Amerikai Magyar Szó, 1988. július-december (42. évfolyam, 27-48. szám)
1988-12-15 / 47. szám
10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Dec. 15. 1988 Goda Gábor Ülök a sötétedő, meleg szobában. Az emlékezés varázslatos furfangja karácsonyfát állít a sarokba, láttatja a csillagszórók fényét, és fenyöillatot terít körém. A fa gallyain emlékek csiingenek, görbítik a hamvas agakat, amelyek egyre súlyosabb terheket viselnek. Nagy ég! Mi mindent aggatott már ez a hét évtized karácsonyfám ágaira! Aki öreg szemmel néz a múltba, elcsodálkozik, hogy mi mindent bir ki. Csodálkozik, hogy ö maga még mindig itt van, s megkérdezi, vajon mi dolga még e földön. Ha elszámoltatom magam egy esztendőre visszamenőleg igy, karácsony táján, nem lehetek elégedett semmivel. Nem Írtam meg azt a regényt, amelybe eleinte oly szenvedélyesen gyömöszöltem munkakedvemet, ment amit mondani akartam, úgy surrant él mellettem, mint a gyorsvonat a pályaudvarok előtti váltóknál. Megint sok emberben csalódtam, es azt sem mondhatom meg mindig el, hogy béke van a földön. Majd mindenki akarta a békét, és mondjanak bármit, lényegében akarja azt továbbra is. Nemregen olvastam ugyan egy könyvet, amelyből kiderül, hogy a második világháború óta nem volt egyetlen olyan nap sem, amelyen valahol ne folyt volna háború. Az emberiség még sohasem volt olyan állapotban, amelyben ne lett volna szükség a megváltásra. Mindig kell a frissítő megváltás, mert akinek nincs hályog a szemén, nem süket és nem üli meg köd a lelkét, az szertenézve a világban annyi nyomorfi- ságot lát, amennyit a karácsonyi gyertyák fénye aligha tud megvilágítani. Évezredek óta járjuk az utat, várjuk a megváltókat, mert hisszük, hogy eljö’nnek. És ha nem, tovább várjuk őket. Itt áll velem szemben képzeletem kis karácsonyfája, amely évről évre kisebb. De emlékszem még a gyerekkori karácsonyokra, amikor husz-harminc vendég jött hozzánk, mondhatom, az ország szine-java; irók, zenészek, képzőművészek és mindenféle más, ismert ember. Mindenki mindenkinek hozott valami apró ajándékot, amit aztán a padlótól a mennyezetig érő karácsonyfa alá tett. Őszintén megmondom/ ezeknek a felejthetetlen karácsonyoknak inkább pogány jellegük volt, semmiféle egyházi vagy vallási hangsúlyt nem kaptak. Senkit sem érdekelt, kinek mi a felekezete, mert ezek az emberek nem voltak- primitiv, bárgyú fájelméletektöl fertőzöttek és ugyan kit érdekelt volna, ha valaki zsidó vagy keresztyén, azaz katholikus. református vagy akár buddhista. Mohamedánokról ez idő tájt csak hírből hallottunk, no meg a történelemből. Később aztán megismertük, hogy mi a fajelmélet, a nacionalizmus és mik azok a szégyenletes megkülönböztetések, amelyek az emberiségnek;-1 már annyi veráldozatba kerültek. A karácsonyok nekem nem jelentettek soha misztériumot. Apámnak hála, materiális kapcsolatom^ volt velj’jk,, Nern érdekeltek a csillogó díszek, csak' á fa tétéjén tündöklő, hegyes végű szikrázó ornamens hirdette számomra, hogy minden nyomorúság, szenvedés, kínlódás fölött ott villog a remeny betlehemi csillaga. Amikor anyám a karácsonyfa gyertváit meggyujtotta és a sok gyertya hosszú langA.zén karácsonyfáim Jól emlékszem a gyerekkori karácsonyfákra, a vendégseregre, és arra az izgalomra, amellyel mindenki kereste a maga kis ajándékait, a zizegő papírok kozott. Akkoriban még . nem volt szokás lesújtani egymásra az ajándékok tömegével. Még a legkisebb tárgy is örömöt okozott. Emlékszem az én ajándékaimra is. Például egy hintáiéra,, mely erős, széles hátú lovacska volt, szürkés sörénnyel. Ha ráült az ember e§ meghajtotta, még nyeríteni is tudott. Ült ezen a hintalovon még Ady Endre is, aki a sarkon levő Andrássy-kávé- házból időnként feljött apámhoz és gyönyörű anyámhoz, akitől fröccsöt. és piritos, kenyeret kért. Olyankor ráült a hintaló hátára és boldog volt, ha a lovacska nveri- teni kezdett. Istenem, hogy ki mindenki ült ezen a hintalovon! Hány nagy magyar festő, tudós és orvosprofesszor és tudom is én meg kicsodák, mert mind nagy tehetséggel élték az életet, és a tehetséges ember valahol mindig gyerek marad, s tünderi infantilitását nem veszíti el soha. Akiben nincs meg a játék -utáni vágy, - az megkeseríti maga körül az életet, s lehet derék ember, de nem az en emberem. Az ajándékok között mindig akadt számos könyv, egyik szebb mint a másik. De egyik sem volt’ olyan gyönyörű, s nem okozott olyan örömöt, mint az a zöld fedelG puha kötésű kötet, amelyet egyik házitanárom, a kiváló Braun Soma irt a primitiv népek kultúrájáról s adott nekem ajándékba. Csak a jóisten a megmondhatója, hogy egy gyerek mikor mibe szeret bele. Olvasni még nemigen tudtam, csak betüzgettem a szavakat, de az egészből egy szót sem értettem. Egész éjjel, minden játékot félretéve csak ezt a könyvet lapozgattam. Ennek a könyvnek a külsejében volt holmi felnőttség, tálán ez vonzott. Bar meg nem tudtam, hogy mi ez a felnőttség, csak vágyódtam utana. A könyvben még képek is voltak, amolyan rajzos kepek, amelyek majdnem meztelen embereket ábrázoltak a csendes- óceáni es indonéziai szigetvilágból, fülükben es orrukban karikával. S én is vágyódtam arra, hogy az orromban karika legyen s dobszora táncolhassak... Boldog éjszakám volt ez a karácsony éjszaka. Nem egyszer írtam mar a karácsonyról. Az egyre kisebb karácsonyfák gyertyái remegve világítják meg a szobát és emlékezésre ingerük a képzeletet. Ha regi telefon- könyvecskéimet lapozgatom, szomorúan latom, hogy azok is egyre vékonyodnak. Jóformán nincs mar az igazi barátok közül senki, akinek minden cél és ok nélkül odacsengethetnék. Annyian hiányoznak. Hiányoznak, akiket igazán szerettem, és milyen különös, de azok is hiányoznak, akik sokszor megkeserítettek sorsomat, és irántam erzett ellenszenvük súlyos terhe kiszárította indulataimat és düheimet. Idegrendszerem különös zavarai, amelyek meggátolták harci lehetőségeimet, elárasztottak. Nem ámítottam magam t soha semmivel. A társadalmi változások jo és rossz periódusait, úgy gondolom, reálisan értékeltem. Egyiket is, másikat is, a történelem egyes szakaszainak tartottam, de megdöbbentett, hogy mindaz, amit az ember a többiek hasznára szánt, népszerűtlenné lett. Bántott, hogy az emberek lelkében háborgó indulatok gyülekeztek időnként, s még jobban bántott, hogy ezeknek az indulatoknak valóban volt i^az tartalmuk. Nem várható az emberiségtől, hogy a világ folyását egeszeben mérje fel, mar csak azért sem, mert a humanizmusért folytatott küzdelemben nem fér el mindaz, ami antihumanista. A célt csakugyan szentesítik az eszközök, mert az emberek nem a célért élnek, hanem az eszközök határozzak meg a cél iránti vágyódásaikat. Nezzetek körül es gondoljatok arra, ho^y naponta milliókat kerülget az éhhalal; a tengerbe öntik a fold kincseit, és a szent rögeszmék nevében még nem jut tej az éhezőknek a szent tehenek tőgyéből! Csak nézzetek szét a világban és vegyétek észre azokat, akik gyűlöletet szítanak közeli es távoli nepek között, és ne reménykedjetek abban, hogy alattomos szavakkal kibékíthetitek egymással a fajok gyűlöletére mindig kész indulatokat! Pedig eljöttek a három királyok s hoztak szép ajándékokat. Nekem is adtak belőlük, melyeket a történelem néha ellopott tőlem, hogy aztán keményen megvívjak visszavételükért. Egyszerű logika volt a fegyver s ezzel (folytatás all. oldalon) gal lobogott, eloltották a villanyokat, és végre bevonulhattunk a titokzatos hallba, amelybe már Öt nap óta nem volt szabad boldogult bátyámmal együtt belépnünk, s ha a fürdőszobába vittek bennünket, hatalmas frottirlepedőt borítottak a fejünkre, hogy ne koptassuk a meglepetések boldogságát az ünnepi pillanat előtt. Az ünnepséget mindig apám rendezte. Kis bevezetőjében elmondta, hogy a karácsony jelképe annak, fyogy az emberiség mindig várja a messiást.
