Amerikai Magyar Szó, 1984. július-december (38. évfolyam, 27-48. szám)
1984-11-22 / 44. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 22. 1984. Rivera utolsó viadala Amikor minden remény elhal *Twk\zk "* &®Jik s&wSfm 111». §nf~ . <g»fffBr iir"-^'^!? ^fi ír**'' ^^rja*8,g*'w,g*WB'^ A VÉGZETES DÖFÉS Francisco Rivera - Paquirri - az utóbbi évtizedek egyik legbátrabb és technikailag legjobb matadora volt. Pozoblancoban, az évad utplsó bikaviadalán súlyosan megsebesült, és úton a cordobai klinika felé meghalt. A nagy Manolete óta, aki 1947 augusztusában halt meg Linaresben, Paquirri az első hires bikaviador. A viadal negyedik állata nekiment Paquirrinek, amikor az a bikát a cápával, a nagy sárga-vörös kendővel a picador közelébe akarta vezetni. A cápával való viadalt általában kevésbé veszélyesnek tartják, mint a muletával, a kisebb vörös kendövei folytatott harcot, vagy mint a döfés, a megölés pillanatát - az "igazság pillanatát". A bika Paquirrit bal, majd jobb combjánál ragadta meg szarvával és többször is feldobta a levegőbe. A matador maga szabadította meg magát a bika szarvától azzal, hogy mindkét kezével az állat fejének támaszkodott. Paquirrit három mély sebbel a combiján és alsótestén az aréna orvosi szobájába vitték, ahol a bikaviador az orvosnak kijelentette: "Ne nyugtalankodjék, már sok ilyen döfést kaptam, és van már gyakorlatom benne. Három mély sebem van." Pontosan leírta az orvosnak, hol vannak a sebek és milyenek. A pozoblancoi orvosok egy fel órán át kezelték, de azután úgy döntöttek, hogy Paquirrit egy nagyobb kórházba szállítják a 70 kilométerre lévő tartományi fővárosba, Córdobába. A betegszállító kocsiban Paquirri eleinte még élénken beszélgetett az orvosokkal, később azonban megállt a szívverése. Ha a bikaviadalt nagyobb helységben tartották volna, Paquirri nem halt volna meg. De a torreádor gyakran szerepelt kisebb varosokban is, kevés pénzért is, mert úgy érezte , hogy ez kötelessége. Paquirri minden felesleges és veszélytelen cikornyától mentes harcmodora, amellyel művészien vezette a cápát és a muletát a bikához közel, elsősorban a hozzáértő sevillai nézőket bűvölte el. Andalúziái hazájában volt a legtöbb hive, de a madridi nézőközönség is ünnepelte. Paquirri 36 éves volt, és már csak két évig akart a viadalokon résztvenni; akkor 20 évig lett volna matador. Egyes években 90 bikaviadalon is részt vett. "Becsületes toreronak" tartották, mert nehézkes, harcolni nem akaró bikák esetében is mindig megkísérelte, hoj^y a nézőknek tisztességes teljesitmenyt nyújtson. Első pozoblancoi bikája után - ezert a viadalért kitüntetésként megkapta a bika egyik fülét - egy rádiőriporter megkérdezte, hogy ez ebben az évadban az utolsó bika viadala-e. Paquirri azt válaszolta: "Nem szívesen mondom azt, hogy utolsó; mondjuk, hogy utolsó előtti, noha ebben az évben valóban e:. az utolsó". Paquirri első felesége Antonio Ordonez torreádornak, A British Broadcasting Corporation egy meghökkentő dokumentumdrámát mutatott be, amely az angolok millióit fosztotta meg éjszakai nyugalmától. A Threads (Szálak) kíméletlenül tárta a nézők elé az elképzelhetetlent: a globális atomháború katasztrófáját, és az utána következő hosz- szú nukleáris telet. Sheffieldnek, a negyedik legnagyobb angol iparvárosnak feltételezett pusztulását mutatva be. Természetesen be lehetne mutatni ezt a holocaustot Essen példáján is, de a nyugatnémet tévétársaságok nem merték még a viszonylag "ártalmatlan" amerikai Másnap című filmet sem bemutatni, amelyet a, rakétákat állomásoztató Nagy-Británniá- ban a kereskedelmi televízió sugárzott, utána természetesen megnyugtató beszédet mondott Michael Heseltine hadügyminiszter. i , Ártalmatlanabb, naivabb volt a Masnap cimü film egyszerűen azért, mert azt a benyomást keltette, mintha a Nyugat és a Kelet közötti kölcsönös atomcsapásmé- rés után a szörnyű pusztulás szigetei körül még felig normálisan folytatódna az élet. Autóforgalmat látunk, és az óriási nehézségek ellenére mentési munkálatokat szerveznek. A big bang (a nagy csattanás) az érintettek számára borzalmas ugyan, de egészen nyilvánvalóan nem jelenti minden civilizáció halálát, sokkal inkább megmarad a remény, hogy hamarosan újjáépítenek egy funkcionáló ipari társadalmat. Egészen más a Threads. Ez a film magáévá teszi a legújabb tudományos kutatás komor jóslatait a drámai klímaváltozásokról, egy világméretű atomháború után egy nukleáris télről. S a film szerint állítólag még azok számára sincs remény, akik nem élnek a közvetlenül érintett háborús területeken, hanem atommentes övezetekben vagy távoli egzotikus körzetekben. A film úgy mutatja be, hogy nincs menekülés, nincs biztos menedék. A Threadsben Irán a kiindulópontja egy gyorsan a robbanás felé haladó konfrontációnak, amelyben a szuperhatalmak állnak szemben egymással a Perzsa-öbölben. A tévéjáték Sheffieldben kezdődik, hat nappal az atomháború kirobbanása előtt. A cselekmény szálai összekapcsolódnak egy munkásosztálybeli és egy középosztályhoz tartozó család sorsával: ezeknek a gyermekei házasságot kötnek. Nagy-Britanniat, mint lojális NATO-szövetségest bevonják a konfliktusba, a politikusok békéltető gépezete kudarcot vall, nukleáris fegyvereket vetnek be, amit láncreakció követ. Az angol szigeteket 80 megatonnas atomrobbanófejek találják el, káoszt váltanak ki, összeomlik a kommunikáció, nicsenek többé hatékony polgári védelmi lehetőségek, és megszűnnek a katonai parancsnoki és ellenőrzési kapcsolatok. A becslések a halottak számáról két és fél millió és kilenc millió között mozognak. Ezt követi a harcok növekedése további megtorló csapásmérésekkel. A Kelet és a Nyugat közötti kölcsönös atomcsapások elérik a 3000 megatonnát. Ez még a harmada sincs az állítólag a bolygónkon lévő 54.000 atomrobbanófejnek, amelynek erössege egymillió Hirosima-bombának felel meg. Nagy-Británniára összesen 210 megatonna robbanóerejú nukleáris bomba hullik, és a tűzvészek poklát váltja ki: a házak kétharmada elpusztul. Ennek a katasztrófának a füst- és portömegei, amelyek több száz millió tonna mennyiségben kerülnek a légkörbe, az északi féltekén egy zárt felhőtakaró kialakulására vezetnek, amely elnyeli a napsugarakat, és gyors hőmérséklet- csökkenést okoz. A kölcsönös atomcsapás- mérés utáni nyolcadik napon, julius közepén, Nyugat Európában a hőmérséklet fagypont alá zuhan. A túlélők számára - a film hátborzongató jelenetekkel mutatja ezt be - gyötrelmes évek következnek, sugárzáskárosodások megpróbáltatásai, éhezés, hideg, barbárság. Anglia, ahol most izlandi kiima uralkodik, a következő 13 évben visszasüllyed a korai középkori agrártársadalom szintjére, a lakosság száma pedig becslések szerint 4-11 millió. A film bemutatását követő BBC-vitában résztvevő tudósok szerint az északon elszenvedett ilyen atompusztitás után a déli felteke számára sem volna menekülés. Az atomösszecsapásnak a kiimára gyakorolt hatása szétrombolná az ökológiát. "Pusztán" 100 megatonna nukleáris robbanóerő bevetése is messzire kiható zavarokat okozna a kiimában, figyelmeztetett az egyik szakértő, amerikai és szovjet kutatók egybehangzó számításaira utalva: "Ma már egész egyszerűen nem reális az az elképzelés, hogy csak néhány hetet kell az óvóhelyen eltölteni." kent látni még ugyan a vadludak húzását, ám helyükbe lassan téli madárvendégeink, a csonttollűak és társaik kerülnek. A költő mégis talál valami vigasztalót őszutó havában: egyedül az ember képes elszakítani a természethez fűződő köldökzsinórját. "Nem feküdni le a medvékkel téli álomra, meleg és fényes barlangokat építeni, bosz- szantó fénysugarakat küldeni november náthás orra alá, a beborult égbe, s élni, élvezni, szeretni, s ha már testünk a barlangba szorul, szellemünkkel legalább magasabb csúcsokra kapaszkodni, mint a lomha nyár álmos óráiban..." Hónapunk neve latinul kilencediket jelent, az ősi Rómában ugyanis eredetileg márciusban kezdték az esztendőt. Római eredetűnek vélik egyesek a november máso- dikán világszerte megünnepelt halottak napja ősi szokását. A ködös-esős időszak, a téli álomra készülő természet nem véletlenül emlékeztette őseinket az elmúlásra. NOVEMBER 'JLiAN az eg, mintha az angyalok becsukták volna a homályüveges ablakokat valami mennyei fürdőszobában, s megeresztenék a zuhany csapjait. Az utcákon nagy tócsák fénylenek, s elgondolom, hogy a kis hegyi ház, ahol a nyáron laktam, fény és virágok között, most egyedül áll, mesz- sze a világ végén, bezárva a zápor börtönrácsaival, s a töméntelen sár puszta tengerében. Meztelenül fürdenek a fák, de ez nem a hús meztelensége, hanem a csontvázé. Mit lehet még szeretni ebben a kietlen hónapban? A föld az ég aléltabb tájaira fordul, s valahol útban már a fehér tigris, a tél. Én ebben a hónapban születtem!" így irt egykor Babits Mihály, nagy költőnk, Novemberről. A hosszan elhúzódó "vénasszonyok nyara" még mindig megmegörvendeztet bennünket, noha észrevétlenül már előreveti árnyékát a közelgő tél. A hajnali köd és a fagyos szél egyre több levelet szakit le a fák ágairól, a jellegzetes Őszi színskála egyre kopottabb, s a vándormadarak is tovatűntek már. Helyen-
