Amerikai Magyar Szó, 1984. július-december (38. évfolyam, 27-48. szám)

1984-10-25 / 40. szám

Thursday, Oct. 25. 1984. 7. AMERIKAI MAGYAR SZO BOLDIZSÁR IVAN GÖRGEY GÁBOR: Addig volt jó, legalábbis számomra, amig nem igy hívták. Hanem a mi Verne Gyulánk a XIX. századból egyszerűen csodálatos-fantasztikus regényekkel árasz­totta el gyermekkorunk tájait. Hamisí­tatlan, komoly regényformába öntve -, felejthetetlen, pompás jellemekkel, for­dulatos cselekménnyel, izgalmas kalan­dokkal, bámulatos találmányokkal - egy nagytehetségű, gazdag elme játékait. Partnerünkké vált, mert a maga felnőtt érett eszközeivel es persze talentumá­val megfogalmazta nekünk mindazt, ami gyermeki és kamaszkodó lényünk vágy­álma volt: bejárni a világot elképesztő kalandok árán, léggömbbel, tengeralatt­járón és egyéb csodálatos, de számunkra evidens szerkezetekkel, gonosz emberek­kel megküzdeni és megvédeni a jókat. A tengeralatti birodalmat kiépítő Nemó kapitány, aki bosszút áll az elvetemül- teken és megvédi a derék embereket -, mitikus alakka nőtt képzeletünkben. Ke- raban, a keményfejü pedig, aki a Boszpo­rusz átkelési vámját nem hajlandó kifizet­ni, inkább megkerüli fél Ázsiát, hogy a város másik partjára jusson, komikus tiszteletreméltósággal költözött be a később, felnőtt korunkban megismerkedő fura jellemek galériájába. Egyszóval: bárhova kalandozott velünk ez a Verne Gyula - akiről fogalmunk se volt, hogy nevét valóban igy kell mondani: Zsul Vern- mindenkor, mindenütt föld felett és föld alatt, tengermélyben és világűrben egy olykor nehezen és akadozva, de csak- azértis működő emberi világba vezetett bennünket. Persze, dolgozott benne a század sokszor naiv hite is, a megállít­hatatlan haladásban, melyet az újonnan fölfedezett technika mámora táplált. Úgy játszottak a technikával ezek a múlt századi nagyon férfias férfiak, oly szerte­lenül, mint a gyerekek. Az én ízlésemnek mar Wells, a másik, későbbi álmodozó es Verne Gyulánál iro­dalmibb iró - olykor tüllőtt a célon, nem­egyszer kicsit elrontotta ezt a nagy játé­kot. Tiszta, naiv hite a prakticista, határ­talan haladásban még a XIX. századhoz köti - de már meglegyintették a XX. szá­zad tudományának szakadékosabb lehető­ségének sejtelmei. Nála már beleborzon- gunk, anélkül, hogy akarná, mert ő még lubickol ezekben a sejtelmekben: "mi lesz ebbÓl?" Nála már gyakran átlátha­tatlanná és ellenőrizhetetlenné miszti­fikálódik a tudomány és a technika. Itt már emberek változnak át, biológiai mani­pulációk zajlanak, riasztó faktorrá válik az idő - hol vagyunk már Verne Gyula felhőtlenül életveszélyes kalandjaitól? Egy valami azonban közös volt bennük: a technia és a csoda náluk édestestvérek. Az álmélkodás, a bámulat arckifejezese látható mindkettőjükön, nem tudnak betel­ni mindazzal, amit kitaláltak és ami a szédületesen fejlődő világban körülveszi őket, s bár természetesen nem misztikus áhítattal - hogyan is lehettek volna miszti­kusok a XIX. század e tipusu gyermekei!- de állandóan csodálkozva, hogy az ember mekkora csodákra képes, rohantak fantá­ziájukkal a technika és a tudomány cso­dái előtt, a ráció csodái előtt. Ezek a józanra maszkírozott, romlatlan romanti­kusok. Majd jött a sci-fi. Nem véletlen, hogy jött és nem véletlen, hogy más elnevezés­re volt szükség. Mert az ember kapcsola­Amikor kisgyerek voltam és az iskolá­ban először hallottam, hogy Magyaror­szágnak nincsen tengere, elszomorodtam. Nem elég a sok győztes csata és vesztett háború, még a tengert is megtagadta tőlünk a balsors, amely régen tép. Azzal vigasztalódtam, hogy a Balatont "magyar tengernek" szokták nevezni. Csekély kár­pótlásnak vettem azért a méltánytalansá­gért, hogy végül is mi vagyunk Európa igazán tengertelen szegényemberei. Mert Csehországnak - Bohémiának - legalább Shakespeare ajándékozott tengert, a má­sik csak szárazföldi európai országnak, Ausztriának és Svájcnak pedig ott vannak az Alpesek, gondoltam gyerekfŐvel. Amióta benőtt a fejem lágya, tengert bőven láttam és nem szeretem ezt a ma­gyar tenger dolgot. A Balaton védelmé­ben nem szeretem. A Balaton egészen más.Semmiben sem hasonlít a tengerhez. A tenger fenséges, a Balaton kedves. A tenger félelmetes, a Balaton meghitt. A tenger végtelen, a Balaton olyan kicsi, hogy az ember olykor úgy érzi, két karjá­ba foghatja és átölelheti. De a Balaton bennünket átölelő anya is, belevetjük magunkat az Ölébe és úszás közben való­sággal elandalodunk bársonyos vizében. Mert a tenger vize sós, fenntartja a tes­tet, de keményebb, mint a Balatoné, érde- sebbnek érzi a bőröm. Ez nem égy tavá­ba szerelmes magyar elfogultsága, csak éppen azt bizonygatom, hogy a Balaton más. Nem tenger. Tud majdnem-tenger lenni, amikor a Bakony hegyei felől hirte­len lezüdul rá a vihar, két-három méte­res hullámokat is görget lappangó ereje. De éppen, amikor majdnem-tengert ját­szik, legkevésbé tengerszerúü. Mindez csak bevezetés. Tulajdonkép­pen nem akartam másról írni, mint a Ba­laton színeiről. Mert ebben egyedülálló a Balaton. A naplemente színeire gondo­lok. A tengeren is csodálatos a napnyug­ta, mert hála feleségem Bordeaux mellet­ti szülőfalujának, már álltam Lacanau- ban a plage-on, és néztem megindultan, ta kezdett romlani az általa létrehozott technicizált világgal. És az uj Vernék és Wellsek egykor áhitatos viszonya is megromlott saját témáikkal. A csoda és a csodálkozás mozzanata kiszorult ezekből a science fiction-okból, helyébe a lázas tullicitálás görcse lépett, nehogy olyasmit találjanak írni, amit mar más­nap megvalósít a tudomány. És ezt a lé­péselőnyt egyre nehezebb tartani, mert már valóban alig marad képtelenség, ami ne volna realizálható. A csoda tehát nem csoda * többé, nincs tere már, jelenléte azért valószínűtlen, mert túlságosan való­színű lett. A sci-fiből hiányzik az imént említett lubickolás öröme. Megtelt szo­rongással, lidércnyomással, jövörémület­tel. Átjárja a rossz közérzet, és nem is ez volna a legnagyobb baj, ettől meg le­het nagy irodalom. De olyan szenvtele- nül találja a holnap netán már megvalósu­ló dehumanizáltság borzalmait, hogy már nem a partnerünk. A tiltakozás gesztusa hiányzik ebből az irodalomból. Inkább gusztussal licitálnak egymásra az ember­telenség változataival. Nem tagadom, ezek után nehezen is tagadhatnám, hogy nem rajongok a sci- fiért. Ez persze Ízlés kérdésé és izlések­(folytatás a 11. oldalon) hogyan merül e^ a tüzvöros nap a zöldes­szürke Atlanti-óceánban. Szépek voltak a színek, de megint félelmetesek. Ha pedig a somogyi parton nyaralok, lehető­leg augusztusban, esténkint nyolc óra tajban megállók a móló szélén és bámu­lom a naplementét. A nap valahol mesz- sze a zalai parton, kialudt kis vulkánok mögött, a Badacsony koporsóhegye mel­lett tűnik el. Nem a vízbe merül el, mint a tengerek partján, hanem szelidebben, szinte játékosan elbújik a hegyek háta mögé, es miközben ködöskékre festi nyuga­ti, szölőboritotta - újra szőlőboritotta - oldalukat. A nap maga is szelidebb szí­nű, mint a tengeren. Nem tűzvörös, ha­nem előbb aranyfényű, majd narancssár­ga lesz, és csak a lenyugvás utolsó másod­perceiben válik pirossá, de nem a tűz, hanem a vérnarancs délszaki vörösévé. Az igazi színjátékot mégsem a nap, hanem maga a tó mutatja be. A színjá­ték szó itt mindkét értelemben helyt­álló: színpadi színként és a dolgok színé­ként egyaránt. Az első színi mutatvány az aranyhid. Mivel a nap nem közvetlenül a víztükörbe bukik alá, hanem sugarait felfogják a hegyek, mire a mézszinű su- gárözön a viz felszínéhez ér, arany hi­dat épit a nap és a tóparti néző közé. Az ember belefeledkeznék a látványba, de ne bűvölje el csak a hid maga. Nézzen fel először az égre. Az arany sugarak olvatagon visszaverődnek a leheletvékony alkonyati bárányfelhőkön és aranyporral vonják be őket. Amig a szem a távolba néz, majd a magasba, szinte elfeledkezik arról, amit a parton vagy a móló vé^én, a lába előtt láthat: a víznek a színéről. Közvetlenül alattad világoskék, de néhány méternyi­re már encián színű, majd egyre sötéte­dik, amig egyszercsak már nem kék*. . mert kivilágosodott, hosszú csikókban szurkesfehér. Azt hinnéd, ezüstté válto­zik, de tévedsz, az őszes-feherhez haj­viseletben is a lila áll közel. Violaszin az egész tó. Sohasem tudtam, hogy a lilának ennyi árnyalata van. Ott, jobbra, Tihany felé mélylila, mint Szinyei-Merse Lilaruhás nőjén, majd fodrozódik egy hullám es ibolyaszinüvé halványul a viz. Közben elcsíp egy kis aranyozott vissz­fényt a felhőktől, és olyan sárgáslila lesz, mint a magvaváló őszibarack héja. Színjáték, szin és játék azért is, mert a vízfelület játszik a . színekkel, ezzel a lilával főképpen. A mélylilától az orgo- naszinen át az ibolyáig és az üvegkékig minden árnyalat egyszerre van jelen, de mire odanézel, hogy jól megjegyezd, milyen is, már elszaladt, másutt bukkan fel. A kis hullámok zongoráznak a tő tük­rén, egyszer skáláznak, balról jobbra, azután egy kromatikus skála ellentétes mozgását gyakorolják. Váratlan, bár előre tudott színválto­zás. A nap Utolsó, kicsi körszelete is el­tűnt. A lilák sötétednek, most már egybe­folynak, mélylila mind. Csak egy percet kell várnod és barnára fordulnak. Milyen közeli rokona a barna a lilának! De ez csak itt van az ember lába előtt, száz-két- szaz méterre. Beljebb, a mély viz felé az égbolt veszi át a nap fényadő szere­pét. A túlsó parton sötétszürke a viz sze­gélye, de a tó közepe, majd az egész Bala­ton magára teríti az Éj királynőjének ezüst esti köpenyét. Hallom is a mozar­ti zenét. MAGYAR TENGER? Sci-fi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents