Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)

1987-03-12 / 10. szám

Thursday, March 12. 1987.

AMERIKAI MAGYAR SZO

9.

PETHO BERTALAN:

ADY PŐRE NEM ÉRT VEGET

"Magyar hónunkban sok-sok a csoda,

Életünk: fölfalt öletek soka.

De világot okozunk a világnak..."

Ady pőre nem ért véget. Ma, halála után több, mint hatvan évvel, éppolyan eleven bennünk lázadása, kétsége, sóvárgasa, tépelődése, önemésztése és hite, mint költészetének fogantatásakor benne élt. Éreztük és látjuk, hogy arnikor( magáért, akkor értünk porolt. Kútfővé vált az ot követé nemzedékek számára. Gondolataiból ellentétes álláspontok képviselői merítettek, életművét ellentétes irányban haladók hozzák fel ügyük mellett bizonyságként.

Ady nem egy meghatározott elvvel, nem az emberek egy csoportjával, ( sőt, nem is csak a világgal porolt. "Kicsufolt, szent sebei" a világ testén szakadtak fel; ami a világban történt, az benne sajdult meg, és ami neki okozott fájdalmat, az körülötte magasodó hatalom volt. Igazi pőrét ebben a "szörnyűséges, gazdag" megnőtt életben vívta. A huszadik század megsokasodó, kiélesedö és megnyugvást nem adó ellentétei kezdtek benne port egymással: a tagadó és igenlő, magasztaló és ócsárló, méltató és feledő utódok színes sokasága ennek a kavargó emlékhalmaznak az inkarnációja. Az Ady-pör ezért háromszorosan is a mi perünk. Azzal az ellentétességgel vívódunk, ami az ö harca is volt, pártos küzdelemre kényszerülünk ellentétei között hányódván, és mindennapos harcainkban periünk érte és vele. ( t

Az Ady-pör alapkérdése magának a kútfőnek a természetére vonatkozik. Milyen volt Ady ellentétektől túlfeszüló világa? Van Ady Megnőtt Életének valami sajátossága, vagy széthullik ez az Élet alkotó ellentéteinek sokfélesége szerint? ( Eset- leges élethelyzetek eredményei, az életmű ellentmondásai, vagy van ezeknek fedezete, közös gyökere és foglalata? Egy-egy világnézethez szegődés csupán egy-egy fellobbanó indulat nyelvjárása, ( vagy az eredendően költői életet éltető érzület fejeződik ki uj és uj vonatkozásokban? Csupán szerepeket játszik Ady, csupán pózokban tetszeleg, vagy mélységei tárulnak fel életének változó alakzataiban? Egyedi, hasonlithatatlan tünemény az élete, vagy típust képvisel? Uj, korszerű életforma jelenik meg vele, vagy tartástalan, mohó kapkodás zilálja szét örökségül kapott életformáját? Ezekre az alapkérdést körüliró kérdésekre Ady életművében rejlik a költői válasz.

A SZENVEDÉLYES ELET

Aki Ady költői világába belép, azt azonnal sodró szenvedély ragadja magával. Csókja, szerelme szilaj gyönyörökkel ajándékozza me^ és mohó vággyal kergeti ezek felé a költőt. A mámor ájulatát dicséri, de nem szédül bele és nem nyugszik meg a mámorban, hanem vagy az Örök vágy sarkallja tovább, még végletesebb kéj felé. vagy a csömörben, undorban, irtózatbar fordul visszájára, azonos hőfokon maradva, a szenvedély. Szerelme nem egyszeri vig játék, hanem "ravatalos- halálos-vi^ torna, játék a halállal, titkos élet-forma" aminek szerves tartozéka a bűn is. Lap- lelkűnek látja magát, lelke alatt mély mocsár van: a fő'rtelem. Utalata egész léte zésére kisugárzik, létezését tekinti elev< bűnnek, hogy azután ismét újabb mámorok ra szítsák fel vágyait.

Hasonlóképpen felfokozott, végletekben mozgó szenvedély nyilvánul meg élete más területein is. Párizs, a pénz, a dicsőség, az önérzet, aztán messze az élet közönségesebb dolgai felé emelkedve a magyarság, Magyarország, a titokzatos Isten és a forradalom az ő szenvedélyének kohója.

Rokonszenv és ellenszenv a hasonlóság felismere'sében, a közösség vállalásában vagy elutasításában válik hasonszenvvé. Ady együttérző hasonulása az egész emberiségre, ezen belül hangsúlyozottan az egész magyarságra kiterjedt, Az egész világ rokonának, szeretőjének, vágyójának, buz- ditójának érezte magát, nem akart senkinek ellensége lenni, ma és utolsó órájáig rebegte a mindenki iránti szeretetet. Úgy közeledett a titok mélyéhez, hogy szent indulatban feledve a maga kis személyét másokért csatázott, éltét az hitelesíti, hogy másnak, másért is élt, hogy a jövendő szent szántásába veti lelkének örömet hozó Kánaán-magvait, hogy vágyait és eszméit átaladja másoknak. Ilyen azonosuló hasonszerv vállaltatja vele a magyar bajnoki sorsot és forrasztja össze Csaba uj népéve őseivel es a rontás-álombol közös igazságtevő hitben ébredt eszme-lovagokkal.

A boldog közösségbe olvasztó, azonosuló hasonszenvnek ugyanolyan párttalan, de ellenérzésekkel telitett, boldogtalan, elforduló, elidegenülő hasonszenv a visszája. Kilátástalanul panaszosan tor fel a vallomás: "Sem utódja, sem boldog Őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek" és a reménytelen vágy: "szeretnem, ha szeretnének". Együtt menetel még a dübörgő ezrekkel, de velük való hasona már csak a helótaság. Küzdőtársai kikopnak mellőle, Péteréi kakasszó előtt elhagyják, ellen és barát előtt nyomorékan és méltatlanul áll. Elkötelezettségét megszünteti, vállalásait visszaveszi; úgy látja, hogy frigyeskedései képzelt gondban születtek, úgy érzi, hogy addig van és el, amig gyűlöl. Kiábrándul az olcsó beszédű, ala- csony banatu es lapos kedvű hétköznapi es a gálánsán vasárnapi cudarokból, akikért - bár nem érdemlik - az élet-vendéglőben kell maradnia. Idegennek látja az őseit és a fajtáját, ami közösség marad népével, az legfeljebb a romlás közössége. Gyűlöletnek és szeretetnek, a szenvedély minden felszínének tüntén, de e mélybe nézésre kényszerülve a szánalomtul bujkál. Magára marad: fogoly a vártoronyban,

aki megkövültén, hűlt lánggal lángol es

csupán lidércfények úsznak körülötte. Örokek lesznek nem-találkozásai. Élet és halai itt mar majdnem egyek, nagy rokonok, nagy különök; ha valakinek, ő a halálnak rokona. Az értés itt minden szenvtöl mentesse válik - de a megbúvó szenvedély jeleként feltör a kérdés: "szabad-e engem hidegen megérteni? Szabad-e előlem közönnyel kitérni?" és feltör az üresen kongó kiáltás elmaradt testvére, a másik után.

SZENVEDÉS

Ady szenvedése szenvedélyeinek hordaléka. Mámoritó, zsongitö, kábító, nemes es sötét szenvedélyeinek örömébe egyaránt belevegyül a szomorúság és a bánat ürömé. Tiszta fényükét megtöri a gond és a gondolat homálya, áradásuk elvonultával pedig az ellankadás és a csömör üledéke marad vissza. Szenvedései nem testi fájdalmak, nem az éhezéshez, szomjúsághoz, fázáshoz, nemi kielégületlenséghez hasonló hiány vagy kellemetlenség élményei, hanem az élmények mélyében felgyülemlő és érzületté Összeérő mögöttesség kifejeződései. Szenvedése: élményeinek kútja.

Ha igazi bensőjét keresi, akkor boldogságát is innen meríti. Ezért hiányzik Ady világából a felhőtlen boldogság. Az olyan ritka idill, mint a falusi méhesben unokái körében elégedetten olvasgató, csillagnéző nagyapó (képe, csupán feltételes módban és az Élettel szembenállva, élettelenitve fogalmazható meg számára.

Őszülő erdők gyásza van szivében, szenvedése azonban sokkal súlyosabb, mint a beteg szívvel tengŐ-lengŐ ember szenvedése, sokkal több, mint hiába-menekülés nagy mámorokból, csók-örvényből, sokkal valóságosabb, mint a szubjektív hangosságnak megfelelő impresszió. Szenvedésében a szenvedtetó élet mutatkozik meg. "Minden, mi itt fájditva rezdül, rajtam fut kasul-keresztül, én vagyok a fájdalomkamat, és hurcolom meg magamat s magam eletet alig élem." Saját valójának háttérbe szorulása csupán első meghökölés a záporozó szenvedtetésben. Önmagát éppen szenvedésének továbbgörgetésében találja fel. "Oh, furcsa Élet, hogy fáj minden sokod, s mégis, hogy sietek ok nélkül, jobban mint valaha elébed." Ha enyhülne is a világ buja-baja, ha megbékélne szerelmeivel és társaival, szenvedtetésérol túlos bőségben gondoskodik hazája, fajtája, a magyarság. 0 a magyar bánatok legvértebb siratója, rossz, drága fajtájának sorsa benne harsog, ennyi emberséges bánatot nem kaphatna mástól, mint a magyarságtól. Ahogyan szenvedése megereszkedik benne és elhatalmasodik rajta, mindent ennek közegében fog fel. Reménye végzetessé válik, magára veszi a balsejtelmü jövő szenvedéseit is. "Vállalom az én magyar gyászom s azt a vétket, hogy eljövendő bánásokat előre élek s jajgatok, hogy ti bíztok."

Innen már csak egy lépés a szenvedés egyetemessé válása, amiben a szenvedtetés maradéktalanul belső kínná oldódik és érdektelenné válik a világ. "Sírj egy végsőt, égő nagy, vén szemem, bókoljatok ki felnézett világok, hogy újakat már nézni nem kívánok s megcsalt hazátok int: a végtelen".

RÚt bűnnek látja szomorúságát, büntelen- seg azonban nincs, mert oly szomorú embernek lenni. Kévés szenvedéses vigasz mégis marad. Az összebúvó félelem órái feketék, de gyémántnál ragyogóbbak, a szorongatott szivekből , mézként pereg (folytatás a 13.oldalon)