Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-30 / 17. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Apr. 30. 1987. 12. Lehet, hogy soha nem kerül elő ez a levél, jól eldugtam: még a kiskabatom belső zsebe látszott a legjobb helynek, hiszen azt én se használtam soha életemben - flancos dolognak tartottam, úri tárcák meg ilyesmik valók abba; s lám-lám, ezt az üzenetet mégis ide rejtem. Ha valaki, csak te találhatod meg - ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a szem előtti dolgokat gyorsan elhordják majd, talán még a fiókokat is kiborogatjak: de hát ki törődne egy Öregember gönceivel? Soha nem voltál életrevaló, ha életrevalónak nevezzük azokat, akik az elsők között jönnek majd felmerni, mi maradt utánam - de eljössz majd te is a temetés után, igyekszel egyedül maradni, s a téglák közeiből kihuzkodod az emlékeidet, mielőtt rájuk dőlne a ház, gyerekkorod utolsó bástyába. ( Meg fogod találni ezt az irkát, ha másként nem, legalább akkor, amikor vegigmustrálod a ruháimat: mennyit ér, kidobjam-e, talán föl is próbálod - vállbán szűk lesz, derékban bő... Ne haragudj, hogy rád nem hagytam semmit - tudom, te igy is megsirattal. A többiek vagy azért, mert keveset kaptak (ók lesznek az elsők, akik majd elhordanak mindent), vagy azért, mert eleget- lám-lam, azért mégsem volt olyan rossz ember az öreg. Kicsi gyerek szülei lábat, nagyobb gyerek szülei szivét tapodja... Biztosan meglep ez a levél: mondhatnád, mindig csak akkor Írtam, ha valami baj történt. De ne mondd - amikor valami jól sikerült, jött mindenki, ahogy a koncra. A bajban viszont csak rád számíthattam. S te nem voltál hajlandó eljönni egy szüretre sem... pedig akkor mindig teljes volt a család. Ha permetezni kellett, ha kapálni: magunkra maradtunk. Egyszer kifakadtál: jól van ez igy?! Meg én csititottalak, maradj magadnak, pedig igazad volt - de te lettél a fekete bárány, a család szégyene! Nem leszek hosszú, ne félj, ne kelljen legyintened rám, mint megtetted annyiszor: papoljál csak öreg. I^az, bajban üzentem mindahányszor - de hat a jó hírre üzenet nélkül is mindenki Összegyűlt. S irhat-e máskor levelet az ember, mint megszorulva? Csak ha történik valami, akkor - és az már nem az én hibám, hogy jó nagyon ritkán esik meg ebben a világban... Jókor mondom, de ne ijedj meg a levelemtől - izgatott vagyok kicsit, hisz életemben, ha utaztam, csak amennyit vittek: hadifogságból, hadifogságba. Akkor már izgatott se voltam - kiölt belőlem mindent az élni akarás. Nem, félni nem félek: ha lenne még, ami idekössön, talán félnék- de a szőlő elsorvadt, ahogy én az ágyban, s a kutyám öregségére nem ismert meg. Igaz, téged nagyon szeretlek, igenigen, igy jelenidÓben, ezért is neked irok - de nagyon egyedül voltam ám. És ezt alá is huzom. Eleinte nem húztam alá semmit. Aztán egy szót. Egy mondattöredéket. Egy mondatot. Azt hiszem, ahogy öregszik az ember, úgy sokasodnak a vonalak alul. Ez a harmadik levél, amibe belefogtam - az elŐzo kettőben akaratlanul aláhúztam mindent. Egyszer azt mondtad, csúnya, Öreg szivar vagyok. Felindultál, azért mondtad: dühöd csillapodtával mégis nyakas voltál bocsánatot kérni. Nem is vártam. Mégis fájt! Fájt, mert valóban csúnya öreg ember voltam. Dolgoztam eleget a csúnyaságomért. A végén mar en is meg akartam halni - undorító voltam magamnak es nem akartam, hogy igy emlékezzetek rám. Mondd, miért ültél mégis az agyam szélén, amikor senki se tudott már megmaradni mellettem? Miért kerested a kezemet? Talán azt hitted, meg fogom szorítani?! Elanyát- lanodott az én kezem ahhoz. Hiszen azonos tőről fakad a gonoszság s a jóság - és én már nem tudtam különbséget felfedezni köztük... Ha a gonoszság itatta át mégis a leveleimet, hidd el, nem akartam gonosz lenni. Hiányoztál. Furcsa volt, hogy nincs szükséged rám. S hogy végül mi voltam valójában, már nem én vagyok hivatott eldönteni. Megpróbáltam rossz természetemet beleásni a földbe - de most mi lesz, ha melléje fekszem? J fl {( *• I *1 Szerettem volna, hogy a szóló földjéből koppanjon az első rög a koporsómon. De hát nem mertem szólni. Kinevessenek?! Téged akartalak megkérni, csempéssz a zsebedben nekem földet - de aztán eszembe jutottak a virágok... s igy neked sem mondtam. A virágokat a szőlő földjébe ültettem, hát ettem egy maroknyit az egyik cserépből. S hidd el, akkor voltam utoljára boldog. Nem mertem szólni neked, pedig szerettelek, s bizonyítani is akartam ezt - de féltem tőled, mert féltél tőlem. Kiváncsi lennék, milyen most a szoba. Ha eljöttél, a virágok is i megszépültek.- Aztán, amikor pár nap múltán elmentel, mintha villám csapott volna mindenikbe. Melengethettem én a nyomaidat, kihűltek- s a virágoknak idő kellett, amig visszaszoktak hozzam. Milyen a szoba most, hogy te vagy itt, és en nem? A virágokat neked adom. Elég csúnyácskák már, elismerem, de épp emiatt nem kellettek senkinek. Legyenek nalad, akkor jó helyük lesz. A Mamáé volt a legtöbb- az enyém tulajdonképpen csak az a nagyfejű muskátli: úgy gondoltam, könnyebb szeretnem egy virágot, mint több közt megosztanom magam. De hogy a Mama elment, minden virág nekem maradt. És bennem nem volt elég szeretet - a muskátlimra nem jutott... Viseld gondját, kérlek. Ne jöjjön velem. Azt, hogy a Mamát jobban szeretted, mint engem, ne szégyelld. Hogy megszidtad, amikor kipucolta a cipődet! Pedig hidd el, ő örült, hogy tehet valamit érted. Ha a család (szapult téged, hamar kifordult a konyhába. Olyankor a macskáit simogatta - néhányszor rányitottam, s láttam, hogy nagy lélegzetekkel nyeldek- li vissza a könnyeit. A fényképedet meg kiejtette a zsebéből egyszer - furcsa volt, hogy mállik róla a máz: annyiszor csókolgatta szegény, hogy a bal szemedet egeszen kicsókolta. Persze,, te sose vettél észre semmit, a temetőbe se mentei ki hozzá soha - azt mondtad, semmi kozod a sírjához. Sokáig elitéltelek ezért, mig rájöttem, miért mondtad... hozzám se gyere ki. Amig te élsz, nem fogok meghalni. Ezért üzentem neked, tudtam, te kezbe mered venni a kezemet. Meg meg is borotváltál, ott röhigcséltünk a csupahab ágyneműn, pedig de megmosták a fejedet utána! Ahogy veled ordítottak, abban benne volt - el kell indulnom. A sokáig készülődére végül rácsapják az ap'tot. A tyűkokat, ahogy ágynak estem, rögtön elvittek; egyszer éjjel arra riadtam, CSOÓRI SÁNDOR ANYÁM SZAVAI NAGY ISTVÁN: ÉDESANYÁM (1918) Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél, mert mi már olyan öregek vagyunk, mint fönt a padláson az a falióra s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat. Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e? Amikor jössz, az a mi vasárnapunk. Apád még csak-csak ide fut, oda fut, de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út, hányszor megemlegetem azt a körtefát, amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba, meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba. Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik! Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna. Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra. Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket - A múltkor is, amikor Amerikába mentél, a szemem belülről kisebesedett: eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém? mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor és minden repülő lezuhan, amelyen le utazol. Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet, hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek? és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet és mindegyik mögül a fiamat hallom - igen, a köhögésedet, de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet. Talán ha én is kelek-forgok a világban amerre te, nem féltelek a kilengő, magas házaktól s a krokodilusos tavaktól se, a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak vagy csak játszanak, álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön s bohócos nagykalap, de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül, ki van az én szívem is verve, hét vassal köröskörül. hogy a kutya utolsó erejével acsarkodtk - valami bútort lophattak. így pusztul el, ami végleg elpusztul: a fa sem akkor dől ki, amikor kicsavarja a szél... jóval előbb. Az már csak kegyelemdöfés. Na gyere, menjünk be a szobába egy kicsit. A kiskabatot hozd magaddal, fontos. A virágokon kívül kapsz még valamit. A falióra a falon... ugye meg megvan?! Neked adom. Jár? Utoljára én hűztpm fel. Ven szerkentyű mar, en is csak magaztam. Apámé volt, kedves, rozoga jószág. Ne add el, akármennyit kínálnak érte. Húszezernél többet úgyse ér, én meg megveszem tőled annyiért. Nyúlj csak a másik cifra zsebbe...? Ott van a pénz. Ne hálálkodj. DEÁK MÓR: KEDVES UNOKÁM!
