Amerikai Magyar Szó, 1984. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-19 / 16. szám
Thursday, April, 19. 1984. 7. AMERIKAI MAGYAR SZO Illyés Gyula: /? Pui/itcJi MéLi 37 f Akadt köztük szívélyes, megértő, főleg, mikor az ő járandóságaikat is csökkenteni kezdték, mikor számukra is megszűnt a réjp legendás szabad szerzés világa, mikor erezniök kellett, hogy ök is csak alkalmazottak. De a legtöbbjük őrizte a hagyományos erélyt, ezt különben az uradalom változatlanul elvárta tőlük. Azok, akiket én gyermekkoromban ismertem, a néppel igyekeztek elkerülni az érintkezést, nem is igen tudtak hozzá. Nem értettek a nyelvükön; leginkább csak dörögtek és villámlottak, mint az istenek. Részletes akaratukat ezekre a parancsolókra bízták. Ez a középréteg szűrte és alakította át hatékonnyá a felső irányelveket. A különféle gazdák nem voltak urak, egykét kivétellel rosszabbak voltak azoknál is: az urak szolgái voltak. Balognál, a csirásgazdánál például maga az uraság sem lehetett dölyfösebb. Már megjelenése - szétvetett láb, kidüllesztett mell, tokába nyomott állkapocs, kifent bajusz és tekintet - messzire hirdette az urhatnámság hitvány gőzét, melyet ebbe az alakba pumpáltak. Korlátolt volt, de mindamellett agyafúrt. Verte az embereit, a feleségét, a gyerekeit, a szüleit. Csak az állatait nem. Rend volt nála, ez volt a büszkesége. A fáradtságtól és az álmosságtól tántorgó csirások, ha csak a hangját hallották - mély zengésű gyönyörű baritont, melyet az Öblös istálló még csengőbbé tett - ugrottak, mint a bolhák. Az apja s a nagyapja is csirásgazda volt s az öregek szerint ép ilyen kardos természetű. Náluk ez volt a családi örökség. Különös az volt, hogy ebből a gőgjéből az urak előtt sem engedett. A többi gazda, a legkeményebb is, az intézővel szemben l( alázatos volt, sÖt gyakran mézes-mázas. O, ha illendően levett kalappal állt is, pöffeszked- ve és összevont szemmel fogadta a rendelkezést, mintha még a tiszteket is csalafintasággal és enyveskezüséggel vádolta volna. "Az én istállóm" - mondta - "az én jószágaim." Ha ismeri, bizonyára a grófot is naplopónak és tolvajnak tartja. Kinek dolgozott hát? Mert maga is dolgozo- zott, önzetlenül és a megszakadásig. Egy rögeszmének? Egy szellemi örökségnek? Utálta mindenki, a kastélybeliek is. De az urak is, a béresek is bizonyara ő rá gondoltak, ha a "mintacseléd" képe fölmerült bennük. Hiánytalanul teljesítette, amivel a sors megbízta. (folytatjuk) HA ELŐFIZETÉSE LEJÁRT szíveskedjék annak meghosszabbításáról idejében gondoskodni. Előfizetés: 1 évre $ 18.- i évre $ 10.- Kanadába és Európába egy évre $ 20.Megújitásra: $.................... Naptárra: $....................... Név:........................................................................ Cim:..................................................... Varos:...............................Állam:.......... Zip,Code:.................... AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 East 16th St. New York, N.Y. 10003. Beregi Tivadar, (Párizs): BATSÁNYI fÁNOS PÁRIZSBAN Evekkel ezelőtt egy igen megható, de egyszerűségében is fönséges magyar-francia esemény történt Párizsban: a rue Mazarine 30. nevű ódon, a 18,század elejéből még itt maradt lakóház homlokzatán egy márványtáblát helyezett el a párizsi Városi Tanács, amelyen ez olvasható: "Itt élt 1812-tól 1815-ig Batsányi János, a nagy költő és magyar hazafi." Ezzel a nem mindennapi magyar-francia kultúrtörténeti eseménnyel összefüggésben meg ma is igen érdekes visszaemlékezni Batsányi János francia kapcsolataira és Párizsban töltött boldog, de gyorsan elillanó éveire, végül a keserves és megzaklatott költő utolsó hónapjaira, ahol átélte I. Napoleon császár diadalmas, győzelmes katonai sikereit, a dicsőségben áradó nagyhatalmi államférfiu gazdasági, pénzügyi és politikai reformjait, de a szabadság és az emberi jogokat megzabolázó kíméletlen diktatúráját is, majd a napóleoni birodalom tragikus összeomlását, a császári önkényuralom bukását, a magyar költő sorsfordulását és bujdosásait abban a Párizsban, amelyet 1814-ben az orosz-porosz- angol szövetségesek megszállás alatt tartottak, Batsányinak helyzete akkor mindinkább veszélyessé és tűrhetetlenné vált. De később, az ausztriai börtönben is élt benne a párizsi nosztalgia, elannyira, hogy egészen haláláig nem tudta elfelejteni a "dicsőséges" francia fővárosban töltött csodálatos, lelket és szellemet lelkesítő és fölemelő éveket, mert Párizs volt akkor a világ lelkiismerete, az európai gondolkodást forradalmasító uj életlátás, egy szebb jövő Ígérete. Ezért élt Batsányiban Párizs lángoló szeretete és imádata. Korának egyik legműveltebb írója volt. Kitünően irt és beszélt franciául. Lázadó lélek volt és nem csoda, ha ennek a jobbágyivadéknak nyugtalan és forrongó szellemiségére olyan mély hatással voltak Voltaire, Rousseau, Diderot, Montesquieu és d'Alembert forradalmat ébresztő müvei. Amidőn kitört 1789. júliusában a francia forradalom, Batsányi A Franciaországi változásokra és a Látó cimü két leghíresebb versében üdvözli a szabadság születését és ugyanakkor a zsarnokságban tengődő nemzeteket figyelmezteti. Valószínű, hogy a két forradalmi tónusu költeményének publikációjával kezdődik Batsányi hányatott, kálváriás sorsa. Tudnivaló az is, hogy a két vers kinyomtatott példányait azonnal elkobozták, Batsányi állását vesztette a királyi Kancellárián és öt rendőri felügyelet alá helyezték. Amikor 1809-ben Napoleon hadserege bevonult Bécsbe, a francia császár egy Kiáltványt intézett a magyarokhoz, nyilván azzal a céllal, hogy a magyarok szakadjanak el a Habsburg monarchiától és ha ez sikerül, akkor Napoleon "biztosítani fogja Magyarország szabadságát, függetlenségét, területi integritását és önálló alkotmányjogát." Kazinczy Ferenc és Marton József szerint, a napóleoni proklamációt Batsányi János fordította magyarra. Amikor a francia katonaság elhagyta Bécs városát, Batsányi egy pillanatig sem tétovázott és azonnal velük ment Párizsba, ahol Napoleon a neki tett szolgálataiért 2000 frank kegydijat biztosított. Amikor Batsányi Párizsba érkezett, kifejezhetetlen orom fogta el. Napjait nyelvtudományi és irodalmi munkássággal töltötte el. Újra elővette Macpherson Ossian- ját, amelyet még Budapesten valami kivételes előszeretettel fordított. Valóban, Batsányi János művészi fordításról álmodozik; vallomása szerint "ő szeretné a legszebben magyarul megszólaltatni az angol Ossiant," hiszen csak egy költő tudja annak esztétikai értékét, finom árnyalatait és tartalmi mélységeit kifejezni. Ez a munka nagy örömet jelent számára, de "még boldogabb lenne - írja egyik levelében -, ha felesége, Gabriella, akit rajongásig szeret, most mellette élne." Sok várakozás után, két év múlva, 1811. április 27-én Gabriella megérkezett Párizsba. A két romantikus szerelmes, akiket a megpróbáltatás, az üldöztetés még jobban egymáshoz kötött, szerényen, egyszerűen, de boldogan élt a 2000 franknyi állami kegy díjból, amelyet Napleon halála után is kiutaltak egészen 1845-ig, a költő haláláig. f Batsányi Párizsban hozzáfog a Magyar költő külföldön cimü versciklusának a komponálásához és 1813-ban cikksorozatot irt francia nyelven a Mercure étran^er ou Annales de la littérature étrangere c. folyóiratban, Charles de Berony álnéven, hogy elkerülje az ausztriai rendőri hatóságok alkalmatlankodásait és zaklatásait. Magyar kultúrtörténeti szempontból rendkívül érdekes ez az ót cikk, amelyben Batsányi a magyarok eredetéről, nyelvéről és irodalmáról beszámol, igaz, hogy túlságosan részrehajlóan, általánosságban és igen sokszor hiányosan, a saját egyéni értékítélete alapján. Francia ismerősei és barátai tisztelték es becsülték Batsányit, nemcsak nagy kultúrája miatt, mert ismerte a francia irodalom és civilizáció történetét, hanem azért is, mert a francia forradalmi eszméknek.- meg I. Napoleon ideológiai pálfordulása után is, amikor a francia császár csúnyán cserbenhagyta azokat a szabadságeszméket, amelyeknek nevében hódítani ment Európában és a valóságban leigázta az európai nemzeteket, - Batsányi egyik legjobb és legharcosabb propagálója volt. Nem ö volt az, aki a spielbergi börtönvár- ban megszegte forradalmi lelkesedését és idealizmusát, de aki cselekedeteivel és tollával azért harcolt és szenvedett a dohos, penészes, szivet és szellemet sorvasztó, megőrjítő cellákban, hogy a magyar nép szabad, független és boldog legyen.
