Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)
1985-11-28 / 45. szám
Thursday, Nov. 28. 1985. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. dr. Magyari Imre c4 CSŐK VAJDA PÉTER Lézer és ócskavas Ha mi ezt Szekeres Ágival ismerhettük volna! 1968 k'esÖ ősze volt, kitartóan ültünk egy margitszigeti pádon es csokolozni próbáltunk; én életemben először, Ő már egy komolyabb, többhetes kapcsolat tapasztalatával. Mennyivel jobb lett volna, ha olvashatjuk ezeket a sorokat! SÖt, egész biztos, hogy egész életünk máshogy alakul. Kiegyensúlyozottak, vidámak, sikeresek leszünk. Ä csók cimü könyvecskéről yan szó, angolból fordította Brancsán Éva, felelős szerkesztő dr. Brencsán János, kapható az újságárusoknál, ára 24 forint. Ha csak annyit tudnánk meg belőle, hogyan kell csókoloznunk, mar az is rengeteg lenne. Mennyi töprengéstől, gondtól, szorongástól szabadulunk meg, ha pontosan ismerjük a tennivalókat: "Öleld át a lány vallat és közelítsd szádat az övéhez. Nézz a szemébe, nedvesítsd meg kicsit az ajkadat és lazán nyisd szét. Érintsd meg száddal az övét (tetszés szerint lehet nyitott vagy csukott szemmel, egyesek szerint az utóbbi jobban elragadtat), majd nyomás nélkül gyengéden mozgasd fejedet és ajkaidat (figyelj, hogy az orrotok ne Ütközzön össze, mert ez kizökkenthet a hangulatból). Legalább hét másodpercig csókolj!" Mindössze nyolc kis feladatot kell helyesen megoldani (átölelni, száját közelíteni stb.) - mi sem könnyebb, mint ezeket memorizálni az első csókra készülve -, és hódi— töak, sikeresek leszünk. Arra kell csak ügyelnünk, hogy a lány is ismerje a szabályokat, mert mindent elront, ha nem számol Ő is magában hétig és csak hat másodpercig csókol; meg arra, hogy betartsuk a sorrendet, mert az is ront, ha mondjuk előbb nedvesítjük meg az ajkunkat es csak azután közelitjük a szánkat. Figyelnünk kell hát, de megéri! Megéri, nagyon is megeri, hisz' - mint mondtam - nem csupán a csőkről van itt szó. Ha a könyvecske tanácsait megfogadjuk, mindig, minden élethelyzetben sikeresek leszünk, gondtalanok, derűsek, ragyogni fog ránk a napfény. Nem hiszünk magunkban? Megingathatatlan lesz az önbizalmunk, ha reggel és este ötször elismételjük: "Mindig csinos, tiszta és csókolni való vagyok!" Nincs olyan helyszín, nincs olyan szituáció, amelyben ne lehetnénk eredményesek, főleg ha elsajátítottuk a mély emberismeretet: "Vannak akik nem szeretik érezni a nyelvet melyen a fülükben." Ha áttanulmányoztuk, mit tegyünk, és mit ne tegyünk csók előtt, közben és után: "Vedd le a szemüveged! Óvatosan harap- dálj! Ne nyálazz! Ne tartds vissza a lélegzeted!" Soha ne felejtsük az alapelvet: "Ha valamit elégge akarsz - és ez nyilván tízmillió forinttól egy főbérleti lakáson at, a világbékéig minden lehet -, az biztosan sikerül!" , Mennyire másképp alakul a világtörténelem, ha hősei a megfelelő időben kézhez kapnak egy ilyen könyvecskét, amiben pontokba szedve le van Írva, mit kell tenniük! Mennyire más lesz Schopenhauer filozófiája vagy Kölcsey költészete, ha találkoznak ilyen mondatokkal: "Ha rosszkedvű vagy, ússzál egyet! A hideg viz frisse, derűssé tesz: meglátod, te is nemsokára mosolyogni fogsz!" Mennyire más a magyarok sorsa, ha Tomorinak, Rákóczinak, vagy Kossuthnak a kezébe kerül ilyesmi: "Ne gondolj arra, hogy nem fogsz győzni! Ét- (f oly tatás all. oldalon) "Az embernek nehezére esik, hogy elhigy- gye, a lézerek képesek rá, hogy távolból öljenek. Pedig igy van: ma már meg tudjuk tenni, hogy igen nagy távolságból is lyukakat égessünk egy acéldarabba." Az idézet bizonyos Louis Marquet- tői származik, aki a Pentagonnak a sugárnyalábfegyverek kutatására létrehozott intézetét vezeti. A professzor nem titkolja, hogy saját életművében nincs semmi más, amire olyan büszke lenne, mint erre a lézer égette lyukra az acéldarabban. Némileg másként látják ezt azok a nyugatnémet, japán, angol tudósok, akik ezekben a hetekben-hónapok- ban sűrűn idézik Marquet-t, miközben arról vitáznak, vajon követni kell-e az amerikai felhívást, célszeru-e bekapcsolódni a csil- lagháborus kutatómunkába. A hivatalosan SDI-nek nevezett tervhez való csatlakozás ellenfelei Marquet magabiztos szavait éppenséggel saját igazuk muníciójának tekintik: nehez ugyanis drágább ócskavasat, valami haszontalanabbat elképzelni az általános tudományos haladas szempontjából, mint azt a bizonyos távolból kilyuggatott acéllemezt. Amelynek csakis akkor van értelme, ha a lézer - fegyver, és ha az "acéldarab" - rakétatest. A példák tetszés szerint szaporíthatok. ( Az NSZK kormányához közel álló Tudomány és Politika Alapítvány szerint az Egyesült Államok dollármilliókat költött olyan megfigyelőeszközök felbocsátására, amelyekkel "160 kilométer magasságból még felismerhető egy teniszlabda". Nyilvánvaló azonban, hogy nem a Davis Kupa mérkőzéseit akarják ezekkel figyelni... Nemcsak az ellenvélemények sokasodnak persze, hanem a nyomás és a csábítás is. James Abrahamson tábornok, akit Washingtonban a kozmikus katonai program élére állították, nemrég beszedet mondott, amelyben ez a passzus szerepelt: "Jelenleg a világon két nagy nemzetet ismerünk, amelyeknek kiindulópontja ugyan különböző, ámde ugyanarra a célra törekszenek. Az oroszokra es az amerikaiakra gondolok: mindkét népet az ég a jelek szerint arra választotta ki, hogy a földgolyó felét irányítsa." Az amerikai generális nem véletlenül idézte egyetértőén Alexis de Tocqueville- nek más időkben - kerek százötven esztendővel ezelőtt - és másról leirt sorait. A gondviselés kiválasztására való hivatkozás célja az volt, hogy meggyőzze Nyugat- Európa kutatóit: megosztott világunkban nem tehetnek semmi mást, mint hogy csatlakozzanak Amerika kozmikus erőfeszítéseihez. Más kérdés, hogy az idezetek gyakran kétélű fegyverek, s hogy Abrahamson, a Space Shuttle, az amerikai űrrepüló'gép atyja, valószínűleg jobb tudományos szervezőnek, mint propagandistanak. A Die Zeit kommentátora irta válaszképpen: "Európai fül számára ez a kijelentés olyan érdekes, hogy szinte ónleleplezö. Megmutatja tudniillik, hogy Nyugat-Európa Abrahamsonnál éppenséggel nem egyenrangú az Egyesült Államokkal es a Szovjetunióval." Az a tény mindenesetre, hojjy Washingtonban szükségesnek tartottak és tartják saját szövetségeseik mindenáron való felsorakoztatását az SDI-vel összefüggő kutatóprogramok mögé, sokat elmond a nyugati tudományos-technikai vetélkedésről, gondolatokat ébreszt azzal kapcsolatban is, hogy a versengők miért vannak ott, ahol vannak. A nemzetközi tudományos versenyben az Egyesült Államok a második világháború előtti és alatti években alapozta meg vezető helyet - nem utolsósorban az Európából a hitlerizmus elől menekült tudósok segítségével. (Elképzelését az atombomba kivitelezhetőségéről Szilárd Leó először magyarul fogalmazta meg, majd az erről szóló, Rooseveltnek címzett levél tervezetet - a levél a Manhattan-terv kiindulópontja lett - Einsteinnel először németül beszélték meg.) A második világháború után az ebből sértetlenül kikerült Egyesült Államok megerősítette tudományos vezető szerepét - részben (egesz általános helyzete következtében es nem utolsósorban megint csak annak folyományaképpen, hogy egyedülálló lehetőségeket tudott biztosítani laboratóriumaiban más nemzetek kutatóinak: innen a jól ismert brain drain - az "agyelszívás". Látszatra ez a helyzet változatlan maradt az 1970-1980-as évek határmezsgyéjén is. Elegendő, ha ennek az időszaknak két legjelentősebb vívmányára utalunk, a mikroprocesszorok kifejlesztésére, majd pedig a génsebészetre. Az oroszlánrész mindkettőben amerikaiaké. De nem véletlenül kívánkozott a közbeszürás: látszatra. A nyolcvanas évekre mind gyakrabban hozták fel, hogy a vezető szerep bizonyos területeken mérséklődött, vitathatóvá vált, vagy éppenséggel megszűnt. A neves Stanford Egyetem az évtized elején dokumentálta először, hogy az 1950-es évektől kezdve szinte egyenletesen csökkent a világon bejegyzett jelentékeny találmányok kozott az amerikaiaktól eredöek aránya. Épp ezt panaszolja fel az Egyesült Államokban nagy feltűnést keltett könyvében Harold Willens, egy nagy Los Angeles-i cég elnöke. "Nem tűi nehez arra magyarázatot találni, hogy idegen versenytársak, mindenekelőtt Japán és az NSZK miért hasítottak le széles szeletet a gépjármű-, az acélipari és az elektronikai piacból. Addig, ami^ a szövetségi költségvetésünkben szereplő kutatási és fejlesztési Összegeinkből a katonai részesedés kétharmadot tesz ki, az NSZK-ban ez az arany csak 15-20 százalék, Japánban pedig öt százaléknál kevesebb." Egy másik ok - fejti ki a sikeres üzletemberből lett szerző -, hogy nincs meg egy nyugati ország, ahol a katonai szektor a természettudományi kutatók és műszaki emberek oly nagy részét foglalná le magának: 30-35 százalékukat. Ezzel_ is összefüggj hogy a technológiai haladas az utóbbi két évtizedben, látványos sikerek ellenére is, lassúbb volt, mint korábban, elmaradt némely fő konkurrens mögött, és az elvileg adott lehetőségek mögött is. (Az adott kérdésnek csak egy leágazása, ám mint ilyen, igencsak elgondolkoztató: ugyanaz a konzervatív egyesült államokbeli kormányzat, amely ideológiája sarkkövének állítja be az élet különböző területeinek, jelesen a tudománynak is, az "állami gyámkodástol" való megszabadítását, milyen nagy mértékben befolyásolja finanszírozó tevékenysége révén a katonai kutatások arányának növelésével és azok irányának meghatározásával az egész tudományos eletet...)
