Amerikai Magyar Szó, 1987. július-december (41. évfolyam, 26-48. szám)
1987-08-20 / 30. szám
Thursday, Äug. 20. 1987. AMERIKAI MAGYAR Sz6 9. Peter-Pal napján kezdtük az aratást. Az árpa már teljesen beérett. A búza kicsit meg tejes volt, de a gyökere már megszakadt a rekkenő szaraz melegben. Mire végzünk az árpával, azt is lehet vígan kezdeni. Nem baj, ha kicsit nedves is. Inkább a keresztben érjen be teljesen, mint hogy elfolyjon az utója. Ketten arattunk a felesegemmel. Én kaszáltam, Ő szedte a markot. Kicsit nehezen mozgott már a hasától, nehezére esett a hajladozás. Azért bírta, nem panaszkodott egy szóval se. Igaz, en se siettem túlságosan, hogy gyÓzze. így kettesben nem is arattunk volna le egy hónapon belül. Rajtunk kívül még két kasza vágta. Azok holdszamra arattak. Ötven kilóért fogadta föl őket a gazNapközben sűrűn kijött megnézni, hogy haladunk.-Gyorsabban is rángathatnád azt a kaszat - mondta nekem. - így nem lesz egy hold se naponta.-Nehéz mán a Julis. Mas marokszedo kéne. Haladnék én előtte, akár a szél, csak győzné szedni. Erre nem szolt semmit. ( Tudtam, úgyse fogad fői mást. Inkább elnezi a lassú munkát, mint külön fizesse, amikor van szolgáló. A másik két emberrel se volt megelégedve.-Kicsirázik a lábán, ha igy megy! - kiabált rájuk. Azt meg kell hagyni, volt valami igazsága, mert csakugyan lassan mozogtak az emberek. De nem is csoda, egyik se volt már valami fiatal. Egyikük még hozzá rokkant is. A vállaba kapott golyot a háborúban. Azt szokta még most is fájlalni^-Megérzi még mindig az egész napi kaszálást - szokta mondogatni. Az is baj volt náluk, hogy borzasztó hitványul táplálkoztak. Früstökre, ebédre mindig együtt ültünk le a keresztek alján. Reggel kenyeret ettek vöröshagymával. Délben hozott nekik az asszony valami kis levest. De m.i az a lotty ilyen melegben? Félóra alatt kiizzadja az ember, és alig kezdi meg a munkát, már üres is a hasa. Csak éppen mondhatja, hogy evett.-Szalonnát kellene fogyasztani maguknak - mondtam. - Sokat. Attól van erő. így kidúlnek pár nap alatt.-Azt ám. Könnyű azt mondani, de nehéz megtenni, ha nincs, vágni nem vágtunk, venni meg nem tudunk, mert nincs hozzá tehetség. Drága az nekünk, akár az arany. A mi szalonnánkból adtunk nekik néha egy-egy darabot. Sokat nem lehetett, mert nekünk is ugyan kimérték. Annyiból azért jó volt, hogy nekünk elég rendes volt a kosztunk. Mindennap volt valami hús, ha avas is. Néha meg csirke is került. DARVAS JÓZSEF: «Aratás (KÉSZLET AZ 1RÖ VlZKERESZTTÖL SZILVESZTERIG CÍMŰ REGÉNYÉBŐL) Az emberek közül az egyiket ismertem úgy hirból. Tavasz elején sokat susogtak róla a faluban. Azt beszélték - nekem anyám mondta el egy vasárnap, mikor hazamentem tisztálkodni -, hogy az a tizenhat éves lánya, aki olyan hirtelen halt meg március elején, talán a saját testvérétől lett volna terhes. Nem tudom, ho^y mi igaz belőle. Én nem mernék rá mérgét venni, de lehetséges. > Úgy mondták, akik közelebbi ismeretségben voltak velük, hogy sok gyerek van és egymás mellett szoktak éjjelenként feküdni a fóldó'n. Így történhetett volna meg tan az a dolog. Az anyja próbált vele valamit csinálni ludtollal meg ilyesmivel, és attól pusztult el. Anyám ezt csak úgy súgva mondta nekem, és olyan biztosan, mintha saját szemeivel látta volna az egészet. Kezdetétől a végéig. Még egyszer mondom, hogy en nem tudom, igaz-e. Lehetséges, mert ilyen dolgok szoktak itt előfordulni. Még furcsábbak is. Könyvben se Írnak olyanokat. Legtöbbször persze csak egymás között susognak az emberek. Hangosan egy se meri fölpanaszolni. Ahol ennyien élnék kis lyukakban összezsúfolva, mint a disznók az ólban, és egymás mellett hencseregnek, szalma derékaljon a földön, bizony nem lehet csodálkozni, ha állattá lesznek az emberek maguk is. Most egyik fia szedte utána a markot. A másik embernek lány volt a marokverője. Fiatal volt mind a kettő. Mindjárt észrevettem rajtuk, hogy nem sokat csinálhatták még ezt a munkát, mert látnivaló ügyetlenül eklendeztek a kukával, es elmaradoztak fel rendekkel.-Nyilván nem lesz meg a hold se estig - mondták nagy búsan, hogy leültünk ebédelni a kereszt hűvösébe. - Rossz napszám ez igy* ,-Mikor lesz itt a cséples? - érdeklődtek tőlem, mint bennfentes embertől.-Még learatva is sokára lesz. Miért kérdezik?-JÓ lenne minél előbb. Köllene a búza. Most is a kölcsönt esszük már.-A gépb&l vihetjük egyenesen az adósságba. A padlásra egy szem alig kerül belőle.-Csak keresnek valamit a gépnél is.-Az kévés kitelelni. Meg gépet is csak kapjunk. Hát tényleg nem sok, amit ott tudnak keresni. A legtöbb családnak itt már tél utóján nincs kenyere. Ami keveset tavasz- szal-nyaron megkeresnek, nem elég egész evre. Meg huzza ókét az adósság is. Mert mindnek van. A tavaszi hónapokban hitelre vesznek mindent. Sót, paprikát, ecetet. Azt meg kell adni, akárhogy is, mert legközelebb nem kapnak. Ezeket a panaszokat igy rendre mindenkinek elmondják. Nekem is. Pedig éppen olyan jól tudom, mint ók. Hogy nincs egy lepedő, ágyciha az ágyon, van egy kis ó'sszekopasztott tollúk, de nem tudják vánkosnak, dunyhának megcsinálni, mert nincs vászon. Kiszolgált kabátokkal takaróznak. En is ezt csináltam egész életemben. De mikor igy más szájából hallottam elmondani, rosszabbnak láttam. A maga nyomorúságát megszokja az ember. Lassan el se tudja képzelni, hogy másképpen is lehetne. Csak ha nagyon üres a has, akkor kezd gondolkozni. Mink Julissal ezek mellett egesz előkelőek voltunk. Igaz, egész napunk a gazdáé, de legalább egyelőre arról nem kell gondoskodni, hogy mi lesz holnap? Mit ér az ember a szabadságával, ha nincs hozzá egy darab kenyere? Azért, mikor fölkeltünk az evéstől, mind a ketten nagyon csöndesek voltunk. Mert egyszer mink is megöregszünk, es akkor mi lesz? Ki gondol velünk?-Nekünk nem kell annyi gyerek - mondta Julis, ahogy már jól bent voltunk a renddel.-Iszen eppen jól kezdtük - mondtam, es ezen önkéntelenül is elnevettük magunkat. ELETKAREJ (folytatás a 8. oldalról) nem kerülhetett, mert nemcsak szó, hanem néha kisebb pofon is csattant. Nem azért, mert "szemeteltem", hanem mert a morzsa is kenyer, az elet morzsája, a munka morzsája. Nagyanyám aligha fogalmazta ezt igy meg magának, gondolhatnám, ha nem Ötlene föl egy másik emlékem. ‘Már nagyobb voltam, középiskolás. Szünetre mentem haza, soványan, éhesen. A ládában még meleg volt a nemrég megszegett kenyer. Nem hagytam, hogy nagyanyám vágjon, magam kaptam a kést, és mohó gyorsasággal leszeltem egy nagy karéjt. A lendület olyan nagy volt, hogy - már éreztem - vagy a nagy kenyér, vagy a karéj kicsúszik a kezemből, amelyben ott volt a kés is. Természetesen a nagy kenyeret szorítottam, a karéj pedig leesett a konyha kövére. Álltam, bal kezemmel szorítva a nagy kenyeret, jobbomban a konyhakéssel. Még a tenyerem is izzadt lett az izgalomtól. Nagyanyám szemben állt velem. Arról semmiféle emlékem nem volt, hogy egész karéj valaha is leesett volna! Még az "ó’regkenyér" kemény héjat is az asztal fölött szokta levágni, hogy apróra darabolja a tyúkoknak. Álltam megszéyenűlten és vártam a pofont. Ismerve t, valósággal fölkínáltam az arcom. Csattanjon már!... De ő csak nézett rám, majd lassan szótlanul fölemelte a karéjt. Tartotta a kezében, s olyan volt az arckifejezése, mintha 6 kapott volna pofont. Csak nehezen mondtam: nem akartam... Es ekkor, ekkor mondta azt a furcsa szót, ami azóta is megmaradt bennem: fiam, ez életkaréj. Költő volt a nagyanyám? Nem jobban, mint bárki más. Utólag úgy gondolom, hogy már eléggé felnőttnek tartott ahhoz, hogy kezével fenyitsen, a karéj leesése viszont nagy megrázkódtatást okozott neki. Abban a pillanatban költővé vált. Egyetlen (szóval fejezte ki dolgos élete filozófiáját! A leejtett karéjt tiltakozása ellenere, elfogyasztottam. Mert talán akkor t tudatosult bennem az iskolában is, másutt is sokszor hallott mondat: az embert a munka tette emberré. Vagy meg ennél több is: a munka tisztelete, az ember méltósága! I I TERJESSZE LAPUNKAT
