Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-12 / 6. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Feb. 12. 1987. Boldizsár Iván: „Erdély második Trianonja” Ezerkilencszázharmincöt augusztusának végen érkeztünk haza - Németh László, Keresztury Dezső és e sorok írója - Erdélyből. Az utolsó napot, csak egyetlenegyet, a Kalotaszegen töltöttünk, de az évtizedek messzeségéből megszorzott erővel hat az élmeny: a látott gyönyörűségek es az érzett keservek szétvalaszthatatlan egysége. És a szomorúság, mert akkor négy hét Erdély után egyre világosabban láttám - csak a még be nem töltött huszonhárom év jogositja fel az embert ilyen tisztánlátásokra -, hogy Erdély nemcsak területileg veszett el, de a kisebbségi sorsban nem talál űj életre és ezért vezetői felelősek. Az Erdélyi Magyar Part vezetőiben ugyanazt a társadalmi képletet fedeztem fel, mint aminek a megmaradt országban távozását óhajtottuk, éppen a szociográfia segítségével. Szeptemberben még annyira a romániai ut minden emlékének, és elsősorban az erdélyi helyzetnek a hatása alatt álltam, hogy nem azt csináltam, amire voltaképpen készültem, nem a Gusti-féle falukutatásról számoltam be, hanem elkezdtem Erdélyről írni. Az első oldalakat, mint akkor is, és azóta mindig - majdnem mindig - megmutattam Keresztury Dezsőnek. Ez volt az az idő, amikor a Napkelet átalakult, a legvaskalaposabb irodalmi folyóiratot éppen a világosabban gondolkodó konzervatív és liberális erők megpróbálták olvashatóvá tenni. Tormay Cecile főszerkesztő melle meghívtak szerkesztőnek Németh Antalt. Németh Kereszturyhoz fordult támogatásért. Cikket kért tőle a romániai útról. Keresztury azt ajánlotta, Írasson velem. Meg is mutatta cikkem elkészült három-negy oldalát. Németh Antalnak tetszett. Behívott. "írja meg az egészet", biztatott, szigorúan magázva. (Nem is volt rossz az az idő, amikor nem kellett első szóra mindenkivel Össze- tegezódni.) Azt feleltem, mindenképpen megírom, de a Napkelet nem fogja közölni. Nem is nagyon vágytam rá, abban reménykedtem, hogy ezzel veszem be a Nyugat bástyafokát. De egy hét alatt megírtam, bevittem Németh Antalnak. Mar másnap telefonált, menjünk be . együtt Tormay Ceciléhez. Az lelkesedett érte. "Éppen erre van szükségünk," mondta. Október elején történt, de a cikket még betették a novemberi számba. (Megáll az eszem, valahányszor azt kell tapasztalnom, hogy manapság két hónap a havi folyóiratok átfutási, átcammogasi ideje. Ha Ötven évvel ezelőtt a nyomdák két hét alatt elő tudtak állítani egy folyóiratot, miért tart ma négyszer annyi ideig?) Amíg a szám meg nem jelent, es nem indult meg ellenem valóságos sajtóhadjárat és rágalomözön, nem értettem, miért is hozott le a jobboldali Napkelet egy olyan írást, amely ugyanazokat az erdélyi urakat bírálja, akik Magyarországon is hatalmon vannak. Kiderült, hogy két irányzat testvérharcában használtak fel lőszernek. Az erdélyi magyar nagybirtokok kártalanítási ügyében térték el a honi Egységes Párt és az Erdélyi Magyar Part vezetőinek nézetei. Néhány itthoni urnák jól jött, hogy egy fiatalember alaposan leszedi a keresztvizet az erdélyi párt vezetőiről. Amikor Erdély második Trianonja - ez volt cikkem címe - körül kitört a vihar, egyik szárny sem védett meg, de a Nemzeti Újság és az Uj Nemzedék tulajdonosaitól es főszerkesztőitől hiába követelték a fejemet. Saly Dezső, az Uj Nemzedék főszerkesztője egy lapzártakor azt mondta: "Ha valami pamfletét írsz, már régen kirúgtalak volna, még ha más nem is követeli. De cikked elejével levettel a lábamról." Cikkem elején a honszerelem erdélyi változatát írtam meg: "Egy székely falu temetőjének dús gyöpén feküdtem, a délután éppen tárt karokkal sietett az este elébe. Harmadik hete jártam akkor már a Regatot es Erdélyt; emberekkel, tájakkal, városokkal és könyvekkel ismerkedtem: utazó voltam, ha előkelő nem is, de idegen. Mindent megmutattak és mindent megnézhettem, mindenkiről kérdezhettem és mindenre feleltek, de kivülmaradtam azon a zárt es könyörtelen körön, amelyet az ember es a táj von a messziről jött elé. A faluba reggel érkeztem, jelentkeztem a csendorőrsön s tudtam, hogy attól a perctől kezdve figyelik, kivel állok szőba, kinek a házába lépek be. Ártani senkinek sem akartam: ez vitt ki a temetőbe. Ide nem jönnek utanam, itt nem tudják meg, kivel beszélek s miről. Csak amikor benne jartam, vettem észre, hogy a temető maga is külön ajándék. Azelőtt sohasem hallottam, hogy a székely temetőknek a kopjafán kívül másik sajátsága is van. A katolikusok apró fakeresztek helyett embernagy- ságuakat ácsolnak össze halottaiknak; ki mennél idősebben halt meg, annál magasabbat kap. Ahogy fektémből "fölnéztem, olyan volt, mintha meztelen szálfaerdő középén feküdnék." "Vasvillával, kapával a vállukon éppen most tűntek el a falu felé vezető kicsi erdőben azok a székelyek, férfiak, asszonyok, akikkel mostanáig beszélgettem. Beszédjük izét még éreztem a számban: ahogy gondolkoztam magamban, önkéntelenül 's'-t mondtam 'és' helyett, 'kicsi'—t 'kis' helyett. Beszedjük magva pedig egyre nőtt és nehezedett, rasűlyosbodott a szivemre, mint a ko. Ahogy hanyatt feküdtem, a fejem búbjától a lábam ujjáig éreztem magam alatt a földet: a sok vasúti fapad, idegen szállodai ágy, bukaresti aszfalt es marosvásárhelyi macskaköves járda után ezen az utón először. Láttam a mélyebben fekvő falu faházait és testes zsindelyes csűreit, a hegyoldalak lejtését és a gerincek éles vonalat; körülöttem az embermagas keresztek, mintha kitárták volna karjaikat eltűnő testvéreik felé. Ez volt az a pillanat, amikor a zárt es könyörtelen kör engedett: ember és táj befogadott. Az egyesülésnek ez a perce olyan volt, mint a hirtelen megszűnő és a hirtelen kezdődő fájdalom. Megszűnt bennem: a kívülállás fájdalma, de elkezdődött a másik, a teljes látásé és a teljes átérzésé, amely bennem van azóta is, elszoritja torkomat és görcsbe állítja kezemet most is, és attól tartok, soha az életben többe nem tágít." Úgy érzem, mind a mai napig nem tágít s e régi fájdalmat az uj is növeli, amit a jelenlegi erdélyi helyzet szorítása vált ki. E lírai nyitány után mindjárt lejjebb vittem a hangomat, de már ezek az első mondatok is haragra gerjesztettek nem egy cikkírót. "Ha valaki azzal kezdi, hogy fájdalommal fog Írni Erdélyről és az erdélyiekről, az - tudom - mar gyanús a tisz- tánlátó, tárgyilagos Széchenyi jegyében élő ember előtt. Annyi a 'vérzoszivű' székely és magyar, s amit tesznek és mondanak, olyan eredménytelen, sót ártó, hogy az ember joggal húzódik előlük. A fájdalom, azonban, amiről itt szóltam, éppen a tárgyilagos megismerés fajdalma. Nem az Erdély elvesztésén és 'elszakított véreink' sanyargattatásán való fájdalom, hanem újabb, kinzöbb és kínosabb érzés, amely akkor fogja el az embert, ha elfogulatlanul, az adott helyzetből kiindulva, mondhatnám előre megfontolt szándék nélkül utazza be a mai Romániát a Fekete-tengertől a Kalotaszegig és az Aldunátől a Máramarosi havasokig." Ezután utaltam arra, hogy mi hármán- eredetileg Szabó Zoltánnál együtt négyen- a Regáton at jutottunk Erdélybe. Más szög alatt láttuk Erdélyt, mint azok, akik Nagy varadnál léptek át a határt: "megvolt az Összehasonlítási lehetőségünk nemcsak a magyar helyzettel, hanem a romániaival is és ez hallatlanul sokat jelentett. Tálán, ha a Királyhágón át lepünk be, kevésbe sújt le az, amit láttunk, és kevésbé pesszimistán szemléljük az erdélyi és az egyetemes magyarság sorsát. De kevesbe vagy talán egyáltalán nem tapintunk rá az erdélyi magyarság helyzetének lenyegere. Ehhez az kellett, hogy megismerkedjünk a mai románsággal, a regátival és az erdélyivel, városival és paraszttal, Öreggel és fiatallal. Amennyire egy utazás és még hozzá az első utazas megengedi, ezt megtettük." "Mivel az erdélyi magyarság sorshelyzetet - írtam a Napkeletben - majdnem kizárólag a szépirodalom közvetítette félénk, számunkra Erdély egy kicsit még mindig 'Tünderkert' volt, ahol - azt reméltük- sűrítve lelhetjük majd fel magyarságunk és embervoltunk értékeit és ajándékait. folytatjuk Hajnal Gábor: TEMETNI MEGYEK Csillag hullását nézem estelente a fény kihuny és eltűnik a mennybe ha úgy tetszik az űrbe. így se érted a nyárvégi halált és fáj a végzet. Temetni megyek. Koporsón dörögnek szaporázva holt hantjai a földnek némán ismerős szempár rám tekint egy baráttal kevesebb lett megint a hantok pergése már ismerős zene szomorún búcsúzom istenvele. és hazamegyek ülök asztalomnál uj izű csöndemben alakja ott áll és újra hullnak Ívben csillagok aludni vágyom már. Fáradt vagyok. MAGYAR UROLÓGUS Dr. George Klein Comell-diplomás, a Mount Sinai kórház szakorvosa RENDELŐK: 120 East 79th St., New York, N.Y. 10021 110-45 Queens Blvd. Forest Hüls, N.Y. 11375 Telefon: (212) 744-8700 RENDELÉS ELŐZETES BEJELENTÉSRE: • Prosztata problémák • Vasectomy O Húgyúti fertőzések • Impotencia O Vesekő O Vese- és hólyagdaganatok 24 ÓRÁS DÍJTALAN TELEFON-KONZULTÁCIÓ Medicare-t és Blue Cross-Blue Shield biztosítást elfogadunk
