Amerikai Magyar Szó, 1989. július-december (43. évfolyam, 27-48. szám)
1989-12-14 / 47. szám
6. Thursday, Dec. 14. 1989. AMERIKAI MAGYAR SZO Kőbányai János: A DUNA SZÍNE (Jeruzsálemi jegyzet) Nem életem szinterén, a Duna partján, hanem a Jordán folyó közelében tort fól szamomra a tudatosulás megtisztító és beavató vize. S nem is szükségképpen a (Sirató Fainai), ahová egész életemben eljutni vágytam,, miután gyermekiével épp a hatnapos háború idején ragadott meg Josephus Flavius megrendítő leirasa a Templom pusztulásáról,, hanem itt, Jeruzsálemben megismert, leginkább magyarzsidó emberek kozott, akik nyitottabban, traumáikat jobban feldolgozva tudtak beszélni arról, hogy mi is történt velük a- zokban a tragikus időkben. Tehát a Fóldkózi-tenger túloldalán fedeztem föl annak az országnak, népnek a közelmúltját, amely az enyém, s amely többszörösen is meghatároz engem. Magyar- ország történelmének az eleven emlékeit olyasvalakik is Őrzik, akik nem magyar állampolgárok, sót magukat sem tartják magyaroknak: zsidók és izraeliek. Legme- gengedhetbbb esetben is "magyar - ajkú" zsidók és izraeliek. S mégis itt, a pálmafák alatt, izzó sivatagok és méltóságosan zúgó tenger szélen -, a magyar történelemnek, nyelvnek, s Magyarország tájainak olyan emlékét, látását őrzik, vagy hurcoljak magukban, amelyet hitelesen csak 'ók ismernek, s amely azóta is fájdalmasan és pótolhatatlanul hiányzik az egész magyar önismeretből, azonosságtudatból. A Földközi tenger túlpartjára atsodródott dolgozataim egy régi-új környezetben sajátos életet kezdtek élni. A felfakasztott ismereteket, tragikus élmenyeket es tapasztalatokat el kellett az itteniektől sajátítani, megtanulni - írásaim témáiba beemelni -, hogy meghatározhassam önmagamat. Hogy nemcsak megleljem, de pontositsam helyemet, szerepemet abban a mini- és makrouniverzumban, ahova születtem és élnem rendeltetett. E feladatokhoz itt, a Szentföldon találtam indittatást ot évvel ezelőtt; alkalmam nyílott közvetlenül is találkozni Írásaim ilj közönségével. Nemcsak fizikailag es idobelileg, de lelkileg is annyira közeledtünk egymáshoz, hogyha dadogva, félrehal- lásokkal alá^knazvq, is, rámutattak eddigi irasaim ellentmondásaira, meggondolatlanságaira. Arra kényszeritettek, hogy alaposabban, egyre mélyebbre és mélyebbre ásva Írjam azt a történelmet, amely - ha akarjuk, ha nem -, a Duna es a Földközi-tenger felöl nézve egyaránt, közösen a mienk. f Ez a kibontakozó párbeszed életem új es gyümölcsözőnek Ígérkező kalandja. Hogy mi lesz a vége: nem tudom. Az viszont már bizonyos, hogy sem mint iro, sem mint ember nem tehetem meg, hogy végig ne járjam-éljem. Ezért a legnagyobb örömmel bocsátkozom e kalandba. Noha tudom: nem lesz könnyé, viharok, ütközések nélküli ut (s talán, azoknak sem, akik nyitott szívvel veszik fel velem a párbeszéd fonalát). Mert a puszta létezésem, megjelenésem Izraelben, számukra: kihívás. Fölidézi azokat az emlékeket, azt az ifjúságot, azt a fájdalmat, amit ugyan maguk mögött akartak hagyni, s ami mégsem sikerült. Kihívás, hogy itt van egy (viszonylag) fiatal ember, aki rajongva beszél vagy a magyar kultúráról, vagy a magyar-zsidó kultúráról, s állandóan magyar irbk-költók szavait idézi. S ha valami semlegesebb témáról szol: szavai, mondatai, jelzői, szókapcsolatai még árulkodóbban hirdetik a magyar kultúra, a magyar irodalom Öt teljesen meghatározó voltat. Ok eppen ezért szeretik, becsülik. 'Ugyanakkor mégsem fogadhatnak el. S szerintük Övéké a helyes döntés. Az egyedüli. Ezt igazoljak élményeik, tapasztalataik: a sorsuk. S ebből az ellentmondás-kavarodásbol felörvenylik egy szin. Már nem érv, nem válasz, hanem egy szin: a Dunáé, a Magyarországot leginkább megtestesítő folyó színe. S ez a szin nem kék, nem olyan, amilyennek Strauss keringöje és az én életem mindennap meggyönyörködtetó élmenye latja. Hanem véres. Vértől veres. Ezt vagta a szemembe egy nem Jeruzsálemben, nemrég egy iró-olvaso találkozó után: "Beszelhet nekem a magyar kultúráról, költőkről, amit akar: ameddig én a Duna színét veresnek latom, addig nekem nem ’köll' a magyar kultúra." Bizony más, illetve masnak tűnhet a Duna színe, mint amilyennek én látom, nálunk látják. Az ártatlanul belelődözött ezrek vére a mai napig megfesti a folyót. Ezt az igazságot nem csak el kell fogadnom, de tisztelnem kell. És az én életemet (ami majdnem ezzel egyet jelent: irasaimat) is meg kell fogja ez a baljós szin. Mit kezdjek a néni igazságával? Hogyan dolgozzam fel magamban? A munkámban? Miután megismertem, elfogadtam ezt az igazságot (látást) - ez az uj tudás kötelez is. Nem élhetek-irhatok ezután úgy, mintha ezzel a látással, a néni szeméből rám tükröződő színnel nem találkoztam volna. Ha elmennék a Duna partjáról (ahogy sokan javasolják ezt nekem szelíd erőszakkal - hogy ne szembesüljek megdöbbentő felfedezésemmel), az mit oldhatna meg? Mennyien elmentek es mennek el ma is onnét, és a néni még mindig véresnek látja a Dunát. Miközben ez a rettenetes vízió kisért, foglalkoztat itt, az isteni Jeruzsálem - és világ - közepén (ha felkelek, csodálatos Miskenot Shaanim müvészház ablakából a zsidó nép két evezredes vágyálmára, a valóságos Cion-hegyre látok), rájöttem, hogy a megoldást iröi, (tehát kizárólag Magyarországon végezhetö-élhetó) munkám korul kell fellelnem. Ennek eredményeképpen a néni szemében a Duna vize mégse legyen véres, ennek a színnek, ha nem is szabad elfelejtődnie, de mégis fel kell oldódnia a béke (shalom) nyugalmas kékjében. Tálán ez lehetetlen. Tálán lehetetlent kívánok mind tőle, mind saját magamtól, illetve mindazoktól, akiket erre a munkára buzdítok itt is, ott is. Ez a számvetö és megbékítő folyamat csak kollektiv munka gyümölcse lehet. A huszonnegyedik oraban. Hiszen hányán mentek el a megmaradottak közül is, s várják pihenve, de meg nem nyugodva a Messiást, szemükben a véres Duna emlékével. Fogadjuk el: lehetetlent kívánok a shalom látomásával. Hat persze. Dehát azért érzek magamban erőt, tehetséget az Íráshoz, hogy a lehetetlent ostromoljam, hiszen mind a magyar, mind a zsidó nép egész történelme a lehetetlensegek feletti megpróbáló győzelmeket példázza. A sok bizonytalanság és lehetetlenseg tusájában csak egyetlen biztos helyet látok: a Duna megtisztulásának és meregtelenitesenek terepét. Ez maga a magyar kultúra. Az egeszé. És nem "származás" szerint dobozolt részei. Az a magyar kultúra, művészet, ami csak a Duna^ partjáról származhat. Igen, onnan. Ahonnét a gyilkosságok rettenetes, Agnes asszony lepedője - kimoshatatlan szinei. Innen sarjad a nyelv es mögöttes zeneje is, amelyen irok, beszélek. E nyelv zenéje, ami itt is oly hálás sikert arat, az bizony onnan sarjad. (Ezt a sikert Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Vas István, Somlyó György, a jelenlegi magyar irodalom jelesei is tanúsíthatják. Gyakran emlegetik: olyan megren- ditöen lelkes magyar közönséggel ritkán találkoztak, mint Izraelben.) E nyelv gyökerei a Duna, a Tisza, meg a Maros partja mellől kapaszkodtak, nyújtózkodtak el a világ négy sarkára. Melyen beágyazódtak a reformkor - a második magyar honalapitás- altalajába, abba a korba, amikor magyar és zsidó együtt építette föl a modern és európai Magyarországot. De mélyen beleágyazódtak abba a rengeteg ellentmondással, kényszerekkel terhelt időszakba is- a mögöttünk hagyott 40 évbe, amely katasztrófájának romhalmazát, szinten együtt takarították el es helyébe újból felhúztak a most teljes renoválásra szoruló mai Magyarország épületet. Ezért az "épületért", mint a mai ország polgára, a mai magyar kultúra résztvevője, talán alakitója, mar én is felelős vagyok. Dolgom van itt. Izgatottan nyüzsgők, rendeződik bennem a rengeteg élmeny, tudás, álom, beteljesületlen vágy, csalódás, felfedezés, szin, dallam, küzdelem és nosztalgia. De azt már látom: nekem többek kozott azért rendeltetett idejönnöm, hogy ezzel az új közönséggel találkozzam. Azzal a közönséggel, amely mostanában elete Összegezéséhez ért. Tanulnom kell tőlük. Meg kell hallgassam sorsukat, el kell olvasnom szenvedéseik könyvét, meg kell fürod- jek áradó szeretetükben, s - mint a stafétában - at kell vegyem üzeneteiket. De ebben a kapcsolatban magamnak is adnom kell. S mi másból, mint amim van? Az engem nemcsak meghatározó, de megalkotó magyar kultúrából. Az itt százszor átkozott édes magyar kultúrából, amely mindannyiunknak, énünknek gyökeret, nyelvet és muzsikát adott. A magyar kultúra véres fejjel kilökött számüzottjeinek is kell írnom, bárhol ülök Íróasztal elé. A tőlem telhető legszebb hasonlatokon kell törjem a fejem, napokig kell csiszolnom egy-egy mondat ritmusát, zenéjét. Nyesegetem, toldozgatom-foldoz- gatom az iras szerkezetet, újra és újra javítva, hogy (egy jobb, magyarabo, vagy zeneibb kifejezést találjak. BÉKÉS ÉS ÁLDOTT KARÁCSONYT kívánunk a szent ünnep minden örömével , , i Barbara es Ferenc Bollok es csaladja MOLNÁR TRAVEL AGENCY 245 East 81st Straat • New York, N.Y. 10021 Tal. 212-535-3681 Tal. 212-744-2967
