Amerikai Magyar Szó, 1990. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-26 / 17. szám
Thursday, April 26- 1990. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. SZÁLÉ LÁSZLÓ: ERDÉLYI TÁNCPOLITIKA "Gyertek minél többen és minél többször"- mondta Mester Imre valaszuti református lelkész a papiak zsúfolásig megtelt "nagytermében", ahol a falu díszvacsorát adott a náluk vendégszereplő budapesti Válaszút Táncegyüttes tiszteletére. A névazonosság természetesen nem véletlen. Ebben a Kolozsvár melletti vegyes lakosságú faluban született - éppen hatvannégy évvel ezelőtt - a nagy folklorista, Kallós Zoltán, az ő tiszteletére vette fel ezt a nevet az egyébként is sorsdöntő válaszút előtt álló budapesti tánccsoport. Támogatói két eve folmondtak nekik, maradt a megszűnés, vagy az önfenntartás útja. Ök a nehezebbet választottak. Ennek következménye, hogy majd negyedszázad kényszerű szünet után újra Erdély földjére léphetett magyarországi táncegyüttes. A válaszúti lelkész mondata több volt, mint vendég- szerető gesztus, több volt, mint pillanat szülte lelkesedés, ez a mondat egy Erdély- stratégiat fogalmazott meg magyarországi magyarok ^számára. A székely, román, magyar, csángó táncokkal fellépő együttes gyanútlan lelkesedéssel fogadta a túláradó szeretet zavarba ejtő megnyilvánulásait. Mint mikor jó rokonok hosszú évek után újra találkoznak, úgy ölelték át egymást vadidegen magyar emberek. Megmosolyogtuk a jó papot, aki még több vendégről beszél egy kicsiny parasztszobaban, ahol egy tilt sem lehetne már leejteni. Miként azt sem gondoltuk volna még két hete a békés Marosvásárhelyen - ahol a roman és magyar közönség felállva ünnepelte együttesünket a hires szecessziós kultúrpalotában -, hogy néhány nap múlva az utcákon már a haláltanc veszi át a főszerepet. S ki tudja, az első' magyarországi fecskét mikor követik a többiek. Pedig a negyventagú válaszút együttes egyhangú felkiáltással szavazta meg, hogy idén a tervezett nyugat-európai turné helyett inkább megint Erdélybe jönnének. Kérdés, mehetnek-e. Menni vagy maradni, ez itt a kérdés. Az őrök, megoldhatatlan kérdés. Mit kell tenni, amikor semmit sem tehetünk, de tetlen sem maradhatunk? A romániai forradalom idején megmozdult egész Magyarország. Mindenki segíteni akart. Kamionnyi kenyerek száradtak meg es rengeteg tej, hús romlott meg a szertelen adás és a szervezetlen elosztás miatt. A szellemi ajándékoknál nincs ilyen veszély. A könyv, a tánc, a népdal soha nem romlik meg. És elkelne akármennyi, mert a kereslet határtalan. Csak a hatar nem határtalan- sajnos. Három órát kellett várakoznunk az üres határátkelőn. Ennyi idő alatt döntötték el, hogy mépe vihetjük be (a szabad, demokratikus Romániába az Erdély történetet. Régen durván kutatták ki a buszt. Most mosolyogva, udvariasan. Regen fol- forgato iratnak számított a történettudományi mü, ma csak egyszerűen nem lehet bevinni. Miért várakoztattak annyit, hogy majdnem lekéstük az esti előadást? Nem lehet tudni. Talán hogy elvegyék a kedvünket az utazástól? Ez nem sikerült. A fiatalok vé^igjtáncolták a három órát. f A román határőrszervek aligha tudhattak, hogy ha táncosokat bárhol, bármilyen körülmények kozott összezárnak, azok nyomban táncolni kezdenek. A fiuk virtuóz ver- bunk-variációkkal versengenek, a lányok új lépéseket gyakorolnak kezdő társaikkal. Türelmetlenkedésnek nyoma sem volt. Talán ezért engedtek el bennünket potom három órányi várakozás után. Ereztünk csalódottságot, feszültséget vendéglátóinkon az ut során, hallgattuk a millió panaszt, de a csalódottságot mindig fololdotta a reménykedés, a feszültséget a vendéglátás lehetosege és öröme, s a panaszáradatban ott volt a pozitívum, szabad panaszkodni. Aki nem volt Erdélyben, az nem érthet meg ebből semmit. Aki járt Erdélyben, az tudja, hogy nem érthet meg semmit. Az ott élő magyarság helyzete es lelkiállapota a maga teljességében folfogha- tatlan a kívülálló számára. Nagyjából any- nyit érthetünk meg jelzéseikből, amennyit az indiánnak közvetít a füstjei társa érzéseiből. Jelzes volt nekem a negyedéves orvostanhallgató elszánt monológja a kultúrpalota egyik páholyában. Arról beszélt, hogy végig kell csinálniuk az ülösztrájkot, bármilyen reménytelennek látszik is. Sztrájkolni muszáj, mondta a vékony arc. Csodálkoztam, de nem ertettem igazán. Akkor kezdett valami megérinteni a magyar fiatalok hősies makacsságából, amikor megkérdeztem, mi lesz, ha nem teljesitik követeléseiket. Mi lesz, ha nem állítják vissza a magyar nyelvű gyakorlatot, ha nem lesz továbbra sem egyenlő képviselet, ha mégsem lehetnek teljes értékű és jogú magyar orvosokká a saját egyetemükön. 0 ekkor azt felelte: ma még teljes az egység, és két-három hétig talán fönntartható, ue ennél többet nem lehet kívánni ettől a közösségtől. Ha nem érünk el eredményt- ami semmivel sem több^ mint a legelemibb emberi és nemzetiségi jog -, akkor önkéntes alapon éhségsztrájkba kezdünk. Ceausescu alatt nemcsak jógáinkból forgattak ki bennünket, de az érte való szolás lehetőségéből is. A forradalom nem hozta el nekünk a vart jogokat, de most mar legalább harcolhatunk értük. Nincs jogunk nem harcolni... Es mit tehetünk mi itthon? Mit kell tennünk: Azt tudjuk, hogy a gondok elhallgatása nem megoldás, a kinti magyarok magukra hagyása történelmi bűn volt. Am azt is tudjuk, erőszakra erőszakkal, jogtalanságra jogtalansággal nem válaszolhatunk. Milyen megoldás marad? A világ közvéleményéhez folyamodni? Kémény szavakkal kijelenteni, hogy nem tűrjük véreink üldözését saját hazájukban - miközben tűrjük? Mély átér- zéssel kiáltani, veletek vagyunk, testvérek- miközben nem vagyunk velük? Mit lehet tenni? Itt él két nép egymás mellett évszázadok óta, és Erdélyben most mar egyre inkább összekeveredve. Ezen az alapvető tényen változtatni nem lehet. Erdély ott van, nem lehet messzebb vinni, nem lehet közelebb hozni, ott lesz az idők végezetéig. A határok egy jobb világban, persze, majd értelmüket vesztik, hisz már ma is érezzük, milyen természetellenesek. A határ csak a térképen látszik, a természetben ilyen tárgy nem létezik. A fák, a bokrok ugyanolyanok mind a két oldalon, a patakok se szó, se beszéd átfolynak rajta, a madarak repdesnek ide-oda, a nyulak átugorják, az ürgék átfúrnak alatta, csak az ember nem mehet át szabadon. Micsoda hülye világ! Tudomásul kell vennünk, hogy az ember már (még) nem képes a természet bölcsessége szerint élni. Tudomásul kell vennünk, hogy a saját magyar igazságunkkal semmire sem megyünk. Meg kell ismernünk a románok igazságát is. És ezt inkább történelemkönyvekből,. mintsem hordószónokoktól lehet elsajátítani. Évtizedes, évszázados úszi- tasok, kölcsönös sereim ek után nehez a békét megtalálni, meg akkor is, ha mindkét nép minden tagja egyenként békét akarna is. Külön mind Jézust kiált, együtt mégis Barabást. Azt hiszem, a sokat gúnyolt békeharc mégiscsak létezik. A két nép megbékélése harc nélkül nem megy. Valahogy úgy kell csinálni, ahogy ez a tánccsoport teszi. Az ő militáns céljuk az, hogy magyar csizmák dobogjanak mindenütt Erdély gyönyörű földjén. Táncoscsizmák, székely táncok, román táncok, szász táncok, moldvai csángó táncok dübörögjenek. A tapsoló kézbe nem fogható husáng. Szélsőséges, szűk korú, de nagy hatású csoportok úszitjak a románokat a magyarok ellen. Ha a népek képtelenek, próbáljanak az egyes emberek összebarátkozni. Fogadjuk meg a válaszúti lelkész tanácsát. Menjünk Romániába. Kerekedjünk fel, aki csak tud, és menjen barátkozni, kapcsolatot kötni. Láthattuk, a két ország között évtizedekig alig volt érdemleges kapcsolat. Tapasztaltuk, az intézményes, politikai kapcsolatokat milyen könnyű leépíteni. A személyes kapcsolatok hajszálereit azonban nehéz elszakítani. Ha valamit tudtunk az erdélyi magyarok sorsáról az elmúlt évtizedekben, azt folklórgyüjtők, költoba- rátsagok, rokoni kapcsolatok révén tudtuk meg. Meg kell találnunk a módját, hogy megismerjek törekvéseinket Románia népei. A román államfő a minap azt nyilatkozta, hogy csak fokozatosan lehet megadni a nemzetiségi jogokat, a gyorsaság erőszakhoz vezethet. Próbáljuk őt is megérteni. A fuldoklót veszélyes gyorsan kimenteni a vizbŐl, az égő házra nem szabad gyorsan, sok vizet zúdítani, az anyanyelvtanulás jogát csak meghatározott részletekben éélszerű adagolni. Kis székelyek idén tanulhattok főneveket, jövőre mellékneveket is hozzá. Csak fokozatosan. S amig nem tudtok magyar igékét, addig nem kiabálhatjátok, hogy mit akartok. Amig a felső allami vezetés igy gondolkodik, addig nehéz lesz. Amig az agresszív szélsőséges csoportok szabadon úszithatnak, addig nagyon nehéz lesz. De mi csak járjunk Romániába - minél többet és minél többször.
