Amerikai Magyar Szó, 1985. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-23 / 21. szám
10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 23. 1985. KETTEN EGY LAKATLAN SZIGETEN Az Ahunui-atoll egy több ezer éves vulkáni talapzaton emelkedő húsz kilométer- szer háromszáz méteres, korállsziget a Csendes óceánban. A sziklákat ostromló hullámok szakadatlan morajjal omlanak szét a lapos parton. Lakói moszkitók, rákok ás tengeri madarak; az embereket a sziget mindeddig nem csábította letelepedésre. A 44 éves Paul Zumbiehl, a trópusi betegségek doktora és felesége, a 31 éves Daniéle az elzászi Colmarból mégis eltöltött hét hónapot a Tahititól keletre egyheti hajóutra fekvő atollon. A korallgyűrűt, amelynek legmagasabb "hegye" három és fél méteres, elkerülik a tengeri és légi útvonalak. "Boldog az, aki felnőtt fejjel valósítja meg gyermekkori álmát. Aki ezt nem éri el, sohasem lesz megelégedett" - irta Kipling. Nos, Zumbiehlnek az volt a gyermekkori vágya, hogy egy lakatlan szigeten éljen. Elzászban nem sokkal a háború után, Paul már fáradhatatlanul lapozgatta a német kiadású, gót betűs Robinson Cru- soe-t. Később, egyetemi tanulmányai után, katonai szolgálata idején úgy döntött, hogy tartalékos tisztként a tengerentúli területekre kéri magát. Az Idegenlégió egyik osztagába sorozták be, amely hat hónapig állomásozott a Pukarua atollon. Ekkor határozta el, hogy nem tér vissza Francia- országba, hanem orvosi rendelőt nyit Tahitin. Ez 1967-ben történt. Az álom ekkor még nem öltött testet: az elzásziak semmit sem szoktak elsietni. Paul Zumbiehl, mielőtt nekivágott volna kétszemélyes expedíciójának, tahiti barátaival együtt 1975- ben, 1978-ban és 1980-ban három "felderítést" hajtott végre az atollon. Minden alkalommal hét-nyolc emberből állt a kis csoport. "MI AKARTUK ÍGY" 1982 novemberében aztán Paul és Daniéle felszállt a Kébir, egy tizenhét méteres vitorlás hajó fedélzetére. A hajó parancsnokát és kéttagú legénységét arra fogadták fel, hogy holmijukkal együtt vigyék el őket a Tahititól több mint ezer kilométerre fekvő Ahunuira. Alaposan megpakolták a vitorlást: volt ott mindenféle láda, doboz, batyu, csónak és motor, benzineskannák, áramfejlesztő berendezés, rádió, kéziszerszámok, halász- és vadász- felszerelés, több zsák rizs, liszt, cukor, néhány ruhadarab, pár könyv... Ahunui közelében manőverezik a hajó, hogy megtalálja a lehorgonyzásra legkevésbé alkalmatlan helyet. Kikötöbejárat nincs. A viz színét kell( figyelni: ahol valamivel világosabb az ocean kékjénél, ott jó.- Horgonyt le! - parancsolja Delanne kapitány. A felszerelést szállító halászhajónak a kavicsos part felé tartva óvatosan ki kell kerülnie a gránitkemény és borotvaéles korallzátonyokat. Az atollon egyáltalán nem olyan a partraszállás, mint amikor a turisták megérkeznek a Fidzsire, Szamoára vagy Tahitiba. Itt nincs virág- fuzer, taps, ének és népi tánc: panaszosan süvít a szél, dühödten morajlik az ó- cean. A szárazföld pedig mintha sziklakarmait kinyújtva védekezne a betolakodók ellen. Kezdődik a kirakodás, miközben a lehorgonyzóit vitorlás hánykolódik az erős hullámzásban. Daniéle a fedélzeten tevékenykedik. Majdnem kéttonnányi felszerelést kell a partra juttatni; ez jo két napba telik a négy férfinak. Pokolian nehéz negyvennyolc óra ez. Végre kész a kirakodás: már a baromfi- es galambpárok, sőt Chic, a koromfekete kiskutya is az atollon vannak. A tengerészek búcsút intenek, fölszedik a horgonyt, s Delanne kapitány háromszor belefúj egy tengeri trombitacsigába, a maorik ősi kürtjébe. A Zumbiehl házaspár egyedül marad az atollon. Nem tudják, meddig. Olyan hajóról nem gondoskodtak, amely visszavinné őket.- • Mi akartuk igy, de azért összeszorult a gyomrom, mikor elmentek - mondta később az orvos. Hónapokig szedegetik Össze a parton szétszórt holmijukat, cipelik a kiszemelt táborhelyre, fát aprítanak, fűrészelnek, szögeinek, követ törnek, építenek és rendezkednek. Paul és Daniéle, akik Tahitin hagytak hét-, illetve nyolceves gyermeküket, nem holmi kései mézesheteket töltenek itt. Ezen a sziklás földsávon, ahol percenként meg lehet sérülni, a fojtogató melegben a kis távolságok megtétele is fa'rasz- tó. Zumbiehlék estére mindig elcsigázottak, lábuk horzsolással, kezük vizhólyaggal teli. Lassacskán mégis felépül a nyílt tengerre néző part mentén, a moszkitóktól hemzsegő lagúnától távol, a kókuszpálmák közt megbúvó kis ház. Pálmafából készül egy konyha, egy ebédlő, egy hálószoba. Csodálatos kilátás nyílik innen a kavicsos partra, a közeli szirtekre, az óceánra. Egy régi betonbarakk szolgál raktárként, amely 1929-ben épült egy kudarcba fulladt koprakitermelési akció alkalmából; ha a tenger nagyon háborog, ez az óvóhely is. Az épület szomszédságában egy hatalmas medence biztosítja az édesvíz-utánpótlást. Eltelik két hónap, kialakul az élet természetes rendje. Ébredéskor a naptól megvilágított homok színe jelzi az időt. Tunyán hevereszni sosem lehet: elő kell teremteni a napi ivóvizet, élelmet, fát; tüzet kell rakni, amelyet takarékosságból gyakrabban gyújtanak meg nagyitóval, mint gyufával. JÖN A CIKLON Reggeli után szoktak halászni. Először a szigonypuskával fölfegyverkezett doktor vadászik tengeri sügérre, kék makrahalra, bajuszos vörösmárnára. Egy lemerülés alkalmából azonban megsérül a dobhártyája. Ekkor sikerrel lép helyébe Daniéle, aki pedig sosem űzte ezt a sportot. A sziklás parton is halásznak, a lagunaban is. Időnként feltűnnek a cápák: sebaj, megszokták. Paul, miközben füle gyógyulására vár, hálókat rak ki, vagy szigonnyal halászik. - Néha - emlékszik vissza - éjszaka térdig vízben, egy lámpával gázoltunk ki a szirtre. A halakat késsel leszúrtuk, a langusztákra meg egyszerűen ráléptünk. Fogtunk néhány kis cápát is, amelyek olyan közel jöttek a parthoz, hogy nagy kövekkel agyoncsaphattuk Őket. Daniéle borral és hagymával készítette el őket - igen finom etel volt. A körét kókuszdió és pálmabél - az utóbbiból Daniéle négynaponként kenyeret is süt a gyorsfűzőben. Az eredmény egész tűrhető és egyre javul: később már süteményt is készít teknősbékatojással. Répát, retket, paradicsomot vetnek, banánt ültetnek. A délután rendszerint azzal telik, hogy a tetőt vagy az ereszcsatornát javítják. , „ Múlik az idő. Paul dobhártyája meggyógyul. Újra le-leszáll a mélybe. Megint megsérül a füle, azután eltöri a lábujját, mikor mezítláb belebotlik egy kavicsba... Daniéle emésztési zavaroktól és akút k'ó- tőhártya-gyulladástól szenved. Zumbiehlnek van egy kis egészségügyi ládája. Ápol és sebeket kötöz; a többit elvégzi az idő. Annyi erőfeszítés után végre kényelmes a tábor, kellemes az élet. Kétszer rádió- összekottetést létesítenek Tahitivei, és jó híreket kapnak a gyerekekről. Simán megy minden - egészen 1983. január 25- ig. Pár napja erősebb a hullámverés. Huszonnegyedikén éjjel szélvihar támad. Másnap virradóra kód- és esŐfüggöny mögé bújik az óceán. Az atoll keskeny sávjan nyolc-tiz percenként megtörő hullámok hatalmas koralltÖmbóket tépnek le a sziklákról, majd a kókuszpálmák közt a lagúnáig hempergetik őket, útközben derékba törve és kicsavarva a fákat. Itt a Nano ciklon. Tahitiban óránként 180-200 kilométeres szelet és 10-15 méteres hullámokat jelez a meteorológia. A végső menedék egy régi viskó, amely a sziget északnyugati sarkában emelkedik, a három és fél méteres csúcson. Paul és Daniéle szerencsére már előző estén kiürítették házukat, minden felszerelésüket a kunyhóban halmoztak fel. Ok maguk nem maradhatnak bent, nehogy rájuk dőljön: sorra tőrnek derékba a fák, ágyúgolyóként záporoznak a kókuszdiók. DANIÉLE SOSEM CSÜGGED A hullámok késő délutánig tŐrik-zúzzák a parányi földdarabot, ahol a szilárd talajon lefékeződve, a kunyhótól alig hatvan méterre szétporlanak. Estére Ahunui elkeserítő látványt nyújt. A pálmafák többsége kidőlt. A madarak és a kókuszrákok megtizedelve. Mindent rothadó korall borit, amelyeket a hullámok hoztak a szigetre. Iszonyú bűz van; a felszerelések használhatatlanok. Elpusztulnak a galambok, a tyúkok, a vetemények. Régi lakóhelyük eltűnt. Masnap egy repülőgép ledob egy segély- csomagot. Pár nap múlva a tengerészet egyik egysége felajánlja, hogy elköltözteti őket. Zumbiehl és felesége azonban inkább marad. Heteken át törik az uj ösvényeket, újjáépítenek, szüntelenül járják az atollt, és összeszednek mindent, ami használható. Újra kell kezdeni az egészet. Paul elégedetten nézi, csodálattal nyugtázza, hogy bájos, törékeny, fiatal felesége milyen nyugodtan és módszeresen dolgozik. Néha ránéz a férjére és elmosolyodik. Daniéle sosem csügged. Újjáépül a tábor. Paul két tartály es egy műanyag fólia segítségével párologtatással sótalanitja a tengervizet, igy pótolva a víztartályt. így megy ez tovább, mig meg nem érkezik az Orama, a Reva, majd a Veena ciklon - központjuk messze van ahhoz, hogy igazán veszedelmesek legyenek, de ahhoz elég közel, hogy Zumbiehlékat a tábor elhagyására kényszerítsek. Végül a Williams .ciklon, amely majdnem olyan szörnyű, mint a Nano, újra megsemmisíti az elvégzett munkát. Paul és Daniele elhagyja az atollt. A Robinson-kaland 1982 novemberétől 1983 júniusáig tartott. Nem volt könnyű, de értelmetlen sem: a házaspár az atollon még inkább összeforrt. Ahogy Daniéle mondta: - Ez a leggazdagabb, legpompásabb testi-lelki élmeny, amit egy férfi és egy nÖ együtt átélhet. Jean Noli
