Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-18 / 24. szám
Thursday, June 18. 1987. AMERIKAI MAGYAR SZO 9. IRODALOM BEKE GYÖRGY: ZENGJ SZENT NYELV! A Petőfi Sándor Művelődési Házban történt Bukarestben a hetvenes évek elején. A részletek közül sok mindent elmostak a záporozó későbbi élmények, mint köszirt körül a futóhomokot az áradások. De a részletek nem is fontosak, csak az érzés, ami az emlékeim kószirtjén fennakadt. Nem fontos, miről folyt a beszélgetés, hogyan hívták azt a középkorú férfit, aki váratlanul megszólalt:-Közgazdász vagyok, Aradról kerültem Bukarestbe. Sorsom úgy alakult, hogy sem a munkahelyemen, sem a családomban hüsz esztendő óta nem beszeltem az anyanyelvemen. A Petőfi Ház jo hire idehozott engem is es ügy érzem, most nekem is lenne mondanivalóm. Bocsássanak meg, ha félszegen fogom kifejezni magam. E bevezető után bizonytalan mondatokat, elvétett egyeztetéseket, rosszul ragozott igékét vártunk. Közgazdász ismerősöm azonban szebben, csiszoltabban beszélt magyarul, mint bármelyikünk a jelenlévők közül. Talán kicsit keresettnek is látszott, amiért minden kiegyensúlyozott volt a mondatszerkeszte'sében, a jelzők megválo- gatásában, a hangsúly elnevezésében. Köznapi beszédünkben nem vigyázunk ennyire "kicsiségekre". Nem is az okfejtés érdekelt már, hanem nyelvének muzsikája, szavak aradása, egy lélek ösztönös kitárulkozása. Félrevontam. Ketten voltunk. Friss ismerősök, de közös anyanyelv gyermekei. Miként őrizte meg ilyen épségben anyanyelvét, ez izgatott. Csodálkozott: 6 azt hitte volna, hogy el is felejtett magyarul, azért kért bocsánatot az előbb. A nyelv, amelyet anyjáto'l tanult meg, és amelynek törvényei az iskolában tudatosodtak benne, egyre hátrább vonult a tudatában, leszállt a gyermekkori világ az eszmélkedés, az első szerelem, a diákélet mélységeibe, hogy onnan egy-egy pillanatra bukkanjon fel, váratlan találkozások, gondolattársítások hívására. Még esténként, ha az( álom csábítja, s régi szavak ölelik körül. És, ha megfájdul valamelyik porcikaja, a jajsző úgy jön fel, mint az első ütesre odahaza. A nyelv "beleszorult" a leikébe és ott úgy őrződött meg, mint az "Érchegységben a forró aranyláva az egymásnak nyomuló sziklák repedéseiben. A szavak megkövesedtek, de meged- zödtek, nemesfémmel Ötvöződtek.-Csak az a különös - folytatta aradi ismerősöm -, hogy minden uj ismeretet most is megpróbálok magamban anyanyelvemen megnevezni, egy-egy élményt magyar szavakba foglalni.-Es sikerül?-Ezt másvalaki mondhatná meg, ha előbb hallaná gyámoltalan belső motyogásom.-Soha nem mulasztja el ezt a játékot?-Akkor, mintha nem velem esne meg, nem az én élményem lenne, nem én látnám, nem én hallanám... De igaza van, csakugyan játék ez, egyszerű játék. Az lenne? Játék? Mikes Kelemen szamara - nagyon mesz- szire ugranak időben és térben a gondolataim - vajon puszta játék volt a gyermekkori emlékek: Zagon, Erdély emlegetése? írástudó volt, föl is jegyezte kisértó* emlékeit, amik másokban elenyésztek. Olyankor otthon volt megint: az emlékek a nyelv szárnyain oda röpítették, ahova a képzelete, a lelke kívánta. Szülőföldtől távol, az . anyanyelv a pótolhatatlant is helyettesítheti: a kedves tájakat, a felejthetetlen arcokat, elégett érzelmek kormát, fájdalmat, félbeszakadt örömök tüzet, megcsalt reménykedéseket. Otthont, életet, házat, barátokat, vigasztalókat és keseri- tóket idézhet meg - mindent - az élmények nyelve. Mikesék számára a nyelv lett Zagon, Erdély, az elveszett haza, a reménytelenségben is mindig reménylett jövendő. Való embereket és kitaláltakat szerepeltet Mikes teremtő iroi képzelete erejével. S közben talán nem is gondolt arra, hogy ó, az iro a nyelv teremtménye: hiszen nyelv nélkül nincs irás, de az irás megmaradhat akkor is, mikor írója immár századok óta porlik valahol. Rodostóban, vagy Csíkszeredában... En vagyok a nyelv, mondhatná az iro, mondjuk néha valamennyien. Úgy érezzük, hogy a szavak, a mondatok készségesen engedelmeskednek nekünk. A nyelv pedig szerény alázattal még szavakat is ad e fölényünknek - nélküle aligha fogalmazhatnék meg -, nem kívánja éreztetni hatalmát, mert az olyan nagy, hogy lázadni sem lehetne ellene. En vagyok a nyelv, mondom, ha úgy képzelem, hogy tőlem, az egyéntől függ a nyelv - a nyelvek - sorsa. Mert szavait használom, vagy nem használom, újakat alkotok, és az ismereteket elfelejtem, s ha éppen akarom, az egész nyelvet elfelejtem. De a nyelv a maga végtelenségében, mint az elemek, nem törődik sem a gőgömmel, sem az árulásommal. Hiszen készségesen áll ugyan egyének szolgálatára, de egyáltalán nem az egyének müve. Csak egész közösség lehet teremtóje vagy sírásója. Közösségek pedig alkotó és nem pusztító egyesülések, józan ítélettel legfőbb közös teremtményüket semmiképpen sem temetik el. Nemzedékek adják át egymásnak a nyelvet, amely, mint a folyóvíz, tisztul e váltásokban. Vagy inkább a nyelv adja át egymásnak a nemzedékeket, bízza Őket az idő gondjaira és vallal is gondoskodást fölöttük? Talán éppen azáltal, hogy az egyének a nyelv szavaival vehetik birtokukba - eszmélésük rendjét - a maguk kicsiny, majd táguló környezetét, házát, udvart, virágokat, dombokat, síkságokat, vizeket és szeleket. Mindent-mindent a halhatatlan közős alkotás, a nyelv hoz elénk, mutat be. Csakugyan akkor lesz a miénk minden, és érezzük meg a magunk helyét ebben a hatalmas eró-rendszerben, amikor megtudjuk nevezni a magunk szavai, gondolatai, érzelmei szerint a kis- és a nagyvilág minden darabkáját. Az anyanyelv pedig, amely emberekben el és tájakban, földben és égen, a maga szelleme szerint nevezi meg a havasokat, és a völgyeket, a csillagokat es a fogalmakat. A világ legbölcsebb egyenlőségeként fogadja el, várja el, kívánja meg, hogy MŰVÉSZET GYÖNGYSZEMEK | «K~ WK....... -HK------HK »KL—J» BELLA ISTVÁN: Tavaszi levél szülőfaluin szederfáira Nem akartam én más lenni: felnőtt gyerekember, es költő, és magyar. Pára-szamrol magyarul libben a felhő, por-szám on magyarul zízzen az avar. Ahogy magyarul nyí a kutya, s épp most: a macska is magyarul nyafog, s magyarul i , , nyerit a lo, no a fü, s magyarul mossa a futóhabfenyü éj gigászi köveit. Magyarul, s itthon - Sarkereszturiul!- O, ti lelkembe lelkedzett szavak: "Lazsnak, tutyi, csuport, szúlike". Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj! Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb emberanyanyelvem edes tengere. ttm KISS DÉNES: Tanvers Einstein nyomán Az én sebességem a mozdulatlanság a suhanó tűnődés iskolája ahogy arcukat kifordítják emberek csillagok s a világ visszaáll törvénykező önmagába Az én sebességem egyetlen pont minden vonal és végtelen atyja Nem az az út mikor a kisebb a rész rejtezik hatalmasba - Hanem hogy hittelen is higgyek! Amint hisz kőnek kő sugárnak sugár es önmagának e megfogalmazás Mikor nem fékez de lódít a határ s lázak ellen hévül föl a láz S ahogy elrejt azzal létet kitár! Toliamnak a papír szél először aztán a szék az asztal és a fal Szitok riogat ruhagyürödésböl s mondana: fuss helyedre hamar s vedd ki részed a veszett egészből De én élni hagyom a szókat ( Gyalogolj költészet a Baross utcán Bicegj - szeretem a botorkálókat - Nem én az útra - az út fut rám! Kövei az egekig torlódnak. E moccanatlanban mindig van tovább Az 1-ben befelé növekszik a szám! Tanítani legelőbb az örök iskolát kell! S a tanulót csak azután Az ábécé a legnagyobb mú: Hazám! testvéri nyelvek a maguk szelleme szerint nevezzék meg ugyanígy ugyanazokat a hegyeket és óceánokat, csillagokat és fogalmakat.
