Amerikai Magyar Szó, 1988. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-10 / 10. szám
Thursday, March 10. 1988. 9. ■ AMERIKAI MAGYAR SZO voltam, majd a Buenos Aires-i Képzőművészeti Főiskoláé. Négy-öt albumom is megjelent akkoriban, úgyhogy ott én nyugodtan élhettem volna, ha nem történnek az 1956-os magyar események. * De hát mi köze 56-nak Argentínához? Én az 56-os eseményeket a magam lírai formájában megrajzoltam, és kiadták egy füzetben 48 rajzzal. (Ezt egyébkent - mielőtt hazajöttem volna - elküldtem az ország egyik kulturális vezetőjének azzal, hogy szeretnék hazalátogatni Magyar- országra, ezt és ezt csináltam, nem akarom becsapni a magyar kormányt; amiket ebben rajzoltam, azokért a felelősseget most is vállalom. Csak egyet nem akarok: hogy suttyómba' menjek be és aztán egyszer valaki rám ejtse ezt a könyvet.) Na most, Del-Amerikában, éppen úgy, mint a világ sok más helyén, abban az időben, a kulturális élet aktiv vezetői kommunisták voltak, és persze én is egyetemi nivoju entel- lektuel-körókben mozogtam. így aztán rögtön nehézzé vált a helyzetem, mihelyt szót emeltem a magyar nép szenvedése mellett. (Pedig akinek ' könyvet küldtem, az is elismerte, hogy a i^j^aimban senkit sem csúfoltam, csak megpróbáltam lerajzolni, amit hallottam.) De Argentínában tarthatatlanná vált a helyzet, egyszer a lányomat ismeretlenek életveszélyesen meg is fenyegették, ezért pánikszerű gyorsasággal el kellett költöznöm. A fizetésemet már nem is kaptam meg ez után a könyv után. Gondolkodnom kellett azon, hogy a lányomnak vegyek almát, vagy inkább autóbuszon menjek be több kilométer messzire, a főiskolára. Hat igy kerültem az Egyesült Államokba, és most New Yorkban lakom, a város kellős középén, a Broadway és a West End Avenue kozott. * f || I Szabad megkérdeznem, hogy miből élt kint? A feleségem, aki talpraesett asszony, és aki Jugoszlávia legfiatalabb mestervizsgás fényképészé volt 18 éves korában, olyan fokon tudott retusálni, ahogy addig még Amerikában is kevesen. És a retust jól fizették. (Abból éltünk, nem az én rajzaimból. Nézze, nemrég New Yorkban egy nagy amerikai művész, egy óriási grafikai műhely főnöke, amikor egy kis támasztékot keresve bevittem hozzá és letettem elé a Genezist, azt kérdezte: "Ezt maga rajzolta?" Mondom: én. "Ön ismer engem, pedig nem vagyok akkora művész, mint ön. Mi az oka annak, hogy én önt, aki ekkora művész, nem ismerem? Nem tudok utánajárni, de nem merek önnel foglalkozni, mert lehet, hogy a háta mögött van valami, ami engem esetleg idegesítene, vagy valami bajt okozna." Ezt mondta. Mert az én művészetem vallásos jellegű, s ez nem megy ma Amerikában, már csak azért sem, mert Ők meg protestánsok. Ismeri ön a Genezis című könyvemet? Lehetetlen megérteni, hogy miért nem lett semmi sikere. Úgy Picasson kivül nem tudott rajzolni senki, mint ahogy én azt a könyvet megrajzoltam. Már nem tudok úgy rajzolni, de akkor még tudtam. Na mindegy, ez nekem nem fáj. Nekem csak egy fáj: az a hitetlenkedés, amivel az egyetlen Őszinte ember állandóan találkozik; mert érzem azt, hogy senki sem hiszi el, amit mondok. De ez az en viselkedésem egyik rangja. Mert nem az tart életben, hogy mások bíznak bennem, vagy hisznek nekem. Az tart életben, hogy Szalay Lajos a saját maga végtelenjével még jóban van, három rákoperáció után is. Na látja! A másik dolog, amit próbáljon meg egy kicsikét szívvel ellenőrizni: ha hazudnék, honnan tudnék ilyen szépén beszélni? Higgye el, ez is az Evangéliumból jön. Azt mondja az Evangélium, hogy ne gondolkozz arról, amit mondasz, mert a szív bőségéről beszel a száj. Ha valaki hazu^ lelki alkatú, akkor a végén saját szavaval saját szavába botlik, a stiláris E könyv múlhatatlan érdeme, hogy a riporteri lelemény, álcázott műfaji csellel, a dialógust jó részben Szalay- monológgá avatta, a gondolatok és emlékek szabad áradását biztosítva, hogy tanúi lehessünk a művészben zajló hatalmas viadalnak, annak a gyönyörű, de megoldhatatlan kettősségnek, hogy Szalay Lajosban a halhatatlanságnak együtt kell élnie a halandóra szabott érzülettel... Tizenegyen voltunk sárral dobált fiák, jó lovasok, ismertük a bűt, az Ós-sirást, s gyémánt éjszakakon ágyunk volt a penészes ól-piac, hol szemünkre, mint hó zuhant az alom. Oh, mi regi koborgo fiuk! S an^yal-orünk a mennyei Lenge vigyázott, hogy ne legyen túl sáros tizenegy hosszú nagy vándorút. Mert vándorokként éltünk e világon, kikről nem hallott hirt senki sem - opál börtönben éltünk körül zárva: lovat őriztünk s juhot méla tájon és nap sütött ránk, s néha szép leányszem villant, mint a messzik titkos violája. Ó, opálfold és fenn a nagy sárga nap! És mi örökre s egyre utrakészen, mint tizenegy lengő felhörongy-darab. szépségben is dadogóvá válik, keresi a szavakat, keresi a hazugság elhitető mézét. De en olyan szépen beszélem a magyart, hogy igy nem lehet beszélni, csak annak, aki igazat mond. Nekünk azonban müveit lapozva, arra kell eszmélnünk, hogy művészété által egy fenomennek vagyunk szemtanúi, nem tehetünk úgy, mintha olyan jelenségről lenne szó, mely évtizedek múltán üstökös módjára ismét visszatérhet látókörünkbe, s nem hihetjük azt, hogy Szalay Lajos géniuszának langja más korban, más tájon valaha is újra fellobbanhat. S ki tudja, hogy ki s hova jutott el közülünk s hogy ki maradt élve még? JÓ lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút. Opál mező, Ó! bársony, nesztelen! És szárnya-nőtt lovasok tizen - És e tiz lovas után már hiába nyill a szem. Emlékük öleli ibolya-messzi valahol, s a vén boltozat alatt útjaikon kék bimbónyáj legel. És zúg a szél, az ekhó, az esti mezó, az opál... Es egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod nevük? Vágtatnak a gyémánt éjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtát velük. RÉSZLET SUPKA MAGDOLNA A KÖNYVHÖZ IRT UTÓSZAVÁBÓL _ < / ('' / A' '/'XS' 'S- "" Szalay Lajos rajza Sinka István: LOVASOK OPÁL MEZŐKÖN
