Amerikai Magyar Szó, 1989. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-29 / 26. szám

6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 29. 1989. KISS DENES: Kérlelő, csaknem könyörgő hangsúllyal mondta Léván, karomat is erősen megszo­rítva, az ősz hajú, megnyerő arcú paraszt- ember. Hetven év körüli lehetett. Olyan ember állt velem szemben, akiről elmond­ható: tartásából, egész lényéből sugárzik az értelem és az emberi méltóság. Olyan ünneplő ruhában volt azon a hétköznapon, amilyet csak esküvőre vagy temetésre vesz lói a falusi ember... "Fiaim, csak H t ne lojjetek!" Karomon itt a szorítása,e- lottem a tekintete. Már a temetőben fölfigyeltem rá. Ol­dalra fésült feher hajaval, őszülő bajuszá­val nagyapámra hasonlított. Öreg-veres- péteri arc. Átnyúlva a széksor fölött, mind­végig fogta a karomat. De miként is kerültünk azon a közelmúlt­beli hétköznapon Lévára? A Csemadok lévai vezetői értesítettek bennünket - a Berzsenyi Társaságot es másokat -, hogy a dicsőséges nagysallói ütközet 140. évfor­dulója alkalmából megkoszorúzzak a lévai temetőben lévő emlékművet. A közös sir kettőszaztizenhét honvéd örök nyughelye. Még a múlt szazadban emelték, de már- már feledésbe szürkült, gyom nőtte be. Hét éve a Csemadok helyi vezetői rendbe­hozták, és azóta minden évfordulón meg­koszorúzzák. Eddig főképp csak a helybe­liek voltak jelen a koszorúzásokon. Az idén történt meg először - ahogy Csiky Pál mérnök, iró, a Csemadok helyi szerve­zetének titkára elmondta -, hogy valóságos kis tömeg veszi korul a sírhelyet. Ezúttal hosszú idő óta első alkalommal, többen voltak jelen az élő emlékezök, mint a kö­zös sírban nyugvók. A koszorúzáson számos magyarorszagi társaság és kor képviselői is ott voltak. A temetői emlékmű körül fiatal, népvise­letbe öltözött lányok és fiuk álltak diször- seget. Versek hangzottak el és népdalok. A felhős eg alatt korán sötétült. A környe­ző fák is árnyékot terítettek ránk. Belső borzongást ereztünk. Enyhe szél fújt, s mintha nemcsak a valóságos világon, de a lelkűnkön is attujt volna az idő szele. Őröm és szomorúság dideregtetett ben­nünket a lévai temetőben. A közös éneklés közben pillantottam meg az ősz hajú bácsit, mert a koszorúzás végén valaki elkezdte énekelni a Himnuszt, majd a Szózatot. Tálán ó is ott jegyzett meg magának bennünket?... Mi koszorúz- tunk először, majd utoljára a lévai Csemadok vezetői: Csiky Pál, Dolnik Erzsébet és Zoller Mihály. Előbbre álltak, és jól láttam, megrezzennek, amikor felhangzott a Him­nusz. Álltak osszeszoritott szájjal a Szó­zatnál is. Ekkor már többen sírtak köröttünk. Mi énekeltünk, es nem néztünk egymásra, mintha valami szegyenteljes dolgot művel­nénk. Európai helyzet 1989 tavaszán?... Vagy csak magyar állapot? Mert ilyenek vagyunk mi magyarok. Mondhatnám, pon­tosan olyanok, mint a Himnusz és a Szó­zat. Akar azt is állíthatnám, hogy a Him­nusz es a Szózat énekli ónmagát. Am ne­künk ennyi elég - vagy kell? -, hogy ma­gyarságunkat, méltóságunkat tisztességgel erezhessük. Különös juss ez a kevés, ám fennseges jelkép. Az Öregember a kőzetem­ben állt, s talán azért is figyeltem föl rá, mert az 5 zengő’ hangja is meg-megcsuk- lott éneklés közben. Atvillant rajtam, alig­ha énekelhette a Himnuszt és a Szózatot együtt, igy nyilvánosan az elmúlt emberöl­tő alatt! Dq miért vüh fánk olyan nagy hatással e két költemény?... Talán, mert annyiszor elvették Őket tőlünk? Ahogy végleg elvették több millió magyartól?... Vagy mert mindkettő sajátos remeklése az emberi méltóságnak és magyarságtu­datnak? Sirnak-e más népek is, ha a him­nuszukat éneklik? Mi oka lehet e ferfiat- lan elérzékenyülésnek? S jó ez, vagy hát­rányos? Szégyenünk vagy büszkeségünk? Kérdezősködnek, de magam aligha tudnám megfogalmazni a pontos választ. Álljunk hát vissza a tiszteletet követelő, ősz hajú bácsi melle. Először nem értettem mit akar mondani: "Fiaim, csak ne lojjetek!" Nem fogtam föl azonnal, hogy valójában milyen csoda dolog ez! A szétszakított nemzet nyilatko­zott meg abban a pár szóban. Az értelem fennsége, s az azonos történelmi tapaszta­latból fogant aggodalom jajdult. Sf talán még hozzáadódott valami általam at sem érezhető. Mert nem személyes féltés volt ez, hanem mindannyiunké. Lehetséges, hogy ügy vélik, veszedelmes, netán vég­zetes lehet, ami ma Magyarországon tör­ténik... Árt népeknek, nemzeteknek, nem­zetiségeknek. Tán éppen a szabadság ártal­mától félnek sokan? Hiszen Léva kornyé­kén is nézik a magyar tévéműsort, s érzé­kelik a szellem, a gondolat forradalmának gyors - az Ő szemszó’gukből, helyzetükből ítélve -, robbanásszerű, tán félelmetesnek látszó változásait. S jól tudják azt is, itt, ezen a helyen miféle véget értek eddig a forradalmi nekibuzdulások! Micsoda véres viszályokba, s a körülöttünk elő nepek vezetőinek micsoda ellenállásába ütköztek mindig is a magyar kezdeményezések! Mindezt azonnal dehogyis fogtam föl. Az eleve lehetetlen voltát amúgy sem fogja föl az ember. Önkéntelenül válaszoltam igy: "Dehogyis lövünk, bátyám!... Mi nem akarunk lőni!" Ó változatlanul szorította a bal karomat, és igy mentünk ki a széksorok közül. "Féltem magukat... Magunkat..." Kis szünet után tette még hozzá: "Nekem itt éltek és lak­tak nagyapáim, és azok nagyapái is. En nem jö'ttem délről, sem északról..." Nem eresztette a karomat. Láttam, aggódása nagyon mélyről szakítja a szavakat. Nem tudtam mást tenni, mint újra megismétel­tem: ' Mi nem akarunk lőni, és nem is lövünk. Ne tessék félni, nekünk fegyverünk sincs...! Nem volt idő arra, hogy hivatkozzak a többszöri százezres tömegre, amely maga vigyázott a kÖzbecsületre. Próbált volna csak akármelyik tüntetésen követ fogni valaki, vagy tÖrni-zúzni, trágárkodni! Éppen a tömeggel találta volna szemben magat. Igen, bátyám! Büszke és méltöságos mene­telések voltak. Mind, mind próbatétel. Hallom az érvelést: lehet, hogy i^y van, de elé^ néhány buta, ónzó', hatalmat féltő felbüjto, és máris túzbe-vérbe borulhat minden. S ha elszabadul az erÖ, az erőszak, tehetetlen az igazság, a tisztesség! Ellen­kezőjére nem volt példa a történelemben. Mindezt végiggondolta? Vagy talán - csavar­junk a szón - áterezte, végigérezte, végig­sejtette? Azért kért, könyörgött: ’’Fiaim csak ne lojjetek!" így volt minden bizonnyal. Előttem a képsor: éneklés a temetőben, orom a műsor láttán, egymás lattan. Aztán aggodalom, s a "rendületlenül" és a "meg- bűnhodte már a nép" mindent átható hite, mely egyúttal kiszolgáltatottság is. De hát nem ez van benne a Himnuszban? Nem erről beszél a Szózat? "Itt élned, halnod Nyilatkozik Kádár János VI.- Mit szolt Rákosi? Nem érdeklődött a lemondás okáról?- O egy percig sem próbált marasztalni, s az iránt sem érdeklődött, miért akarok elmenni a Belügyminisztériumból. Csak annyit kérdezett, kit javasolok utódomnak. Azt mondtam, Zöld Sándort, 0 az illegá­lis mozgalom kipróbált harcosa, egy idő óta belügyi államtitkár. O becsületes, tisz­ta ember, (Zöld Sándor orvos volt, s 1932-ben lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja. A debreceni Orvostudományi Egye­temen a baloldali fiatalok irányitója, a Márciusi Front egyik megalapítója és veze­tője» a Tovább cimü nepfrontos lap szer­kesztője. A felszabadulás után fontos párt- tisztsegeket töltött be. A két munkáspárt egyesülése után az MDP Központi Vezető­ségének póttagja, 1949-tól tagja, 1950-től a Politikai _ Bizottság tagja. 1948 ószén, tehat Kadar Janos minisztersége kezde­tén lett belügyi államtitkár, 1950. junius 23-án belügyminiszter. - A szerk.)- Önt tehát felmentették. Mi történt azutan?- Bevittek a pártközpontba, ami akkor az Akadémia utcában volt, s a Politikai Bizottság tagjaként, a Központi Vezetőség titkáraként a párt és tömegszervezeti osztályt felügyeltem. Vagyis pártszervezés­sel foglalkoztam.- Zöld Sándort rögtön elfogadták?- Igen. Aztán nem sokkal ezután egy PB- ülesen Rákosi megkérdezte tőlem, mi lenne a véleményem arról, ha Nagy Imrét visszahoznák a pártközpontba? Azt a kife­jezést használta, hogy "Nagy Imre a moszk­vai gránitból lepattant szilánk". Én azt feleltem neki, hogy szerintem kár volt eltávolítani. (Az MDP Központi vezetősége 1949 szeptemberében "jobboldali, opportu­nista elhajlás" miatt elmarasztalta, a PB-ból visszahívta Nagy Imrét. Miután azonban önkritikát gyakorolt, visszavitték a párt­központba, ahol a közigazgatási osztály vezetője lett. - A szerk.) Nagy^ Imrét rendes, tisztességes ember­nek, müveit, okos kommunistának ismertem meg. Felnéztem rá. Bár magatartását nem mindig értettem. Azt azonban én sohasem gondoltam, hogy o ellenforradalmár lett volna, s kör­nyezetéről sem volt ilyen véleményem. 1956-ban azonban kiderült, hogy gyenge akaratú, könnyen befolyásolható ember, akit a környezete es az események maguk­kal sodortak.- Nagy Imrére még szeretnék később visz- szatérni, most azonban kérném, beszéljünk Zöld Sándorról.- Hiszen éppen arról akarok beszélni. Amit mondtam, azt éppen ezért kellett előre­bocsátani, mert segíthet a következő ese­mények megértésében. Nagy Imre vissza­kerülése után a Politikai Bizottság megtár­gyalta a Belügyminisztérium jelentését, s ott már Nagy Imre, mint a minisztériumot felügyelő osztály vezetője volt jelen. Ráko­(folytatás a 10. oldalon) kell." Hát persze!... Üt szivén s homlokon a felismerés. Ez a csapda! A Himnusz és a Szózat együttesen, a trianoni határok után kívülre zart magyarok számára. Isten­telen állapot. Üzenem Levarra és minden­hova a régi költönóvel: Bátyáim, nénéim, húgaink, öcséink, mi nem lövünk! Minket Mohács Muhival nem vigasztal; de Seges­várt se Nagysalló! Mi már a győzelmeinkbe is belehalhatunk. „Fiaim, csak ne lojjetek!"

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents