Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)
1986-10-09 / 38. szám
12. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Oct. 9. 1986. PUSKAS BALOGH EVA Hl. rész. SVÁJCI EMLEKEK Hosszú ideig azt hittem, hogy csak úgy, szórakozásból piszkálódnak a magyarokkal. Hogy engem jobban figyeltek és szem elótt tartottak, fiatalságomra való tekintettel, nem is nagyon bántam. Nem voltak velem a szüleim, rokonságom, úgy éreztem evvel, hogy van egy "valahová tartozásom". Olyan elképzelésem is volt róluk, hogy jóindulat vezeti őket, féltenek, vigyáznak rám, zsenge koromban nehogy bajba kerüljek, nehogy áldozatul essek a 'luxusi élet hajkurászá- sának'. Nagyon lassan értettem meg mentalitásukat - illetve azt soha sem értettem meg -,de kezdett derengeni előttem a tipikus svájci ember jelleme. ( Nekik nagyon fontos, lényeges tényező volt a mindennapi életükben a spórolás! Pont azért furcsállottam, mert mindenük megvolt. A magyaroknak, nekem? Mint, akik megrészegültek a sok kincs, drága holmik láttán, a fényűző kirakatokban - a Bahnhoff Strassen és mindenfele nekünk minden kellett volna, minden szükséges lett volna! De azonnal! Ördög vi^ye a gyűjtögetést, ha az ember a fizetéséből nem vehet magának egy uj szoknyát, blúzt. Mert kellett. Mert nem volt. Az ilyen kilengéseimért szóltak es megszóltak. Egy alkalommal, jé pár héttel az első leckéztetés után, valahogy megmaradt ötven egész frankom. És nem költöttem el, hanem besétáltam vele az egyik bankba - ott ahol a fizetéseket a svájciak szorgalmas hangya módjára behordtak - es en is nyitottam egy bankszámlát. Fogad- koztam is akkor magamban, hogy mégsem beszélnek ezek maflaságot, mert nagyon kellemes érzést kelt az emberben a kis könyvecske. Hirtelen gazdagnak éreztem magam! Ki is számoltam magamban, hogy eljövendő, kapitalista tőkémet mikorra gyűjtöm össze, ha minden hónapban ennyit felreteszek. Két dologra jöttem rá hirtele- nében: igy, evvel a módszerrel, soha, de soha nem leszek gazdag. A másik: "elsváj- ciasodtam"! Uram fia, ez megriasztott. Nem, én nem akartam savanyú, számitó, garast foghoz verő, svájcivá alakulni. A legközelebbi fizetésnél engedtem az Ördögi csábításnak. Az egyik üzlet ablakából szép selyem fehérneműk utáni vágyam becsalt az üzletbe. Nem haboztam most már tovább - hónapok óta nézegettem ezeket a kirakatokat végig - megvettem, ami tetszett. A villamoson hazafelé (aha, még azt is a tetejébe!) eszembe jutott, hogy a főnök úr majd hétfőn újra hivat, jön a letolás. Már vártam. Ezúttal elmaradt. Az üzlet úgy látszik, nem tartotta fontosnak, hogy kombinék, harisnyák megvételét feljegyezze. Ha igen, és az Unfall főnökségének tudomása volt róla, tán belátták, hogy fehérneműk viselése nem luxus, még a menekültek számara sem... Luzern. Egy éve ötvenhat december elején érkeztem, és értem svájci talajt itt, mosolyogtam magamban, most csomagommal a hónom alatt. A vonat nemcsak engem, hanem egy ( nagy csoport magyart hozott Ausztriából, és mindjárt első nezet- eltérésem a svájciakkal ki is tört, pont a női alsóruházat intim darabjai ellen. Luzern nekem - valamennyiünknek - ,akik ott, akkor meglátták, örök szépséget adott, melyet feledni nem is fognak soha. A Luzern-tó mélykék vizén a környező havas hegyek, mint tükörben, úgy nézegettek magukat. Az öreg város, a kivilágított fahidjaival, macskaköves keskeny árkádjaival szebb, mint bármelyik üdvözlő* lapon Svájcot elképzelni lehet. A lencse megörökíti, amit a fényképész szeme lát, de az atmoszféráját ennek a városnak érezni kell. Bennünket, a Pilátus hegy aljában meghúzódó laktanyába szállásolták el. Vöröskeresztes ápolók, katonanők terelték a "hölgyeket" egy külön terembe, ahol pár magyar tolmács segítségével megértettük, mit kell és mit fogunk csinálni, lépésről, lépésre. ( Be,, egy nagy zuhanyozó terembe. JÓ, egeszseges tisztálkodás után kerültünk egy altalános orvosi felülvizsgálatra, majd a vöröskereszt által ellenőrzött ruha-elosztói asztalokhoz. Nagyon helyes, gömböly- ded néni, pirospozsgás arccal, barátságosán magyarázott nekem valamit, érthetetlen "swiss dütch"-el, és karomra rakott egy nagy halom ruhaneműt. Szégyen és Öröm, az érzelmek vegyességében azt hiszem, magyarul nyöszörögve dadogtam valami köszönöm - féleséget, akárcsak a többiek, akik nem ismertek a nyelvet. Megalázott- nak éreztem szivem legmélyén magam. Adtak! Kaptam! De én ezért semmit sem csináltam, hogy kiérdemeljem! Tudtam ott, hogy kÖnyoradományt soha, de soha igaziból visszafizetni nem lehet. Most igy hozta az élet, de mélyre vésődött bennem egy érzés: ha Isten megengedi az életben, hogy pénzem legyen, én fogok adni! Ezerszer inkább én adjak, minthogy ilyen érzéseket, ezt a tehetetlen kiszolgáltatottság érzését, még egyszer újra érezzem! Fáradtak voltunk a hosszú úttól, az előzményektől, a lágerektől és most tudtuk: Svájcban vagyunk, itt maradunk, aztan a többiek jókedve, a tiszta ruhák felvétele mind-mind olyan élményhalmazzá alakultak ki bennünk, hogy én is felengedtem, átadtam magam annak a képzeletnek, hogy december elején, minden ott lévő magyarénak, nekem: "megjö'tt a Jézuska". így el tudtam szivemben fogadni, és elkönyvelni azt a sok ruhát - ajándéknak. Ott álltunk valamennyien tisztára füröd- ve, csomagokkal a karunkon. Asszonyok, lányok, kisgyerekek, lázas izgalomban, hogy vége a kétes napoknak, a lágerben való kétségeknek. Itt vagyunk, eddig csak képekről, vagy még onnét sem nagyon ismert - tündérmesébe illő — országban, a gazdag Svájcban. Volt, aki nevetett, volt, aki sirt, volt aki ugráló tánclépéseket lejtett. Csak néztem az arcokat, a reakciókat, kinek-kinek meddig fog eltartani, hogy megérti(?) valóban, hogy mi történik és mi történt most! Innét mar visszafordulni, hazamenni nem lehet! A meseország nekünk is meseország lesz, avagy, ha átlapozunk a következő oldalra, a csúf boszorkány jelenik meg? Ez a rengeteg sok nő most nem gondolt ezzel. A férfiak, a másik szárnyon, talán. De azokkal majd csak később, a közös éttermekben, társalgókban találkozhattak a családosok. Vajon, azok közül hányán érezték a felszabadulást és hányán látták uj, lathatatlan láncok hurkát a nyakunkra szorulni. Mert ez már: emigrációs elet. Zsongott a terem, vagy negyven ágy is lehetett benne - ahogy csomagostól ide tessékeltek bennünket. Itt fognak aludni, és kérem, fel lehet öltözködni - amit kaptak - abba, és a svájciak magunkra hagytak. Mindenki "foglalt" magának agyat és mindenki elkezdhette a cbkmökok szét- pakolását, az 'öltözködést. "Lássuk csak, V mit kaptunk",... sivitozott az egyik. "Te, ha ezeknek még maradt valami, visszamegyünk holnap még tarhálunk valamit"... visitozta a másik, mint egy kismalac, nevetését apró röffenéssel megszakítva. Csillogott a szeme, boldog volt. A fáradt, meggyötört arcok hangos ujjongástól kipirultak, megszépültek, viháncoló lányok lettek. Nem volt most szégyenérzet, senkit nem zavart, hogy mezítelenre vetkőzik idegen nők előtt. Sorsunk egy nagy családdá kovácsolt ebben a teremben minket. A ruhák öröme volt a fontos most. És a jelen Örömét mindenki élvezni akarta, gondolatok felhői nélkül. Mikor már az asszonyok a maguk holmijait megcsodálták, kivicceltek- mert az is akadt akkor megnézték a többiekét is, olyan volt a terem, mint egy felbolygatott méhkas. Hangos zümmögés lettünk!... de elhesegettem a gondolatokat, és én is szemügyre vettem a körülöttem álló nőket: lássuk csak, mit vesznek fel, min mókáznak, derülnek ilyen jókat, mi az, ami tetszik nekik, mi az,amit kicsúfolnak. Lassanként öltözködtek a magyarok. Most, hogy a többiekkel én is lépést tartsak, az én dolgaimra fordítottam figyelmem. Mit is vegyek magamra? Minden tetszetős, ami itt van. Alsóneműtől( kezdve a télikabátig, minden darab uj. Jo, kezdem a fehérneműkkel, valami csipkével díszített habos, fodros dolgokat adott a néni, de azt legalúlra dugta - szemérmesen - egy nylon zacskóba. Azt kell kinyitnom. Kiszórtam a zacskó tartalmat az ágy tetejére. Szépek. Melltartó. Micsoda?... Melltartó?... Nekem?... Mit kezdjek vele? Biztos véletlen adta. Majd holnap vissza viszem neki. Másnak szanta, akinek kell, és a nagy felfordulásban hozzám került. Otthon, mi a "suliban" nem hordtunk ilyesmit. Ebben meg valami abroncsszerű drót is van. Na jó, ha adta a néni, akkor megnézem^, hogy milyen. Lehet, nem véletlen adta, és fel kell venni? Nem nagy örömmel, de beleügyeskedtem magam. A fodor gyönyörű volt. Az abroncs, a gumipánt, két e^ész percet szorongatott. Akármilyen gyönyörű az a csipke,... le vele! Kezdtem sajnálni a kövérebb nőket, akik ezek hordására adták magukat. Ez egy kimondott kinzóeszköz! Levegőt is alig lehet benne venni! Felöltöztem szépen az uj szoknyába, pulóverbe. A kinzószerszámot, ha nem veszi a néni vissza, itt valaki biztos szívesen elfogadja tőlem. Egyelőre az éjjeli- szekrény fiókjába került, oda, ahova valamilyen gumírozott anyagból készült, hosz- szú szárú hasszoritót is tettem, avval sem tudva, hogy mit kezdjek. Biztosan testesebb hölgynek szánta, nem nekem, nyugtattam meg magam, es kezdtem igyekezni, mert a többiek már szállingóztak ki a teremből. Szaladtam utánuk. Remek érzés volt a szürke szűk aljú szoknya, a lila piros gyapjú pulóverben feszíteni. Az ebédloajtóig tartott ez a kellemes érzés. Ott egy vöröskereszt es svájci hölgy az ujjával magához intett. Magyarázott azt a mutogatásából megértettem - hogy várjam meg. Pár perc múlva egy idős asszonyt hozott, tolmácsnak. Beszelni akarnak velem, de menjünk egy kicsit félre, hogy más ne hallja. Ijedelmem az arcomon lehetett, mert a szobatársaim, kik mar vártak rám, és az ajtóban láttak, hogy felrehivtak - dermedt csendben figyeltek. Miért csak engem hívnak? Mi baj lehet? Miért akarnak velem beszelni? Mással nem? Vagy ezt a társalgást vegyem kitüntetésnek? (folytatjuk) (Amennyiben kívánja, szívesen megküldjük a cikk előző részeit.)
