Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)

1986-10-09 / 38. szám

12. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Oct. 9. 1986. PUSKAS BALOGH EVA Hl. rész. SVÁJCI EMLEKEK Hosszú ideig azt hittem, hogy csak úgy, szórakozásból piszkálódnak a magyarokkal. Hogy engem jobban figyeltek és szem elótt tartottak, fiatalságomra való tekintettel, nem is nagyon bántam. Nem voltak velem a szüleim, rokonságom, úgy éreztem evvel, hogy van egy "valahová tartozásom". Olyan elképzelésem is volt róluk, hogy jóindulat vezeti őket, féltenek, vigyáznak rám, zsen­ge koromban nehogy bajba kerüljek, nehogy áldozatul essek a 'luxusi élet hajkurászá- sának'. Nagyon lassan értettem meg men­talitásukat - illetve azt soha sem értettem meg -,de kezdett derengeni előttem a ti­pikus svájci ember jelleme. ( Nekik nagyon fontos, lényeges tényező volt a mindennapi életükben a spórolás! Pont azért furcsállottam, mert mindenük megvolt. A magyaroknak, nekem? Mint, akik megrészegültek a sok kincs, drága holmik láttán, a fényűző kirakatokban - a Bahnhoff Strassen és mindenfele nekünk minden kellett volna, minden szükséges lett volna! De azonnal! Ördög vi^ye a gyűj­tögetést, ha az ember a fizetéséből nem vehet magának egy uj szoknyát, blúzt. Mert kellett. Mert nem volt. Az ilyen ki­lengéseimért szóltak es megszóltak. Egy alkalommal, jé pár héttel az első leckéztetés után, valahogy megmaradt ötven egész frankom. És nem költöttem el, hanem besétáltam vele az egyik bank­ba - ott ahol a fizetéseket a svájciak szor­galmas hangya módjára behordtak - es en is nyitottam egy bankszámlát. Fogad- koztam is akkor magamban, hogy mégsem beszélnek ezek maflaságot, mert nagyon kellemes érzést kelt az emberben a kis könyvecske. Hirtelen gazdagnak éreztem magam! Ki is számoltam magamban, hogy eljövendő, kapitalista tőkémet mikorra gyűjtöm össze, ha minden hónapban ennyit felreteszek. Két dologra jöttem rá hirtele- nében: igy, evvel a módszerrel, soha, de soha nem leszek gazdag. A másik: "elsváj- ciasodtam"! Uram fia, ez megriasztott. Nem, én nem akartam savanyú, számitó, garast foghoz verő, svájcivá alakulni. A legközelebbi fizetésnél engedtem az Ördögi csábításnak. Az egyik üzlet ablaká­ból szép selyem fehérneműk utáni vágyam becsalt az üzletbe. Nem haboztam most már tovább - hónapok óta nézegettem ezeket a kirakatokat végig - megvettem, ami tetszett. A villamoson hazafelé (aha, még azt is a tetejébe!) eszembe jutott, hogy a főnök úr majd hétfőn újra hivat, jön a letolás. Már vártam. Ezúttal elmaradt. Az üzlet úgy látszik, nem tartotta fontosnak, hogy kombinék, harisnyák megvételét feljegyezze. Ha igen, és az Unfall főnökségének tudomása volt róla, tán belátták, hogy fehérneműk vise­lése nem luxus, még a menekültek számara sem... Luzern. Egy éve ötvenhat december elején érkeztem, és értem svájci talajt itt, mosolyogtam magamban, most csoma­gommal a hónom alatt. A vonat nemcsak engem, hanem egy ( nagy csoport magyart hozott Ausztriából, és mindjárt első nezet- eltérésem a svájciakkal ki is tört, pont a női alsóruházat intim darabjai ellen. Luzern nekem - valamennyiünknek - ,akik ott, akkor meglátták, örök szépséget adott, melyet feledni nem is fognak soha. A Luzern-tó mélykék vizén a környező havas hegyek, mint tükörben, úgy nézegettek magukat. Az öreg város, a kivilágított fahidjaival, macskaköves keskeny árkádjai­val szebb, mint bármelyik üdvözlő* lapon Svájcot elképzelni lehet. A lencse megörö­kíti, amit a fényképész szeme lát, de az atmoszféráját ennek a városnak érezni kell. Bennünket, a Pilátus hegy aljában meghú­zódó laktanyába szállásolták el. Vöröske­resztes ápolók, katonanők terelték a "höl­gyeket" egy külön terembe, ahol pár magyar tolmács segítségével megértettük, mit kell és mit fogunk csinálni, lépésről, lépés­re. ( Be,, egy nagy zuhanyozó terembe. JÓ, egeszseges tisztálkodás után kerültünk egy altalános orvosi felülvizsgálatra, majd a vöröskereszt által ellenőrzött ruha-elosz­tói asztalokhoz. Nagyon helyes, gömböly- ded néni, pirospozsgás arccal, barátságosán magyarázott nekem valamit, érthetetlen "swiss dütch"-el, és karomra rakott egy nagy halom ruhaneműt. Szégyen és Öröm, az érzelmek vegyességében azt hiszem, magyarul nyöszörögve dadogtam valami köszönöm - féleséget, akárcsak a többiek, akik nem ismertek a nyelvet. Megalázott- nak éreztem szivem legmélyén magam. Adtak! Kaptam! De én ezért semmit sem csináltam, hogy kiérdemeljem! Tudtam ott, hogy kÖnyoradományt soha, de soha igaziból visszafizetni nem lehet. Most igy hozta az élet, de mélyre vésődött ben­nem egy érzés: ha Isten megengedi az élet­ben, hogy pénzem legyen, én fogok adni! Ezerszer inkább én adjak, minthogy ilyen érzéseket, ezt a tehetetlen kiszolgáltatott­ság érzését, még egyszer újra érezzem! Fáradtak voltunk a hosszú úttól, az előz­ményektől, a lágerektől és most tudtuk: Svájcban vagyunk, itt maradunk, aztan a többiek jókedve, a tiszta ruhák felvétele mind-mind olyan élményhalmazzá alakul­tak ki bennünk, hogy én is felengedtem, átadtam magam annak a képzeletnek, hogy december elején, minden ott lévő magyaré­nak, nekem: "megjö'tt a Jézuska". így el tudtam szivemben fogadni, és elkönyvel­ni azt a sok ruhát - ajándéknak. Ott álltunk valamennyien tisztára füröd- ve, csomagokkal a karunkon. Asszonyok, lányok, kisgyerekek, lázas izgalomban, hogy vége a kétes napoknak, a lágerben való kétségeknek. Itt vagyunk, eddig csak képekről, vagy még onnét sem nagyon is­mert - tündérmesébe illő — országban, a gazdag Svájcban. Volt, aki nevetett, volt, aki sirt, volt aki ugráló tánclépéseket lej­tett. Csak néztem az arcokat, a reakció­kat, kinek-kinek meddig fog eltartani, hogy megérti(?) valóban, hogy mi történik és mi történt most! Innét mar visszafordul­ni, hazamenni nem lehet! A meseország nekünk is meseország lesz, avagy, ha átla­pozunk a következő oldalra, a csúf boszor­kány jelenik meg? Ez a rengeteg sok nő most nem gondolt ezzel. A férfiak, a másik szárnyon, talán. De azokkal majd csak később, a közös étter­mekben, társalgókban találkozhattak a családosok. Vajon, azok közül hányán érez­ték a felszabadulást és hányán látták uj, lathatatlan láncok hurkát a nyakunkra szorulni. Mert ez már: emigrációs elet. Zsongott a terem, vagy negyven ágy is lehetett benne - ahogy csomagostól ide tessékeltek bennünket. Itt fognak aludni, és kérem, fel lehet öltözködni - amit kap­tak - abba, és a svájciak magunkra hagy­tak. Mindenki "foglalt" magának agyat és mindenki elkezdhette a cbkmökok szét- pakolását, az 'öltözködést. "Lássuk csak, V mit kaptunk",... sivitozott az egyik. "Te, ha ezeknek még maradt valami, visszame­gyünk holnap még tarhálunk valamit"... visitozta a másik, mint egy kismalac, neve­tését apró röffenéssel megszakítva. Csil­logott a szeme, boldog volt. A fáradt, meg­gyötört arcok hangos ujjongástól kipirul­tak, megszépültek, viháncoló lányok lettek. Nem volt most szégyenérzet, senkit nem zavart, hogy mezítelenre vetkőzik idegen nők előtt. Sorsunk egy nagy családdá ko­vácsolt ebben a teremben minket. A ruhák öröme volt a fontos most. És a jelen Örö­mét mindenki élvezni akarta, gondolatok felhői nélkül. Mikor már az asszonyok a maguk holmijait megcsodálták, kiviccel­tek- mert az is akadt akkor megnézték a többiekét is, olyan volt a terem, mint egy felbolygatott méhkas. Hangos zümmö­gés lettünk!... de elhesegettem a gondola­tokat, és én is szemügyre vettem a körü­löttem álló nőket: lássuk csak, mit vesznek fel, min mókáznak, derülnek ilyen jókat, mi az, ami tetszik nekik, mi az,amit kicsú­folnak. Lassanként öltözködtek a magyarok. Most, hogy a többiekkel én is lépést tart­sak, az én dolgaimra fordítottam figyel­mem. Mit is vegyek magamra? Minden tetszetős, ami itt van. Alsóneműtől( kezd­ve a télikabátig, minden darab uj. Jo, kez­dem a fehérneműkkel, valami csipkével díszített habos, fodros dolgokat adott a néni, de azt legalúlra dugta - szemérme­sen - egy nylon zacskóba. Azt kell kinyit­nom. Kiszórtam a zacskó tartalmat az ágy tetejére. Szépek. Melltartó. Micsoda?... Melltartó?... Nekem?... Mit kezdjek vele? Biztos véletlen adta. Majd holnap vissza viszem neki. Másnak szanta, akinek kell, és a nagy felfordulásban hozzám került. Otthon, mi a "suliban" nem hordtunk ilyesmit. Ebben meg valami abroncsszerű drót is van. Na jó, ha adta a néni, akkor megnézem^, hogy milyen. Lehet, nem vélet­len adta, és fel kell venni? Nem nagy öröm­mel, de beleügyeskedtem magam. A fodor gyönyörű volt. Az abroncs, a gumipánt, két e^ész percet szorongatott. Akármilyen gyönyörű az a csipke,... le vele! Kezdtem sajnálni a kövérebb nőket, akik ezek hor­dására adták magukat. Ez egy kimondott kinzóeszköz! Levegőt is alig lehet benne venni! Felöltöztem szépen az uj szoknyába, pulóverbe. A kinzószerszámot, ha nem veszi a néni vissza, itt valaki biztos szí­vesen elfogadja tőlem. Egyelőre az éjjeli- szekrény fiókjába került, oda, ahova vala­milyen gumírozott anyagból készült, hosz- szú szárú hasszoritót is tettem, avval sem tudva, hogy mit kezdjek. Biztosan teste­sebb hölgynek szánta, nem nekem, nyug­tattam meg magam, es kezdtem igyekez­ni, mert a többiek már szállingóztak ki a teremből. Szaladtam utánuk. Remek érzés volt a szürke szűk aljú szoknya, a lila piros gyapjú pulóverben feszíteni. Az ebédloajtóig tartott ez a kellemes érzés. Ott egy vöröskereszt es svájci hölgy az ujjával magához intett. Magyarázott azt a mutogatásából megértettem - hogy várjam meg. Pár perc múlva egy idős asszonyt hozott, tolmácsnak. Beszelni akarnak velem, de menjünk egy kicsit félre, hogy más ne hallja. Ijedelmem az arcomon lehetett, mert a szobatársaim, kik mar vártak rám, és az ajtóban láttak, hogy felrehivtak - dermedt csendben figyeltek. Miért csak engem hívnak? Mi baj lehet? Miért akarnak velem beszelni? Mással nem? Vagy ezt a társalgást vegyem kitüntetésnek? (folytatjuk) (Amennyiben kívánja, szívesen megküldjük a cikk előző részeit.)

Next

/
Thumbnails
Contents