Amerikai Magyar Szó, 1985. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-23 / 21. szám

10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 23. 1985. KETTEN EGY LAKATLAN SZIGETEN Az Ahunui-atoll egy több ezer éves vul­káni talapzaton emelkedő húsz kilométer- szer háromszáz méteres, korállsziget a Csendes óceánban. A sziklákat ostrom­ló hullámok szakadatlan morajjal omlanak szét a lapos parton. Lakói moszkitók, rá­kok ás tengeri madarak; az embereket a sziget mindeddig nem csábította letele­pedésre. A 44 éves Paul Zumbiehl, a tró­pusi betegségek doktora és felesége, a 31 éves Daniéle az elzászi Colmarból mégis eltöltött hét hónapot a Tahititól keletre egyheti hajóutra fekvő atollon. A korall­gyűrűt, amelynek legmagasabb "hegye" három és fél méteres, elkerülik a tengeri és légi útvonalak. "Boldog az, aki felnőtt fejjel valósítja meg gyermekkori álmát. Aki ezt nem éri el, sohasem lesz megelégedett" - irta Kip­ling. Nos, Zumbiehlnek az volt a gyermek­kori vágya, hogy egy lakatlan szigeten éljen. Elzászban nem sokkal a háború után, Paul már fáradhatatlanul lapozgatta a német kiadású, gót betűs Robinson Cru- soe-t. Később, egyetemi tanulmányai után, katonai szolgálata idején úgy döntött, hogy tartalékos tisztként a tengerentúli terü­letekre kéri magát. Az Idegenlégió egyik osztagába sorozták be, amely hat hónapig állomásozott a Pukarua atollon. Ekkor határozta el, hogy nem tér vissza Francia- országba, hanem orvosi rendelőt nyit Tahi­tin. Ez 1967-ben történt. Az álom ekkor még nem öltött testet: az elzásziak semmit sem szoktak elsietni. Paul Zumbiehl, mie­lőtt nekivágott volna kétszemélyes expe­díciójának, tahiti barátaival együtt 1975- ben, 1978-ban és 1980-ban három "felderí­tést" hajtott végre az atollon. Minden alkalommal hét-nyolc emberből állt a kis csoport. "MI AKARTUK ÍGY" 1982 novemberében aztán Paul és Dani­éle felszállt a Kébir, egy tizenhét méte­res vitorlás hajó fedélzetére. A hajó pa­rancsnokát és kéttagú legénységét arra fogadták fel, hogy holmijukkal együtt vi­gyék el őket a Tahititól több mint ezer kilométerre fekvő Ahunuira. Alaposan megpakolták a vitorlást: volt ott minden­féle láda, doboz, batyu, csónak és motor, benzineskannák, áramfejlesztő berendezés, rádió, kéziszerszámok, halász- és vadász- felszerelés, több zsák rizs, liszt, cukor, néhány ruhadarab, pár könyv... Ahunui közelében manőverezik a hajó, hogy megtalálja a lehorgonyzásra legke­vésbé alkalmatlan helyet. Kikötöbejárat nincs. A viz színét kell( figyelni: ahol valamivel világosabb az ocean kékjénél, ott jó.- Horgonyt le! - parancsolja Delanne kapitány. A felszerelést szállító halászhajónak a kavicsos part felé tartva óvatosan ki kell kerülnie a gránitkemény és borotva­éles korallzátonyokat. Az atollon egyál­talán nem olyan a partraszállás, mint ami­kor a turisták megérkeznek a Fidzsire, Szamoára vagy Tahitiba. Itt nincs virág- fuzer, taps, ének és népi tánc: panaszo­san süvít a szél, dühödten morajlik az ó- cean. A szárazföld pedig mintha szikla­karmait kinyújtva védekezne a betolako­dók ellen. Kezdődik a kirakodás, miköz­ben a lehorgonyzóit vitorlás hánykolódik az erős hullámzásban. Daniéle a fedélzeten tevékenykedik. Majdnem kéttonnányi fel­szerelést kell a partra juttatni; ez jo két napba telik a négy férfinak. Pokolian ne­héz negyvennyolc óra ez. Végre kész a kirakodás: már a baromfi- es galambpárok, sőt Chic, a koromfekete kiskutya is az atollon vannak. A tengeré­szek búcsút intenek, fölszedik a horgonyt, s Delanne kapitány háromszor belefúj egy tengeri trombitacsigába, a maorik ősi kürt­jébe. A Zumbiehl házaspár egyedül marad az atollon. Nem tudják, meddig. Olyan hajóról nem gondoskodtak, amely vissza­vinné őket.- • Mi akartuk igy, de azért összeszorult a gyomrom, mikor elmentek - mondta ké­sőbb az orvos. Hónapokig szedegetik Össze a parton szétszórt holmijukat, cipelik a kiszemelt táborhelyre, fát aprítanak, fűrészelnek, szögeinek, követ törnek, építenek és ren­dezkednek. Paul és Daniéle, akik Tahitin hagytak hét-, illetve nyolceves gyermekü­ket, nem holmi kései mézesheteket töl­tenek itt. Ezen a sziklás földsávon, ahol percen­ként meg lehet sérülni, a fojtogató meleg­ben a kis távolságok megtétele is fa'rasz- tó. Zumbiehlék estére mindig elcsigázot­tak, lábuk horzsolással, kezük vizhólyaggal teli. Lassacskán mégis felépül a nyílt ten­gerre néző part mentén, a moszkitóktól hemzsegő lagúnától távol, a kókuszpálmák közt megbúvó kis ház. Pálmafából készül egy konyha, egy ebédlő, egy hálószoba. Csodálatos kilátás nyílik innen a kavicsos partra, a közeli szirtekre, az óceánra. Egy régi betonbarakk szolgál raktárként, amely 1929-ben épült egy kudarcba fulladt koprakitermelési akció alkalmából; ha a tenger nagyon háborog, ez az óvóhely is. Az épület szomszédságában egy hatal­mas medence biztosítja az édesvíz-után­pótlást. Eltelik két hónap, kialakul az élet ter­mészetes rendje. Ébredéskor a naptól meg­világított homok színe jelzi az időt. Tunyán hevereszni sosem lehet: elő kell teremte­ni a napi ivóvizet, élelmet, fát; tüzet kell rakni, amelyet takarékosságból gyak­rabban gyújtanak meg nagyitóval, mint gyufával. JÖN A CIKLON Reggeli után szoktak halászni. Először a szigonypuskával fölfegyverkezett dok­tor vadászik tengeri sügérre, kék makra­halra, bajuszos vörösmárnára. Egy lemerü­lés alkalmából azonban megsérül a dobhár­tyája. Ekkor sikerrel lép helyébe Daniéle, aki pedig sosem űzte ezt a sportot. A szik­lás parton is halásznak, a lagunaban is. Időnként feltűnnek a cápák: sebaj, megszok­ták. Paul, miközben füle gyógyulására vár, hálókat rak ki, vagy szigonnyal ha­lászik. - Néha - emlékszik vissza - éjsza­ka térdig vízben, egy lámpával gázoltunk ki a szirtre. A halakat késsel leszúrtuk, a langusztákra meg egyszerűen ráléptünk. Fogtunk néhány kis cápát is, amelyek olyan közel jöttek a parthoz, hogy nagy kövekkel agyoncsaphattuk Őket. Daniéle borral és hagymával készítette el őket - igen finom etel volt. A körét kókuszdió és pálmabél - az utób­biból Daniéle négynaponként kenyeret is süt a gyorsfűzőben. Az eredmény egész tűrhető és egyre javul: később már süte­ményt is készít teknősbékatojással. Répát, retket, paradicsomot vetnek, banánt ül­tetnek. A délután rendszerint azzal telik, hogy a tetőt vagy az ereszcsatornát javít­ják. , „ Múlik az idő. Paul dobhártyája meggyó­gyul. Újra le-leszáll a mélybe. Megint megsérül a füle, azután eltöri a lábujját, mikor mezítláb belebotlik egy kavicsba... Daniéle emésztési zavaroktól és akút k'ó- tőhártya-gyulladástól szenved. Zumbiehl­nek van egy kis egészségügyi ládája. Ápol és sebeket kötöz; a többit elvégzi az idő. Annyi erőfeszítés után végre kényelmes a tábor, kellemes az élet. Kétszer rádió- összekottetést létesítenek Tahitivei, és jó híreket kapnak a gyerekekről. Simán megy minden - egészen 1983. január 25- ig. Pár napja erősebb a hullámverés. Hu­szonnegyedikén éjjel szélvihar támad. Más­nap virradóra kód- és esŐfüggöny mögé bújik az óceán. Az atoll keskeny sávjan nyolc-tiz percenként megtörő hullámok hatalmas koralltÖmbóket tépnek le a szik­lákról, majd a kókuszpálmák közt a lagú­náig hempergetik őket, útközben derékba törve és kicsavarva a fákat. Itt a Nano ciklon. Tahitiban óránként 180-200 kilomé­teres szelet és 10-15 méteres hullámokat jelez a meteorológia. A végső menedék egy régi viskó, amely a sziget északnyugati sarkában emelkedik, a három és fél méteres csúcson. Paul és Daniéle szerencsére már előző estén ki­ürítették házukat, minden felszerelésüket a kunyhóban halmoztak fel. Ok maguk nem maradhatnak bent, nehogy rájuk dől­jön: sorra tőrnek derékba a fák, ágyúgolyó­ként záporoznak a kókuszdiók. DANIÉLE SOSEM CSÜGGED A hullámok késő délutánig tŐrik-zúzzák a parányi földdarabot, ahol a szilárd talajon lefékeződve, a kunyhótól alig hatvan mé­terre szétporlanak. Estére Ahunui elkese­rítő látványt nyújt. A pálmafák többsége kidőlt. A madarak és a kókuszrákok meg­tizedelve. Mindent rothadó korall borit, amelyeket a hullámok hoztak a szigetre. Iszonyú bűz van; a felszerelések használ­hatatlanok. Elpusztulnak a galambok, a tyúkok, a vetemények. Régi lakóhelyük eltűnt. Masnap egy repülőgép ledob egy segély- csomagot. Pár nap múlva a tengerészet egyik egysége felajánlja, hogy elköltözteti őket. Zumbiehl és felesége azonban inkább marad. Heteken át törik az uj ösvényeket, újjáépítenek, szüntelenül járják az atollt, és összeszednek mindent, ami használható. Újra kell kezdeni az egészet. Paul elége­detten nézi, csodálattal nyugtázza, hogy bájos, törékeny, fiatal felesége milyen nyugodtan és módszeresen dolgozik. Néha ránéz a férjére és elmosolyodik. Daniéle sosem csügged. Újjáépül a tábor. Paul két tartály es egy műanyag fólia segítségével párolog­tatással sótalanitja a tengervizet, igy pó­tolva a víztartályt. így megy ez tovább, mig meg nem ér­kezik az Orama, a Reva, majd a Veena ciklon - központjuk messze van ahhoz, hogy igazán veszedelmesek legyenek, de ahhoz elég közel, hogy Zumbiehlékat a tábor elhagyására kényszerítsek. Végül a Williams .ciklon, amely majdnem olyan szörnyű, mint a Nano, újra megsemmisíti az elvégzett munkát. Paul és Daniele elhagyja az atollt. A Robinson-kaland 1982 novemberétől 1983 júniusáig tartott. Nem volt könnyű, de értelmetlen sem: a házaspár az atol­lon még inkább összeforrt. Ahogy Daniéle mondta: - Ez a leggazdagabb, legpompá­sabb testi-lelki élmeny, amit egy férfi és egy nÖ együtt átélhet. Jean Noli

Next

/
Thumbnails
Contents