Amerikai Magyar Szó, 1989. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-02 / 5. szám
8. Thursday, Feb. 2. 1989. SZÁRAZVILLÁM SZÁRHEGYEN nyolcéves. Édesapám megcsókolt mindhármunkat. Aztán szőke fejemre tette a kezet s; ezt mondta:-"Ferike fiam, rád bízom Édesanyádat és Gizikét, a testvéredet; a szülőházunkat és ezt az egész vidéket, ameddig a szemed ellát... Nekem el kell mennem... Meg kell védenünk hazánkat, hogy magyarok maradhassunk... Fiam, szeretném, ha holtomban is büszke lehetnék rád! Istennek hagylak ..." Kint, a kapu elÖtt várt egy autó. Beült. Nem integetett vissza. Láttuk, hogy két tenyerébe fogja a fejét... És elment. Akkor ért véget az én gyermekkorom... Magamtól megtanultam fát vágni, kaszát fenni, kaszálni, szántani, vetni, aratni, nem-félni a sötétségtől az erdőben sem, úgy dolgozni és viselkedni, hogy bátorítsam Édesanyámat, megtanultam elrejteni a könnyeimet, hiszen egy férfiúhoz nem illik, ha sir, de kizokogtam magam Csillag csikóm nyakaba kapaszkodva... így kínlódtam az Időben; nem az Idő múlik el, hanem mi benne... Ezt már akkor fölismertem. Lementem nagyapámhoz, aki az első világháborúban túzertiszt volt és rengeteg éremmel tért haza, s megkérdeztem, hogy mi várható, mikor jön haza Édesapám? Röviden mormogta:-"Én jó katona voltam, mindig győztem a fronton, de a politikusaink eldorbézolták a győzelmemet. Most is igy lesz. Mátyás király óta Magyarországnak nem volt egyetlen jo politikusa sem. Este volt. Odabüjtam Édesanyám szent Ölébe. Benedek Elek meséiből olvasott föl nekem. Már-már elszenderültem, ami- kor szörnyű recsegest-ropogast hallottunk. Édesanyám valami alkalmatosságot kapott magára s az utca felé kinyitotta az ablakot. Aztán hirtelen becsukta. Visszabújt az ágyba s csak ennyit mondott:-"Kicsi fiam, a németek megérkeztek." Reggel Édesanyám megfogta a kezemet /mindig ezt tette és mindenhova^ magával vitt/ es úgy léptünk ki a házból. Ekkor láttuk, hogy egy német tank egyszerűen maga alá taposva a kapunkat, a kútgárgyát és a pincénk boltozatos bejáratát úgy jött be az udvarunkba. Hátul, a kertünkben nagy( lovak, azt hiszem muraköziek lehettek téblaboltak. A vetemenyeskertünk kellős közepebe fölállítottak egy ágyút. Hát ez nekem igen tetszett, csupán a zöldségeket sajnáltam, no meg a kapunkat, a kútgár- gyát és a pincebejáratot. A front közel volt. A Bekási szorosnál. Aztán fogalmam sem volt, hogy mi történik. A németek egy hajnaltajt elmentek. Azt se mondták, hogy felkalap... Masnap más ruhában más németek jöttek a faluba. Rengeteget kiabáltak. Aztán ők is eltűntek. Édesanyám megkért, senkinek se mondjam el, hogy zsidókat, kommunistákat, katonaszökevényeket fogunk elrejteni a pincében, a padláson és a kicsihazban. Amit Édesanyám mondott, az számomra szent volt. Mi mindent megbeszélgettünk hármasban, közöttünk nem volt titkolódzás... S nehány nap múlva megérkezett Kin Sárika az apjával, aztán Grün bácsi egyedül, dr. Ziegler Emil orvos bácsi, Griin- steinék, Méth Ferenc kereskedő és mások. Valamennyien a ház padlásában és a csűrben "laktak". Édesanyám mindig egész kalákának valót főzött...Sőt, még többet! Elindultunk hárman a Maros felé: Édesanyám, Giziké meg (én. Kosárban^ vittük az élelmet s a szűrös drótkerítésen at bedobáltuk az embereknek. Ezt jónéhányszor Reményik Sándor: Magyarok mindenütt .. t Magyarok mindenütt a vegeken, E csikorgó, vad teli ejeken, Kiknek nincs takarótok, vértetek: A csillagokra gyakran nézzetek! Úgy nézzetek a csillagokra, bátor Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor Kemény gályapadon, láncok között - Mert íme, nincs már, ami összeköt f Egymással minket, csak a csillagok. FényÖk, mint Etelközben, úgy ragyog. De ködön át, de szemfödélen at, Vájjon ma merre mutat uj hazát. Magyarok mindenütt a végeken, Posta nem jár a téli éjeken, Levél nem száll kedvestől kedvesig, Ércdrótok a hirt nem rezegtetik: i i, | M Elunk-e meg, vagy sírban pihenünk? - Csak a csillagos ég közős velünk. Az ezerévnél ősibb csillagok, Mint Etelközben, fenyők úgy ragyog. Fenn a Fiastyúk őrzi fiait: Mi nagybeteg anyánk virrasztjuk itt. Magyarok, kiknek nincsen vértetek, A csillagokra gyakran nézzetek! Egy csillagra nézünk mi mind, merőn, Keleten, délen, völgyben, bérctetön. * | f | Es erezze, ki rokonához vágyik: Ezer mérföldről azt nézi a másik. Ha elvész, összeomlik itt a hon: Találkozunk azon a csillagon. megtettük. De egyszer egy őr ránk lőtt, illetve mellénk vagy a levegőbe. Én sem tudom. Édesanyám sirt, és futásnak eredtünk. Azt mondta, megfenyegetett a német, hogyha még egyszer ilyesmit (csinálunk, lelő mindnyájunkat. Éjszaka Édesanyám elmondta a "vendégeinknek" a történteket Nem lepődtek meg. Grünstein bácsi főnökösködott s a többieknek azt tanácsolta, hogy néhány nap múlva éjszaka induljanak' el a havasokon át a szovjet csapatok elébe. El is mentek... Valamennyien életben maradtak, kivéve Sárikát. Dr. Ziegler Emil jóval később a gimnáziumban iskolai orvosom volt...(Kicsi a világ!) Alig tették ki a lábukat a házunkból, mások érkeztek helyettük: katonaszökevények... Sokan. Ekkor valamennyi szomszéd összefogott: civilruhát szereztek nekik, főicsomagolták őket ennivalóval s aztán örökre elmentek... Egyik estefelé Édesanyám éppen A dzsungel könyvét olvasgatta nekem, amikor repülőgép- moraj zúgott át a falu fölött. Ekkor bombáztak le először a ditroi vasútállomást, majd kint a határban a tanyának álcázott lőszer- lerakatot. Az emberek Összevissza rohangáltak. Gyergyőszentmifdós felső fele lángba borult, s égett az erdŐ is. Az öreg, pipás Páll Anti bácsi áttipegett hozzánk s mondta, hogy románok hatba támadták a magyar katonákat, betörtek a Gvergyói medencébe. Aztán jött Becze Kati néni és segített Édesanyámnak a családi iratokat, néhány emléktárgyat és egy pár könyvet becsomagolni ( négy ládaba s lecipelni a pincébe, az aszkok alá... Másnap kora reggel, úgy hirlett, összeült a község elöljárósága, hogy határozzon: ha a szovjetek jönnek Szárhegyre, akkor senki se menekül, ha pedig a románok érnék ide hamarább, akkor mindenki szedi a sátorfáját és fegyelmezetten elhagyja a falut. S hogy ki teszi be először a lábát Szarhegyre, az a Bekási szorosnál dúló harcoktól és Gyergyószentmiklós piegvédésétÖl függ. Úgy mondták a felnőttek, hogy a németek visszavonultak s a magyar leventékre es egy csapatnyi székely határőrre bízták a Gyergyói medence védelmét. Utólag kiderült: valóban igy volt igaz... Visszavertek a román osztagokat. Két hétig csak távoli ágyudübörgést lehetett hallani, de attól az emberek végezték a napi munkát, s mind azt hangoztatták, hogy "nem veszíthetjük el a háborút", az óregek és a családfenntartó fiatalabb férfiak közül sokan elbúcsúztak szeretteiktől s elindultak önkéntesekként a front felé... Ismét megjelentek a németek, de nem harcolni jöttek, hanem embereket szedtek össze, legtöbbet Salamon Ernő költő barakk-világából; teherautókon akarták elvinni őket, de előzetesen a falubeliek a Szárhegy bejáratánál lévő kóhidat felszedtek s itt meg kellett állniuk. Közben megjelentek a repülök, gepfegy- vereztek, az egyik autó kigyulladt, s a katonák és a foglyok szétszéledtek, mentek, ki merre tudott... így keveredett be hozzánk három zsidó férfiú és asszony, valamint két német katona, akiknek Édesanyám civilruhát adott... Jócskán ettek. Közben 4 * en eldicsekedtem nekik, hogy Édesapám iskolatársa es baratja volt Salamon Ernőnek. S bántott, hogy kapkodnak, nem figyelnek rám, hanem az egyenruhákat bedugják a kemencebe es begyújtanak. Úgy látszik, számukra ez fontosabb volt, mint az én mondókam... Együtt mentek el: a zsidó foglyok és a német őrok. A volt katonák fegyvereiket bedobták a kútba. Éppen csak ez hiányzott nekünk... Néhány napra rá ismét más németek erkeztek, akik elhajtották az állatokat, csupán két tehén és két csikó maradt az istállónkban. Volt olyan jószág is, ahol még egyet sem hagytak meg a gazdának. Az agyúdorej hol távolodott, hol pedig közeledett. Nyőszörgött már az ég is, nemcsak a fold. A falu bölcsei határoztak: menekülünk... Voltak, akik vonattal vágtak neki a nagyvilágnak, de legtöbben szekerekkel, fogatokkal indultunk el... Volt egy borjú nagyságú bernáthegyi kutyánk, Buksi, őt nem vittük magunkkal. Otthon maradt. S a többi kutya is. A menekülésről most és ezennel csak ennyit: Szilágycsehiig jutottunk el. Itt hármas tűz közé kerültünk. A nagy kavarodásban elvesztem. Egy lövészárokfeléból szedett ki egy addig szamomra teljesen ismeretlen egyenruhás lovas katona. Kozák volt. Fölkapott maga mellé a nyeregbe. Mindenütt halottak és sebesültek. Jajgató emberek. Eszeveszett civilek. Rohangáltak. Kiabáltak. Megláttam Édesanyámat. Kiáltottam neki. Ö szaladt felém. A lovas megállt. Leugrott a nyeregből és leemelt engem is. Édesanyám magahoz ölelt, csókolt, aztán hirtelen a nyakából levette az aranyláncát, amelyen egy Krisztus fe- sz'úletecske lógott, és a katonának adta, aki egy darabig nezegette, aztan betette zubbonya felső zsebébe, fölpattant a lovára, visszaintett és elvágtazott. O volt az első szovjet katona, akit eleiemben láttam. A menekült tábor ^ visszaindult. Haza. Ősszel hagytuk el Szárhegyet s most mar kellett volna, hogy tavaszodjék... (folytatjuk) J AMERIKAI MAGYAR SZÓ
