Amerikai Magyar Szó, 1985. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-11 / 15. szám

Thursday, April 11. 1985. AMERIKAI MAGYAR SZO 11. MOLDOVA GYÖRGY: 4» rész REGÉNY Illyés Gyula: Á Pui/ítáh- Hehe 79. / Mi gyerekek... a gyerekek úgy élnek a pusztán, oly szabadon, akár a határban s a házak kozott felügyelet nélkül össze­vissza bolyongó állatok . A világ rendjére, az élet, az emberi test egyre szaporodó jelenségeinek kormányzására nem egy már kész társadalom példái és törvényei szoktatják őket, hanem a körülöttük nyar- galászó, egymást harapdáló és szaglászó csikók, tehenek és bikák. A közös lakások­ban, a kocsiutak porában, az itatok körü­li pocsolyákban futkározva és hemperegve a szűzi ártatlanság őszinteségével s bátor­ságával úgy szoknak egymáshoz, úgy vizs­gálják és fedezik fel egymás testét-lelkét, akár egy kosáralja kutyakölyök. A puszta határa végtelen, a gyerekekre nem kell vigyázni, nem tévedhetnek ki belőle, nem veszhetnek el. A pályaudvarok nagy csar­nokaihoz hasonló nagy magtárakon és is­tállókon és fészereken túl akác-bokor li­getek, csenderesek terülnek és erdők és beláthatatlan legelők, búzatáblák, szittyák és áthatolhatatlan füzesek a folyó mentén, mely minden tavaszkor egész tengert önt a lapos kaszálókra. Nem csak azt mondom, ami velem tör­tént; azt is, ami velem történhetett vol­na, mert társaimmal megesett; emléke­zetemben összefolynak és fölcserélodnek az események, melyeknek szereplője s melyeknek csak szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim igy tágulnak, ha tágulnak, rég elfeledt, idegen életek vallomásává. A szobában, ahol én gyer­mekéveimet töltöttem, csak a mi kis csalá­dunk Öt tagja lakott, de annyit forogtam azokban a több családos szobákban, me­lyekben sokszor húsz személynek kellett volna valami módon megférnie, barátaim s játszótársaim, akik kivétel nélkül ilyen odúkból bújtak elő reggelente; annyira ezeknek a lakásoknak levegőjét és erköl­csét lehelték ki magukból, hogy emlékeim­en át szinte szaglom azok áporodott éj­szakai levegőjét, hallom az Összevegyülő zörejeket, sóhajokat és nyögéseket. Néha úgy rémlik, mintha egész gyermekségemet valóban én is ott töltöttem volna, melyek­ben a születéstől, sőt a fogantatástól a halálig minden mások füle hallatára megy végbe. Hány lakodalmon vettem részt, hány duhaj eszem-iszomon az urasági pajták, vagy derült időben a puszta végén az akácfák alatt, melyből éjfél felé az ifjú pár ezekbe a közös lakásokba vonult vissza... A lakodalmak mindig tékozlóan gazdagok voltak; az uradalomtól kölcsön­kért hosszú babszemezÓ asztalokon vasta­gon folyt a bor es a zsir, a három pusztá­ból összehordott tepsikben a sült tyúkok es kacsák füzérei sorakoztak, a káposzta gyerekfej-nagyságú töltelékeit a vékony nyakú cselédek tejeskaláccsal tömték ma­gukba, - egy egész évi koplalásért vettek kárpótlást: a két násztárs családjának egész évi élelmét fölzabálták. /folytatjuk/ PEKING. A múlt évben 3.4 millió tonna gabonát exportált Kina, kétszer annyit, mint egy évvel azelőtt. Anélkül, hogy megvárta volna a választ, sarkon fordult, es visszasietett a kliniká­ra. Nem ment be az épületbe, a lépcső előtt megállt, végignézte az ablakokat, úgy látta, sehonnan sem figyelik, átvágott a kerten. A holdfényben világított a föld­del feltöltött betonmedence szegélye, lépései elhaltak a súrii fűben. Útközben az egykori portáspavilon faláról (ahol most ö lakott) leakasztott egy kulcsot, majd a gazzal benőtt, elhanyagolt Ösvényen az oldalsó vaskapuhoz sietett. A kapu előtt senki sem állt, Zsófia azt hitte, hogy az ismeretlen ott maradt a főbejáratnál, vagy pedig másfelé menekült. Kinyitotta a kaput, és a keskeny utca kö­zepére állt, cipotalpán keresztül is érez­te, hogy a vékony útburkolat alatt a csa­tornában rohanva fut le a szennyvíz. Vé­gignézett az utcán, a férfi most fordult be a sarkon, ujjaival a téglafal rovátkái­ba kapaszkodott. Zsófia eléje ment, és a pavilonhoz támogatta.- Menjen be, zárja magára az ajtót. Nem­sokára én is jövök. Most vissza kell mennem a klinikára. A férfi behúzta maga után az ajtót. Zsófia vigyázott, hogy semmilyen nyom ne árulja el, merre járt. Újból bezárta a vasajtót, visszaakasztotta a kulcsot a szögre, menet közben lekapkodta harisnyá­járól es köpenye szegélyéről a beakadt bogáncsokat. Visszakerült a kerítés mellett, hogy úgy tűnjön, mintha a főkapun jött volna be. A feljárati lépcsőnél két fiatal, nemzeti karszalagos fegyveres állt, igazoltatták, majd bekísérték az épületbe, ugyanazon a folyosószakaszon haladtak végig, amer­re ali^ negyed órával azelőtt az ismeret­len férfi támogatta a sebesült katonát. Az ügyeleti szoba előtt megálltak, bentröl élénk zsivaj hallatszott ki, az egyik fel­kelő intett Zsófiának, hogy menjen be, de ő sokáig tétovázott, mielőtt lenyomta volna a kilincset. Bent a kisszobában nem tartózkodtak fegyveresek, de legalább kilenc orvos vi­tatkozott ülve vagy beszéd közben fel s alá járkálva; a könyvtárteremben tartott alkalmi mulatságról jöttek át, a szobát már eltöltötte a leheletükböl áradó rum­szag. Zsófia tekintetével Englischt keres­te, de a főorvos fejét a szekrény oldalának döntve aludt. Zsófia megjelenésére a vitatkozók el­hallgattak, a szoba közepén sétálók oldalt húzódtak, és valamennyien az ablak irá­nyába fordultak, onnan várták az események menetének további irányítását. A függöny mellett egy férfi támaszkodott neki a falnak, most előjött a sarokból és belépett a szoba közepén szabadon hagyott, megvi­lágított térbe, mosolyogva köszönt:- Jó estét. Csak egy nemzetiszinú szalag jelezte, vastag, ezüstös szürke, puha anyagú fel­öltője karján, hogy valószínűleg ő a klini­kán tartózkodó felkelő egység parancsnoka, a külseje egyébként nem vallott katonára. Lassú, kicsit hanyag mozdulatai, középen váratlanul megtörő szellemes sasorra, egész magatartása sokkal inkább emlékez­tetett egy fölényes állásban lévő orvosra vagy egyetemi tanárra. Levette szemüve­gét, megdörzsólte a szemét, és biccentett:- Ones Gábor vagyok. Zsófia csak sokára tudta viszonozni a köszönést:- Jó estét. Nagy Zsófia. Hogy sikerült megszólalnia, Zsófia elfo­gódottsága kissé felengedett, de most se mert hosszabban a férfira nézni, csak egy- szer-egyszer emelte rá a tekintetét. Ones feltette a szemüvegét, és rágyújtott, öngyúj­tója átlátszó falu benzintartályában két apró dobókocka feküdt, megrázta őket, úgy látszik, meg volt elégedve az eredmény­nyel, mert mosolyogva szippantott a ci­garettájából:- Úgy tudom nővérke, maga találkozott utoljára az emberünkkel. Zsófia most, hogy szembekerült a ve­széllyel, hirtelen megnyugodott, gátlásai elmúltak, el volt szánva, hogy mindenkép­pen megvédi magát és a pavilont, a fér­fi rejtekhelyét. Sokáig gondolkodott, vé­gül is határozatlanul rábólintott Ones szava­ira, belátta, semmiképpen sem tagadhat­ja le, hogy ő vált el utolsónak a férfitól.- Mi történt azután, hogy maguk hárman kimentek a klinikáról? Zsófia életében eddig talán tízszer sem hazudott, most csodálkozva figyelte saját szavait, maga is megdöbbent attól a törté­nettől, amit kitalált: A sebesült katona beszállt a kocsiba, a másik pedig, akinél a revolver volt, hát­ramaradt...- Miért?- Nehogy valaki az autó után mehessen. Mikor a kocsi elért a sarokig, rám fogta a fegyvert, és kényszeritett, hogy menjek vele, a sarkon Ő is beszállt. Aztán én visz- szajöttem. .Ones körülnézett a szobában:- Mi a véleményük: valószínű ez? Zsófia úgy tett mintha megsértődne:- Én nem hazudok. Ones megismételte a kérdést:- Valószínű ez? Szerettem volna látni magát, maga nagyon bátor ember, mit csinál, mikor pisztolyt fognak magára, hogy kötözzön be egy ávóst? Meg merte volna tagadni úgy, mint Zsó­fia? Mindánnyian csodálkozva fordultak a hang irányába: Englisch beszélt,, jóllehet az éter okozta kábultságból meg mindig nem tért magához, fejét nem tudta elmoz­dítani a szekrény oldalától.- Ha nem hiszi el nekem, kérdezze meg a portástól. Englisch sokáig állta Ones tekintetét, aztán újból behunyta a szemét. Ones to­vább kérdezett:- És ez mit bizonyít?- Nincs joga kételkedni abban, amit Zsó­fia mond.- Sajnálom uram, de van jogom. Eltöprengett, bólintott, nyilvánvalóan nem tartotta érdemesnek kiélezni a hely­zetet.- Rendben van. A nevét nem sikerült megtudnia? Zsófia nemet intett, Ones felvette az asztalnál a körlevelet, melyet a motoros küldönc hozott és átfutotta:- Ebben csak annyi áll, hogy hol Kisze- lyi Antal, hol Pap Gábor, hol Bone András névre szóló igazolványokat szokott felmu­tatni. Nem baj, meg fogjuk tudni a való­di nevét is, túl sok nyomot hagy maga után. Begombolta a kabátját. /folytatjuk/

Next

/
Thumbnails
Contents