláb fog futni, mint még valami öt társa. S igy nő fel hajadonná. De nekem szigorúnak kell lennem, mert a csőndesség első törvény az iskolában.-Mit fogadtál a minap ezen a helyen? All előttem némán, színtelen arccal, szemet lesütöttem-JÓ voltál-e ma? - kérdem megint egy perc múlva.-Nem,- rebegi halványan.-Megérdemled-e, hogy azon a helyen ülj?-Nem,- suttogja alig hallhatóan.-Hát holnaptól kezdve mást ültetek oda. Mást. Mert én téged nem szeretlek! Az arcán nem látszott semmi változás. En ám tudom, ez a szó úgy szivén csapta Őt, mintha vasvesszővel sújtottam volna rája. Eltámolyog. Mikor kilep az ajtón, föl is emeli künn a kis rongyos kék vászonkötényt a szeméhez. Másnap nem jón el. Egy fiúcska, akit elküldtem az anyjához, azzal a hírrel tért vissza, hogy a leánykát reggel, mikor iskolába akart jönni, valami kutya belekergette a patakba, s hogy mikorra hazaért, a ruha zörgésre fagyott a testén. Hát mondom,( igy eszembe jutott a kis Kovács Rozi. Es nézem eközben a (havazást. Nem telik bele negyedóra, mar fehér a föld. A virágkorok bundába öltöztek. A háztetők fehér paplannal vannak letakarva. A szilvafák olyanok, mint tavasszal, mikor virágoznak. Amióta beteg a leányka, mindennap elküldök egy gyereket, hogy kérdezze meg a nevemben: hogyan van? Ma délben a Gál gyerek volt ott. Azzal a hírrel tért vissza, hogy a Rozika mar nem tud szólni se. Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon, a falu alsó részén. Az utón találkozom Alsó-Kováccsal. Ott támogatja félvállal a keresztet. A sapkája a hóban, a ködmene nyitva; kilátszik a meztelen melle az inge alól.-Hát kend most is részeg?- kérdem tőle. Rám emeli zavaros két szemét és néz,. de persze nem lát.-En? részeg?- mondja rozsdás hangon. Inni ittam, de részeg nem vagyok.-Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen!-Az se igaz, mert állok!- mondja mutatóujját felemelve.-Nem tudja, hogy beteg a leánya?-Azt is tudom!- mondja a fejével bután bólintva.-Majd meggyógyítja a jaő Isten! No ezzel nem lehet beszélni. Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizonyosan a süvegét akarja fölvenni. A leányka ott fekszik az ablaknál. Egy sokszorosan foltozott kockás kék dunyhával van mellig betakarva. Hanyatt fekszik. A két keze a dunyhán. A szeme bezárva. Fekszik mozdulatlanul. Az anyja ott sirdogál az ágyfejre borulva.-Ébren van?- kérdezem halkan. A^ asszony bólint:-Ébren. A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém. En aztán összefogom mind a két kezét és belesimogatom a tenyerembe.-Rozika,- mondom, -megösmersz, ugy-e? Szemének egy mély behunyásával jelzi hogy ismer.-Tudom, hogy nem tudsz szólni, de tudsz majd, ha meggyógyulsz. Istenem, a te sok szomorúságod között nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca!-Látod, eljöttem, - mondom tovább.-Ha én beteg leszek, eljössz-e te is? megláto- gatod-e a tanítódat? A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön.-A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig, mig fekszel, nem szabad odaülnie senkinek. Akkor megint te ülsz ott Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel és szófogado. A te tanítód mindig szeret téged. Szomorú kék szeme könnyesen, boldogan néz rám. Az asszony kikisért a kapuig.-Ne keseregjen,- mondom neki. Az Isten nem fogja elvenni.-Egyetlen gyermekem,- rebegi a szemét kötényével törülve.- Az ember most is a kocsmában van.-Már jön hazafelé. Nem lehetne valamit tenni, hogy ne igyék?-Már mindent megpróbáltam. Már szentelt vizet is itattam vele. Nem használt. Aztán lássa, mit gyújtok meg, ha méghal ez a kis teremtés? Elitta az embör a nyáron a szentelt gyertyát, mind a kettőt. Estefelé diktálásra írtak a gyerekek, mikor az ablakom alatt a bakter nagy lépésekkel ment el. A fején fekete bárány- bor süveg, a szájában füstölgő pipa. Ment a templom felé. Nem tudtam tovább beszelni. Istenes Imrének intettem, hogy diktáljon tovább. A gyerek fölkelt, és egyik kezében a könyvet tartva, másik kezével szokása szerint a tarisznyaszijját fogdosva, diktálta a szavakat. Egyszer aztán megcsendült a lélekharang. Imre elhallgat. Az iskolán mintha hús szélfuvalom szallana át. t i Mélységes csönd. És minden gyerek elnyiló szemmel bámul fel énrám.
