Amerikai Magyar Szó, 1985. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-21 / 8. szám
12. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Feb. 21. 1985. ülés Sándor; INTERJÚ Dr- NAGY KÁROLLYAL A SZÜLŐI HÁZ Most jutott kezünkbe a budapesti "Olvasó Nép" egyik tavalyi száma, amelyben levélbeli interjút közölték az amerikai irodalmi élet egyik kiváló tagjával, Dr. Nagy Károllyal. Ebből közöljük az alanti figyelemreméltó részletet.- Hogyan látja napjainkban a nyugati és az egyetemes magyar kultúra viszonyát?- A magyarországi és a nyugati magyar szellemi élet egymáshoz viszonyulásában nagy fejlődés tapasztalható az utóbbi évtizedekben. Nyugat magyarságának szellemi legjava tettekkel, vállalással is jelét adta annak, hogy tudja: a magyarországi és a szomszédos országokbeli magyar kultúrával való szoros kapcsolat nélkül nem lehet színvonalas, igazi magyar kultúrát művelni külföldön. Magyarország es a környező országok szellemi legjava is tettekkel és vállalással adta jelét annak, hogy tudja: a nyugati magyar kultúra ugyanúgy teremthet értékeket és lehetőségeket az ósszma- gyarsag’ és az emberiség számára, mint az "ötágú sip" többi magyar kultúrája.- New Brunswickban amerikai lakóhelyen a Hétvégi Magyar Iskola több, mint húsz esztendeje működik már. Milyen feladatok és gondok mutatkoznak munkájukban?- Külföldi gyermekeknek a magyar tanulás részben ó'nkéntes folyamat, mennél -idősebb, annál kevésbé kötelező. Sem a családon, vagy a közvetlen magyar környezeten kívüli társadalom, sem törvény nem teszi természetessé, magától értetődővé vagy kötelezővé szamara a magyar tanulást, sót mindennapos iskolatársai néha még értésére is adhatják, hogy "etnikussága" nem különösebb erény? s igy a magyar nyelv elhagyása számára néha a társadalom, a korcsoport által való feltétlen és teljes elfogadása reményét jelenti... Mert nem elég a könnybe lábadt szem- tudni kell az ábécét is, meg Rákóczi életét es Ady szimbolizmusát, meg Móricz Zsigmond prózáját is. Nem elég a honfibú- olvasni kell mai költőink,Íróink szavait, amelyekkel világszerte azt is fogalmazzák legjobb gondolkodóink, hogy mit kivan ma a magyar nemzet. Nem elég a felhőkbe, a lángba, a múltba révedé tekintet - meg kell alkossuk a módjait annak, hogy miként építhetünk emberségesebb jövöt tizenhatmilliónyi magyarnak a világon mindenütt. Es ehhez tudnunk, tanulnunk, olvasnunk, ismernünk kell egymás véleményét.( gondolatait. Akik ezt a most több mint húsz eves New brunswicki Hétvégi Magyar Iskolánkat fenntartják és támogatják, azok példaadó munkát végeznek és áldozatot vállalnak, azok nyugodtan, tiszta lelkiismerettel nézhetnek majd a magyar történelem számon- kérÖ szemébe, vagyis gyermekeink, jövőnk szemébe. Bizonyságot, hitet, reményt és példát is ad ez a magyar iskola: igy kell, igy is lehet a magyar nyelvet és kultúrát művelni, a magyar jövőt munkálni külföldön! Hiába nem akarok rágondolni, az álom hazarepit. Olyankor benyitok a kapun, végigmegyek az udvaron, megállók a nagy eperfa alatt. Minden a helyén van, minden a régi, a kalapács ott hever a gang lépcsőjén, ottfelejtettem a múltkor. A leanderek is a régi dézsában állnak, a kerítésen köcsögök sorakoznak és hátul, a szalmakazal mögött a galambdúc. És néhány héttel ezelőtt eljött az alkalom, hogy ne csak álmomban lássam a szülői házat. A faluban jártam, Temerinben, s nem tudtam ellenállni a vágyakozásnak, szinte megszédültem, amikor a sarokra értem. Ez a mi utcánk, a Gyepsor. A nyolcadik ház innen. Számolom, ismerem a kapualjakat, a fákat, a kutyák ugatása azonban idegen már. És a kilincs. Érzi a tenyerem, a kilincs már nem a regi, a kapu se, uj kapuja van a háznak. Félve lépek az udvarára. A régi kutat betemették, nincs kutágas» Az uj gazda, sunyitva jön felém, a gondolataimat szeretné kifürkészni: mit akarok itt? Tán kincseket ástam el a kertben, s most azért jövök? Hallott már ilyesmiről, s felébreszti a gyanúját az is, hogy megkérdem: kimehetnék-e a kertbe? Szeretnék körülnézni. Tudom, hogy a jácintusok, amiket a mama ültetett minden tavasszal, nincsenek már meg. A málnás sincs. De hogy a szőlőt sem lelem, az megdöbbent és sajgó fájdalmat érzek. Mintha megütöttek volna. Látom a mamát, rézgálictól kék szoknyában, hátán a permetezőgéppel, fáradtan, roskadtan cipelte. "Ugyan mama, miért nem adod el?" kérdem tőle. "Hogy neked több maradjon, édes fiam—" - mondta. És most kivágták a mama szőlejét, egy szálig. "Minek nekünk a szőlő?0 - kérdi fáradt szemét ramforgatva az uj gazda. "Sok vele a munka!" Nem, nem megyek ki a kertbe. Minek? Nekidolök a kerítésnek. Azok a régi. alma- fak még ott állnak az ut mentén, görcsösek, rokkantak. Az uj gazda hiv, menjek a szobába. Nézzem meg a régi szobát, ahol éltem. Aztán ott van a pad a gangon, ahol olyan sokat ültem alkonyaikor. Ott vártam meg mindig, hogy bejön az este a kertből. Nem megyek a házba, amelynek ablakán még biztosan az a régi üveg van, amelyhez a homlokomat nyomtam, amikor ábrándoztam. Itt maradnék a kertben egy percig még. Osonok már is a szalmakazal mögé, hogy lássam a galambdúcot. Apám állította fel, Ő faragta, ácsolta békülékeny, megbocsátó szándékát bizonyítva. Olyan ez nekem, mint a bibliai Noénak a szivárvány. Egyszer valamin Összekapott a mamával, s az sírva hazaszaladt az apjához, ki a tanyára. Apám engem küldött utána. Hívjam haza. A mama nem jött. Harmadnapra megint kimentem érte: "Apám azt üzente, gyere, megcsinálja a galambdúcot. A kertben..." A mama nagyon szerette a galambokat. Amikor elmondtam, mosolygott, majd összecsomagolta kis motyóját és elindultunk haza, a réten mentünk, én a kezét fogtam. Menekülök. A kapuból még visszanézek. Elűzött a ház, rázzák öklüket utánam a kertben az almafák. LÁTOGATÁS NYÍREGYHÁZÁN Aki ma Szabolcsország fővárosába érkezik és jó ideje nem látta Nyíregyházát, sok helyen keresi, de nem találja az egy nemze- déknyivel korábbi ábrázatokat, bár belső városrészeit nem törték szét annyira a korábbi évtizedek divatos panelhullámai, mint mondjuk, Miskolcét, Debrecenét. Nyíregyházának van még némi históriai levegője, vannak történelmi hazai, utcai, terei, amelyekhez sok-sok generáció munkája, szive és emléke kötődik. Olyanoké is, akik már régen egyek a Morgo’-temetó belső göröngyeivel. Ezekről irt most egy komoly és megható könyvet Margocsy József, szeretettel és tehetséggel. A hűséges helybeli patrióta, de országosan is nevezetes tanár, akinek egy régi rokona annak idején Krúdy apjával szemben lakott és barátkozott. "Utcák, terek, emléktáblák. Fejezetek a régi Nyíregyháza életéből." Roppant fontosak ezek a fejezetek. Azoknak, akik ebben a hol nagyon komótos, hol forgószeles városban laknak vagy laktak, azok további leszár- mozattaiknak, bárhova sodródtak is. A kicsi haza szeretete nélkül nem igazán igaz a nagyé sem. Bizony, ismerni kellene az ország arcának minden ráncát, redöjét, fényét és borúlátót, mert milyen is másként a saját ábrázatunk? Jól tette az ország hetedik, százezer lakosú nagyvárosának tanácsa, hogy biztatást és pénzt adott a könyvre. Margócsy József a piacra vezeti először az olvasót. Ez egyszerre szive es gyomra egy valamirevaló helységnek, ahonnan fenntartó és tápláló anyagiak áramolnak szerteszét, nem pusztán csak az árura, a pénzre gondolva, hanem a frissítő, keringő szellemi, hangulati matériára is. 178fr-tól minden szombaton, 1854-tÓl meg a szerdai napon is kivirágzik, kiszagosodik a nyíregyházi piac. A könyvben utcák, épületek, emberek, nevek, adatok tűnnek elő tudományos rendben, de mégis élményt ' fakasztó bübájoló műveszettel komponálva. Kisvárosi hősök lépnek elő szerény meghajlással. Bálint Mihálynak, a vékony, halk szavú, kicsit szeplős, fakó arcú könyvkereskedőnek az alakja rebben elibenk. Udvariasan fogadja a kockás papirt kereső kisdiákot is. Nemcsak árulta a könyveket, ki is adott fontos irodalmi, művelődéstörténeti, népköltési füzeteket, színdarabokat. Ebben a városban sok ember csinált sok mást is, mint ami csak a foglalkozása volt. Ez is oka talán, hogy mindig tettek olyat, ami még a legálmosabb konzervativizmusok idején is perditett egyet Nyíregyháza során. Mint amikor a tirpákok pénzt adtak össze a gymnasium felépítésére és azt fizikai műszerekkel felszerelték. Ebben Zwick tanár ur, aki a német erőszakoskodás kezdetén Zsolnayra változtatta a nevét, nemcsak a dalkórust vezényelte, hanem a nagyobb diákoknak még asztalostanfolyamot is tartott. És működött az irodalmi Önképzőköre mellett, a természettudományi kór. Soltész István Victor Vasarelyt a francia Nemzeti Érdemrend parancsnoki fokozatával tüntették ki. A kitüntetést a művésznek Pompidou központban lévő Modern Művészetek Múzeumában adták át. Az ünnepségen részt tfett Georges Pompidou özvegye. Palotás Rezső párizsi magyar nagykövet és a francia műveszeti élet számos kiválósága.------------------------------------- » | Howyorki magyar bontás j 'JIBOR’SMEAT SPECIALTIES] J (FORMERLY MERTL PORK STORE) » I 1508 Sacond Ava., i j NEW YORK, N.Y. 10021 I a 78. és 79. utcák között Tol: RH-4*8202 . ) FRISS HUS, HURKA ÉS FSiVÁOOTTAK U —---------------------------------------------J
