Amerikai Magyar Szó, 1984. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-26 / 17. szám
Thursday, April 26. 1984. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. Dr. Deák István: f f VISSZAEMLEKEZES MARATONRA (A szerkesztő megjegyzése: Deák István professzor, a new yorki Columbia Egyetem illusztris tanára, azon embertípushoz tartozik, akiről a régi rómaiak azt mondták, hogy "Mens Sana in Corpore Sano" - Ép Testben ép Lélek. 53 éves kora ellenére szép sikerrel vett részt egy néhány év előtti new yorki maratoni versenyben. Erről irta meg az alanti ragyogó visszaemlékezést, amely a történelemirás mellett a szép próza mestereként is bemutatja őt.) Harmincezren jelentkeztek a versenyre. A kijelölt napon tömegek szorongtak a New York-i fÖpostán, hogy elsőként küld- hessék be alázatos kérelmüket. Mások szerencséjükben bizakodtak. A sorshúzás révén a 16 ezer hivatalos résztvevő közé kerültem. A külföldről jelentkezőket különleges elbánásban részesítették, igy indulhatott a maratonin 57 különböző országból 3700 vendég, közöttük 209 svájci, 544 francia és 916 brit. A visszautasítottak nem minden esetben nyugodtak bele sorsukba, s vigasztalódtak a százával kínálkozó egyéb maratoni versenyek egyikével. Akadt, aki a maratoni főrendezőjét, az Aradról ideszakadt Fred Lebowot diplomáciai bonyodalmakkal vagy perrel fenyegette; mások pénzt, néhány nő állítólag Önmagát kínálta fel egy futósorszámért. Lebow azonban szilárd maradt, sőt súlyos retorzióval, a versenyekről való örökös kitiltással ijesztgette azokat, akik átadnák vagy uram bocsa' - eladnák a versenyszámukat. Egy éve folytak az előkészületek. Régen kitanitott a komputer, hogy mit egyek, igyák, hogyan fokozzam az erőnlétem, hol és mikor vegyem át a számot, valamint az ajándékokat. A megjelölt időben a Sheraton hotel hatalmas halijában felállított maratoniközpont komputere a szemem láttára készítette el az optikai koddal feldíszített versenyszámomat. Ugyanott kaptunk trikót, nadrágot, csokoládét, organikus kotyvalékot, izomlazito balzsamot, miegyebet. A verseny idejére készen állt 450 ezer papirpohár, a célba ért versenyzők melegen tartását szolgáló 16 ezer darab csillogó-villogó sztaniolpalást, hat kilométernyi kötél, a Queensboro-hid vasrácsos gyalogjárójának puhitására alkalmas másfél kilométer hosszú Dupont-féle szőnyeg, 525 hordágy és 306 hordozható árnyékszék. Staten Island-i gyülekezőhelyükön, a rendezőség szavait idézve, felállították "a világ legnagyobb vizeldéjét." A( tákolmányt megvizsgáltam: valóban, ennél nagyobb vizeldét sohasem láttam. Munkába állítottak ezernél több közlekedési rendőrt és több ezer önkéntes rendezőt. A utóbbiaknak például messziről látható sárga vízhatlan zubbony járt. Beszerzendő volt sok kék festék, hogy meghúzhassák a maratoni 42 kilométeres pályáját. Felállítottak 23 vizosztó állomást, majdnem ugyanannyi mentőállomást, a célban pedig élelmiszer- és kristályvizosztó központokat, tájékoztató irodát, főhadiszállást, telefonközpontot és jól felszerelt tábori ambulanciát. A verseny összköltségét egymillió dollárra becsülik: fizette a sportbarát milliomos Rudin család, a Manufacturers Hanover bank, a Perier francia ásvány vizüzem, a New York-i telefonvállalat, a Hertz autokólcsónző és mások, ki sportszeretekéi, a legtöbben reklámcélokból, az autókölcsönző talán rossz lelkiismeretb'ól. A 450 ezer papirpohár mindegyikere az volt nyomva nagy betűkkel, hogy "SZABÓ", máig sem sikerült kiderítenem, hogy miért. Staten Islandról indult a verseny a többi négy városrészbe, vagyis Brooklynba, Queens- be, Bronxba és Manhattan szigetére. Óriási sátrakban összebújva, fogvacogva vártuk az indítást. Féltizenegy előtt felhömpö- lyógtűnk a tenger fölött Brooklynba átívelő fejedelmi Verrazano-hid feljáratához. Hűvös volt az idő és felhős az ég; futáshoz ideális körülmények. A hid teljes felsó emeletét elfoglaltuk. Az indulók a tehetsegük szerint helyezkedtek el, az igazi versenyzők természetesen az első sorokban. Fejünk felett megint megjelentek az iszonyú lármát csapó helikopterek, sót odauszott egy kormányozható léghajó is. A főpolgármester, valamint Fred Lebow, néhány tüzér es az inditóágyu egy emelvényen állt. Amikor az ágyú végre eldördült, szörnyű robajjal, mi eget verő ordításba meg tapsba kezdtünk, s rohantunk is volna azonnal, de nem volt hová. Örökkévalóságnak tűnt, amig átcsoszogtunk egymás sarkát taposva a startvonalon, és még tovább, amig felbaktattunk a hidra. Ami ezután következett, nagyrészt kellemesen ismerősnek tűnt. Brooklynban eljenzés, jókedvű emberek, narancsgerezdeket kínáló asszonyok, kiterpesztett kezük megcsattintását követelő gyerekek, fúvószenekar, tomboló táskarádiók, pocsolyákba fulladó vizoszjó asztalok, Szabófele elhajított papirpoharak, mosolygó rendőrök, nevető, integető latin-amerikaiak, feketék, olaszok, lengyelek, görögök, arabok. Minden két vagy három utcasarokra más tömeg, más életforma, más életszínvonal. Csinos villák, komor modern bérkaszárnyák, kiégett épületek, elegáns templomok, üzlethelyiségekből lett szektáskápolnák, gyárak, kikötők, raktárak - végig a brooklyni negyedik avenue-n, le a kopott Bedford avenue-n, át William^burgon, ahol a szakállas, pajeszos, ferencjoskás hasszidi zsidók serege várt ránk most is, mint mindig, szótlanul, méltósággal. Fel a Pulaski- hidra, ez a félut; két órába telt, amig idejutottam, Qeens következett. Alig néhány percet futottam túl a félúton, amikor a győztes Alberto Salazar már átlépte Manhattanben a célvonalat. Még itt, húsz kilöméterre az indulóponttól is egymást kerülgettük, de nem panaszkodott senki, mert repített a lelkesedés. Mindenütt lárma, fülsiketítő biztatás. "Ne hagyd magad, Columbia!" - kiáltja, aki el tudja olvasni trikómon az apró feliratot. "Gyönyörű vagy hetvennyolc" - ordítja, aki futószámom utolsó két számjegyét használja fel arra, hogy személyesen szóljon hozzám. Bedford-Stuyvesant a New York-i négernegyedek legszegényebbike: mérhetetlen itt a bűnözés, az iskolakerülés, a munka- nélküliség, az ivászat, a drogozás, a nyomorúság. Most mégis tizes sorokban állnak az útszélen, egy órával az élboly elfutása után, hogy minket éljenezzenek. Rágógumit, kockacukrot nyújtogatnak felénk, s könyörögnek, hogy igyunk vizet. Valaki széles vigyorral marihuana cigarettát próbál a markomba nyomni. Mi közük hozzánk, jómódú fehérekhez, akik évenként egyszer átviharzunk az utcáikon? A statisztikai adatok szerint az indulók 82 százaléka egyetemista vagy egyetemet végzett; a legnagyobb számban vannak képviselve közöttünk a pedagógusok, jogászok és ügyvédek, mérnökök és orvosok. Munkás kevés van, segédmunkás vagy alkalmi munkás talán egy sem. Fekete futó akad jó néhány, de nem valószínű, hogy Bedford-Stuyvesant- ban laknának. És mégis - éljeneznek az emberek, talán mert egyszer egy évben náluk is történik valami szép és érdekes, talán mert igy időről időre kezet nyújtunk egymásnak a szakadék felett. A Manhattanbe átívelő hatalmas, vén Queensboro-hid komoly akadály, de hamarosan az is mögöttem marad. Szaladunk északra az első avenue-n, a 60-as utcától a Bronxba vezető hídhoz. A 96-os utcáig csupa elegáns ember, a hires manhattani "swinging singles" (lefordíthatatlan: talán "táncos nőtlenek") népes tábora. Sok a ragyogó fiatal nő; hatásuk a versenyzők sebességére könnyen lemérhető. A 96-os utca sarkán családi összejövetel: egy-egy csók, néhány korty almaié, boldogan konstatálom, hogy fél órával járok a valószínűnek tartott menetrend előtt. Kelet-Harlem következik, tehát ismét szegénynegyed, de ezúttal nem úgy, mint négy évvel ezelőtt, itt is sok ember áll, és biztat. A Harlem folyó felett vezető hidon jutunk Bronxba, de ez csak rövid kirándulás, hamar visszakerülünk Manhattanbe és az ötödik avenue-n igyekszünk dél felé. Bár most rettentően fáj a lábam, nem érek rá törődni vele, mert Harlem közepén rock-majd jazz-zene- kar vár, körülöttük ritmusra ( hajladozó, rázkódó nők és férfiak. Ragyogó szemmel, gyönyörű fogaikat villogtatva enekelnek valami olyasfélét, hogy "Majd a célba érsz, s a Tied leszek, babám!" Mintha injekciós tűt szúrtak volna belém: rogyadozás helyett újra nekiiramodom. A Central Parkban vagyunk: őszies fák, ünneplő sereg, ismerős arcok, a lányóm ölelése és csókja. Hosszan szalad mellettem, úgy fényképez. A Central Park délnyugati sarkában rejtőző célpont elerhetet- lennek tűnik, de most már végigkocogom az egész távot, akármi legyen. Nem úgy, mint múltkor, most a 42 kilómtéres utón egyetlen lépést sem gyalogoltam. Látni a célkaput, tomboló éljenzés, egyszerre négyen lépjük át a célvonalat. Előttem és mögöttem közvetlenül tucatnyi beérkező. Végtelea kótélsorba zárva támolygunk, Önkéntes rendezőnők ölelgetnek, az egyik bronzérmet akaszt a nyakunkba. Fárasztó tolongás következik: ezüstpalástba burkolt rozzant űrhajósok serege várja, hogy zsemlét, csokoládét nyomjanak a markába. A tábori kórház gyepén szép rendben a hord- ágyak, rajtuk alvók vagy talán halottak. Amikor egy órával később elindulok hazafelé, még mindig seregesen érkeznek a célba a futók. A futáshoz nem kell sem előképzés, sem ügyesség, a negyvendolláros futoci- pöt minden dolgozó ember megengedheti magának, mig ellenben például a 400 dolláros teljes sífelszerelést - nem. Futni gyakorlatilag mindenütt lehet, a ( futóklub és a futópálya a párra vágyó férfiak és nők ideális vadászterülete, a távfutás valósággal mámorit, futni egészséges és nagyszerű. Mindezért csak idő kérdése, amig Budapesten is összegyűlik 16 ezer ember, hogy negyvenkét kiló métert szaladjon sok százezer néző tüzes biztatásától kisérve. Alig varom, hogy en is jelentkezhessen!.
