Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)
1985-09-05 / 33. szám
12. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Sep. 5. 1985. MOLDOVA GYÖRGY: MAGÁNYOS PAVILON 22. rész GjraU: A Pui/zták A munkabírás megítélése szempontjából a cs.-i uradalom elrendelte a jelentkező béresek orvosi vizsgálatát s azt kiterjesztette a mar alkalmazásban levőkre is. A lányok közt - akiket az első napra rendeltek be - az terjedt el, hogy szüzesség-vizsga lesz. Az egész pusztáról - ismét harsogó nevetés - csak kettő mert jelentkezni.- De már ez a nép is szemtelenedig romlik, mint ahogy az egész világ. - VV. szám- tarto urnák gyönyörű "bejárója" volt. ("Az én nevelesem!") Lelkére kötötte, hogy senki mással ne merjen leállni... Paradicsomi boldogságban éltek, a lány újonc volt, maga a megtestesült frissesség. Két hét múlva a boglya tövében találja valamelyik kamasszal. "No, elfogott a méreg. E- melem a kezem, - az meg csak hetykén hátralép, s szájalni kezd, hogy mi közöm?- Kedvemből, faromból senki sem parancsol - mondja szemembe a szállóigét, amivel a pletykáló vénasszonyoknak szoktak megfelelni." Ilyenek ezek öregem, hírből se tudják, mi a tisztesség! Ajándékot nem szokás adni. - "Ezen a téren legalább még ismernek bőcsületet". Valójában a lányok nem merik elfogadni az ajándékot. Mert lehet bármennyire is köztudomású, hogy valaki "bejár", a szóbeszéd igazán akkor indul meg, ha tárgyi bizonvitek is van. De akkor aztán kegyetlenül- irigységből teszik, - állítja az egyik tejellencfr (aki pusztáról pusztára jár s kedélyesen azzal kérkedik, hogy mindenütt család várja). Kezdő korában egy lánynak berliner kendőt ajándékozott. Másnap este a kutnál nagy verekedéssel, ricsajozással az asszonyok letépték róla, sárba taposták és attól fogva a lányt cemendenek nevezték, de uton-utfélen, még otthon az anyja is. Mindezekben a történetekben bizonyára jo adag a ferfikérkedés. Valójában a pusztai lányok kiszolgáltatottsága csak annyival lehet nagyobb a városi szolgálólányo- kenal, gépirónökénél, amennyivel elzártságuk és müveletlenségük. Valószínű, ha valaki a gyári munkásn'ók helyzetének ismertetésébe fogna, az sem festhetne sokkal deritóbb képet. A pusztaiak megkötöttsége, igaz, erősebb. Nem hagyhatják el oly könnyen egyik napról a másikra a helyüket, sót egyik évről a másikra sem. A nyolc- tiz gyerekes beres nem mond fel, nem rakja szekerre óljait, bútorait, egy-két malacat, s nem indul világgá uj hely után azért, mert egyik vagy másik leányának mehetnékje támadt. S ha az év végén fölkerekedne is, másutt tán különb sor vár rájuk? Más módot a megélésre pedig, mint a cselédeskedés, nem ismernek. S a tájékozatlanság, elhagyatottság, müveletlenség éjszakájában nem látszik más kivezető ut, mint a megadás vágj/ a halál. Nemiben halnak bele. Maradna meg a csábító halála, amit a polgári regények tanácsolnak. Ilyesmire a legrégibb pusztaiak sem emlékeznek. Nagyon nagy ritkán, mondjuk szíaza- donkent egyszer megesik, hogy hirtelen haragjában valaki leüt egy kasznárt, vagy segédtisztet. Akkor sem szerelmi ok miatt. A cseledek megbocsátanak nekik, sőt még sajnálkoznak is rajtuk, a megértésnek azzal az előzékeny, sőt tűlzott készségével, mellyel a szegények a gazdagok iránt általában viseltetnek. "Az is ember" - mondFólkelt az ágyról, begombolta szürkéskék siruháját.- Felfedezte a könyvespolc tetejere rakott fémkorongot, szeme felcsillant, halkan füttyentett:-Rab, méghozzá politikai. Az ágyhoz lépett:-Mit tudsz róla?-Semmit. Add vissza.-Szóval, Ä a titokzatos éjszakai látogató. Egy politikai rab, aki most is csak éjszaka mutatkozik, pedig a többiek fegyencruhában grasszálnak a Körúton. Érdekes, érdekes.-Mit akarsz tőle?-Hogy hívják? Megrázta Zsófia vállát, hogy a lány most se szólt, visszadobta az ágyra:-Rendben van. Zsófia nem emelte fel a fejét a párnáról, a férfi távozását csak abból vette észre, hogy nyitva hagyta maga után az ajtót. Kisirt arca fázott a huzattól, a bútorokba kapaszkodott, úgy ment el az ajtóig, kétszer elfordította benne a kulcsot. Átment a benyílóba, sokáig mosdott, de a viz nem nyugtatta meg. Visszajött, körülnézett a szobában: áz ágynemű négy sarka magasan, lazan állt, csak a közepén nyomott bele testük egy nagy keresztformát. Zsófia tekintete megakadt az ablaküvegen, melyet vékony porréteggel vont be a szel. Kívülről valaki ujjhegyével nagy nyomtatott betűket rajzolt a porba: ITT VOLTAM Zsófia, mikor közelebb lépett, csak akkor látott meg alatta egy bizonytalan F betűt. Leült a hideg kályha ( melle, és karjaival átfogta a hideg, kék zománcot. Nem vette észre, hogy az ablak fokozatosan kivilágosodik, majd újra besötetedik, csak déltájban hallotta, hogy a portás járkál a pavilon előtt, nyilván valamilyen szolgálati ügyben akarta áthivni, többször is beszólt, rángatta a kilincset, mig végül belátta, hogy dolga végezetlenül kell távoznia. Zsófia az idő múlását csak azon érzékelte, hogy ujjai hegyével többször is végigsimogatta a száját, ajka a harapott sebtől egyre jobban feldagadt. Néha a nyelvét is hozzáértette, úgy tűnt neki: a sebnek savanyu, fémes ize van. Mikor lüktetni kezdett, Zsófia felkelt, és vizes zsebkendőt tett rá, aztán visszaült a kályha mellé, megkereste a zománcon azt a reszt, melyet arcával már átmelegitett, újból odatámasztotta a fejét. Kora délután megeredt az eső, csak néhány csepp gördült végig az ablakon, Flórian porba rajzolt betűinek határán lelassult a futásuk, és megálltak, a vizcseppek hamarosan átlátszó keretbe fogták az ujjvonáso- kat: ITT VOLTAM A kinti nedves hideg beszivárgott a pavilonba is, de Zsófia nem kelt fel a helyéről, ajkán az egyre forrósodó seb fütötte az ják egy-egy bajkeverő gazdatisztre, "neki is van természete, mit csináljon?" Ebben van igazság. Mit csinálhat a fiatal segédtiszt, aki néha esztendőkre egy istenháta- mögötti pusztára kerül s évszakonként jó, ha egyszer beruccanhat valamelyik városba9 /folytatjuk/ egész pestét, ha mozdulatlanul ült, akkor sem fázott. Erezte, hogy kezd belázasod- ni. Akár kint az elsötétült felhők az égen, a kusza gondolatok egymást érték Zsófia agyában. Járkálni kezdett a szobában, sietős lépeseivel hamar elmérte a rövid utat a bútorok kozott, mivel újból és újból falhoz ért, a szoba hihetetlenül szűknek tűnt előtte. Két tenyerebe fogta az arcát, és teljes erejevel összeszoritotta, de a fájdalom se tudta visszatartani a lázas képeket: egy-egy naptól megvilágított tájat vagy emléket torz, tóredekes gondolatok követték. A legjobban az kínozta meg, hogy úgy érezte,( mintha gondolatai közepén egy elmosódó idegen arc figyelné öt, akinek külön el kellene magyarázni minden felvillanó emlékképet, honnan származik, milyen élmények tapadnak hozzá, de az arc elmosódó vonásai meg sem rezdülnek, nem lehet tudni, beérte-e ezzel a magyarázattal. . Mikor az ajtón kopogtak, először azt hitte, hogy ezt is csak képzeli, de a kopogtatás rövid idő múlva megismétlődött:-Ki az?-Én vagyok. Zsófia csak nehezen ismerte fel Flórián hangját, mélyen és zavarosan beszélt. Elöntötte a szégyen, úgy érezte, nem tudna a férfi szemébe nezni:-Ne haragudjon, beteg vagyok. Nem engedhetem be. Az ajtóhoz simulva hallotta, hogy kint a férfi megfordult és lemegy a lépcsőn. Lépései hamar elhaltak, Zsófia magara maradt. Elképzelte, hogy a férfi esetleg soha többé nem tér vissza, sietve a vállára kapta a kabátját, és utánaszaladt. Az utolsó lámpánál, ahol az utca már beletorkollott a bokros hegyoldalba, Flórián ott ült az úttest szegélykövein, mintha melege lenne, viharkabátját letette maga mellé. Zsófiát szilvóriumszag csapta meg, olyan töménységül, hogy emlékeztetett a szilva eredeti szagára. Flórián sokat ihatott, erre vallott egyébként az is, hogy lazított derakának merev tartásán, és egy eltört faággal rajzolgatott maga elé az utca köveire. Zsófia közelebb lepett hozzá:-Jöjjön be.-Nem mehetek. A kis háromkerekű autó fele intett:-El kell temetnem őt. Együtt léptek oda a kocsihoz, Flórián kinyitotta az ajtót, mélyen behajolt az ülés fölé, és kiemelte Vertig holttestét. A halál sem torzította el a pap arcának nyugodt, harmonikus kifejezését, még azt sem lehetett megállapítani, hol talalta el a gölyé, Zsófia sírni kezdett:-Ó istenem.-Ne sírjon. ( Flórián bevitte a holttestet a fák köze, egy nyíltabb részen, ahol a fák sűrű sötétsége engedett, és a homály szabálytalan körvonalú holdfényes tisztásokkal váltakozott letette az avarra. Egy ág leveleinek árnyékát éppen az arcára vetette, az ágat néha meglebbentette a szél, a levelek árnyéka is megrezzent ilyenkor, Zsófiának úgy tűnt, mintha Vertig csak aludna, és lélegzete ingatna a leveleket. /folytatjuk/
