Amerikai Magyar Szó, 1988. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-10 / 10. szám
Thursday, March 3. 1988. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. SZALAY LAJOS ÜZENETEI Soha senkivel nem voltam szigorú - csak önmagámmal. Talán mert velem otthon, gyermekkoromban nagyon szigorúak voltak. Tényleg, szinte spártai nevelést kaptam, mert azt tartotta a nagyanyám, hogy "lelkem kedves gyerekéből sose lesz jo ember". És lehet, hogy igaza volt: onnan, ahonnan én indultam, nem lehetett másképp elindulni. Se közepesen, se átlagosan. Mint ahogy nekünk magyaroknak sem adatik meg büntetlenül a középszerűség. Nagyobb nemzetek megbocsájthatják maguknak, ha csak közepes művészeket nevelnek ki magukból, hiszen úgyis magasabbról rajtolnak, mint a többiek. De mi, magyarok csak nagyszerűek lehetünk, csak remekműveket alkothatunk, ha lépést akarunk tartani velük. De mintha a mai magyar képzőművészet éppen ettől, éppen a nagyságtól rettegne a legjobban. * Az én hazatérésem nem érdem dolga volt, hanem biológiai törvény. Mintha el sem mentem volna, végigszaguldottam 120 ezer kilométert, "érintetlenül" robogtam el Észak- és Dél-Amerika tájai, városai meg emberei mellett, azzal az oxigénnel a tüdőmben, amit még itthon szívtam be induláskor. * ? r i | Édesapám vasutas volt, édesanyám parasztasszony. Azok között, akiket ismerek, ő az egyetlen ember, aki még tisztán ki tudta ejteni a különböző e hangokat, pedig már 95 éves. De nem a gyermeki kapcsolat visz haza, hanem amit Miskolc iránt ( is érzek, bár az talán a világ legcsűnyabb városa. Ott van mellette viszont a gyönyörű Tapolca, ahova minden évben elmegyek. * A rajzaim, saját ítéleteim szerint, a realitást igyekeznek követni, de hogy mi äz, ami a realitásban rám transzcendensen hat, az megint más probléma. Egy biztos: az a szita, akit Szalay Lajosnak neveznek, a valóságba merülve olyan dolgoEgy rendkívüli könyv, a magyar irodalom történetében talán példátlan jellegű életrajz jelent meg nemrég a magyar könyvpiacon "Végtelen a tenyérben" címmel. Szalay Lajost, a modern magyar grafika kiemelkedő nagy mesterét interjuolta meg Bakonyi Péter újságíró. Az interjúból a művész rajzai hozzáadásával hallatlan intenzitású életrajz bontakozott ki. Értesüléseink szerint a 10.000 példányszámban kiadott mú néhány nappal megjelenése után az utolsó példányig elfogyott. Ebből a végtelenül érdekes és értékes életrajzból köztünk néhány felejthetetlen részletet. Helyenként a kérdéseket is beiktattuk, de javarészt a nagy művész közli velünk mélyenszánto üzneteit. Szalay Lajos egyik legkiválóbb gyűjteményének, a GENEZIS-nek Amerikában kiadott példányaiból csekély mennyiség kapható lesz a Magyar Szó március 20—i tavaszi szabadságünnepén, amelyen a művész személyesen is készül résztvenni. kát emel ki, amelyek épp ezen a szitaszerkezeten akadnak fenn. Más pacáknak, más művésznek a szitáján más akad fenn ugyanabból a realitásból. * Édesapám Szalay Nándor, édesanyám pedig Sike Karolin. Mind a kettő régi magyar név. (Az egyik rokonunk a harmincas években meg akarta változtatni, magyarítani a Sike nevet, de rárittyentettek a minisztériumban, hogy székely neveket nem lehet megmagyarositani. Akkor igy volt divat.) Ez tehát annyit jelentene, hogy topográfiai fajiságom magyar, de a magyarságom nem látszott sem a viselkedésemen, sem a rajzaimon, mivel egész kulturális felépítményem nemzetközi és sajnos eléggé német jellegű civilizációra épült. (Ilyen volt az iskolaféleség, és minthogy elég jó tanuló voltam, énrám ragacsosan tapadt ez a civilizáció.) Ahol látszik, hogy magyar vagyok, és hallatszik, az a beszédem. * Képtelen vagyok asszimilálódni. Egyszer megtanultam magyarul beszélni (nagyon szépen beszéltek Heves megyében, édesanyám hat elemivel is nagyobb nyelvész, mint én vagyok), és még arra is lusta voltam, hogy ezt elrontsam. Annyira örültem és örülök annak, Jhogy van egy ilyen gazdag zengésű eszköz a birtokomban... Nem voltam sohasem világpolgár, es most sem vagyok az, mert ebből a földből kalapált vagy felépített csigahkzamat viszem mindenhová. Amerikába is. Több mint húsz éve élek Észak-Amerikában, de angolul egy épkézláb mondatot sem tudok megfogalmazni, annak ellenére, hogy szótár nélkül olvasok, és sokat. * > , , En nem rajzolok se tájképét, se csendéletet. Nekem csak az ember és a ló alkalmas üzenethordásra. Csakhogy ennek az üzenetnek van egy kellemetlen tulajdonsága: szóra nem fordítható le, tehát nem az a helyzet, hogy a rajzom elindul, és a hona alatt van egy távirat, visz egy nyolc szóból álló üzenetet. Nem visz Ő semmit sem, amit szóvá lehetne alakítani. Mégis mindenki megértheti? Nem érti meg hál' istennek. Mert a viszony nem értelem és értelem, hanem egyensúlyok és egyensúlyok közötti. Ezt valahogy olyasféleképpen kell elképzelni, mint ahogy a légtornászok közötti kapcsolatot. Nem diktálható, és szóban el nem mondható, de nagyon jól érzi a pacák, hogy a szalto- jára váró stiglicmadár most egy fél ütem-
