Amerikai Magyar Szó, 1983. július-december (37. évfolyam, 27-49. szám)
1983-07-21 / 29. szám
Thursday, July 21. 1983. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Szeretett barátunk, olvasónk, kiváló költőnk OLEXO ENDRE elhunytéról irt bejelentésünkben említettük, hogy megemlékezésként közölni fogunk Írásaiból. Alant közöljük három megható írását. MEGYÜNK AMERIKÁBA A hajnali harangszónál ébresztett > az anyám. Kigyúlt az árnyakat vető petróleumlámpa és a kis paraszti házunk meszelt falain végig járattam álmos szemeimet. Kintről láncok csörgése tőrt be a mestergerendás házba. Az urasági cselédség, mint végnélküli karaván vonult be a majorságba, cipelve kerék és derékkótö láncokat. Erről tudom, hogy ma a hegyre fognak menni fáért az uraságnak... A hó siralmasan csikorgott a lábuk alatt, de még siralmasabb lesz a csikorgás, ha megindulnak a fagyos havon a nehéz, vaspántos szekerek... Elbúsultam a cselédség sorsán, rongyaikon, türelmes, robotoló életükön. Ismét az anyám riasztott fel merengésemből, aki a kemence felett tűzet ébresztett, hogy reggelit készítsen.- Fiam, hát nem tudod, hogy menned kell? Siess és öltözködj. Az utitársak nemsokára itt lesznek... Igaz - riadtam fel merengésemből -ma indulunk Amerikába. A szivem elszorult egy pillanatig. Nem tudom miért, de sírni szerettem volna. Lehet, hogy fájt megválni a helytől, ahol gyermekéveimet éltem. Nem tudtam magamnak megmagyarázni. Felhúzom a pantallós nadrágot, a cúgos cipót, amiket a városban vett az anyám. Nem jól érzem magam bennük. Hiányzik a csizma, a paraszti nadrág... dehát azt Kidobott a falum Szűk volt a viskó, barázda a föld És kicsi a karaj kenyér; Az úri dézsma vitt vért, velőt, Az adószedő párnát, subát, Mit tehettem kamasz legény? Falusi békém vágyak tilozták, Utat mért elém az álom, ígéretek, remények szültek, Gyomor, lelki éh ütött, hajtott - S csúf megalázottságom. Tarisznyát, botot adott a falum, (Hej, akkor sok paraszt kapta.) Útra keltem hát kamasz legény... Vigasz szó volt anyám szava. - Sorsom falum nem fájlalta. Sirt sok gyerek, anyák, lányok (Mert sok volt a sors kivertje) A varjas fészkű topolyák közt A nap is megbújt. Szégyelte: Falum fiát útra verte. Ur és kereszt előtt görnyedt vállunk De a zsellérebbet marta Paraszti gőgünk, hiú szemünk S a téli esték beteg csendjén Rémmel vártunk ravatalra. Az én falum még mindég a régi: Virágos kertjében halál. Jaj pnnak a paraszt legénynek, Ki Almok, Vágyak hordozója, S a határon túl nem taláL Új Előre. 1931. augusztus 2. Olexo Endre mondják, hogy ott Amerikában ilyen ruhát viselnek az emberek. Az apám is bejött az istállóból, ahol két tehenet és borjukat etetett. Ökrök most nincsenek: azoknak az árán én megyek Amerikába. Hogy ökrök nélkül hogyan fogja végezni a tavaszi szántást az apám, nem tudom. Hogy két ökröt vehessen, arra újabb kölcsönt az uraságtól már nem kap, az bizonyos. Nyakig úszik már az adósságban. Tólem várják a megváltást, ha majd kint leszek Amerikában. Azt mondják, hogy ott sok a pénz. Csak az boldogul a faluban, akinek valakije van Amerikában. Szeretem és sajnálom a mindig szomorú es kapálásban meggörnyedt anyámat, és most, a pillanatnyi elfogultság után már azt szeretnem, ha ott volnék és küldhet- ném a pénzt, hogy megszabadítsam őket az urasag uzsora kölcsönétéi, és mosolygo, vig asszony lenne az anyám. Csend van. Szótlanul járunk-kelünk, csak a két alvó testvérem alatt neszük néha az ágy. Az ablakon át már pirkad a reggel. Krumplilevest reggelizünk. Mindennap ez jár. Azt mondják, hogy Amerikában majd kávét iszom. Az utitársak megzörgették az ablakot. Apám kiszolt, hogy már készen vagyok. Aztán hozzám jött és a nyakamba, az ing alá akasztotta vászonzacskóban a pénzt, az útiköltséget.- Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére - mondta. Megcsókolt. Különös gondolat. Nem emlékszem, hogy az apám valaha is megcsókolt volna... Odamegyek a két testvéremhez, megcsókolom őket az ágyban. Mind a ketten sírnak. Érzem, hogy az arcomon is meleg könnyek folynak végig. .Anyám velem jön Kassáig. Felveszi a batyuját és a kosarat. A kosárban túró, vaj és tojás van, melyet el akar adni a reggeli piacon. I^y jut néhány koronához, ami a háztartásnál szükséges hétről-hétre. Útitáska a kezemben. Indulunk. A kapu előtt várnak az utitársak. Házas emberek és a feleségeik kisérökül jönnek az állomásig, ök elől mennek, én az anyam mellett utánuk. Csípős, zúzmarás reggel. A mi lábaink alatt is csikorog a hó, mint a béresek lábai alatt. Csak a láncok nem csörögnek rajtunk, de érzem, hogy valami hangtalan teher ránk is nehezedik. A zsujtai haraszton már pirlik a reggel. A magas topolyákon már kárognak a varjak. Az egyik cselédház trágyadombján pen- delyes gyerek ül mezítláb. Gyuri bátyám, az egyik utitárs, rászól tréfásán. - Siess gyerek, mert beléd fagy... Az iskola előtt már kint áll a tanító. Kövér, pocakos, gőgös ember. Nem szerettem. A fűzfavesszővel sokszor elvert. Hat évig tanított és alig tudom leírni a nevemet. Fát vágatott velünk, fiúkkal a szérűben tanulási idő alatt, és borért küldözgetett a korcsmába. Most is a korcsma felé halad... A cigánysorról fütyürészve jön ki Pusztai, a börtönviselt szolgalegény. Bátor, szókimondó gyerek. Emlékszem, mikor kakastollasok cipelték el, mert kapával ütötte le a gazdáját, aki nem akarta megadni neki a pár csizmát, amely ki volt szegődve.- Szerencsés utat öcsém. Bár én is mehetnék veletek... Meleg jóindulattal rázta meg a kezem, ami nagyon jól esett. Kinn a határban. A homezőn szekérút vezet az állomásig. Csetlünk, botlunk a gödrös utón. Az utitársak feleségeikkel beszélgetnek, engem az anyám lát el jótanácsokkal. Legyek szorgalmas és takarékos, hogyha majd néhány év múlva visszajövök, éivehessem a gazdag T... lányát. Itt eszembe jut, hogy el se búcsúztam Klárikától, akivel nagyon sokat hancuroztam a pajtában, s aki már arra tanított, hogy a nagy emberek hogyan csinálnak az asz- szonyaikkal az ágyon. Visszanézek a falunkra. A magas topolyák alatt törpe, görnyedt szalmafedeles házak kuksolnak. Csak az urasági ház fehér bádogteteje és a Vajdakastély fényesedik már. A templomtorony túl nyúlik a topolyákon, a Zsujta mögött, a bányai hegyek mögül a napnak még csak szinfutárai vibrálnak a toronykereszten. A pazar színekkel elöntött táj egy iskolai dalt hozott az emlékezetembe. Gyermekesen képletes dal, de mindég szerettem. Piros hajnal mosolyog a hegyek közt, Piros kendős kislányka jár a mezon. Szép az erdő, szép a mezó, Megszépül a virágtól, Attól a szép piros kendós, Piros kendós kislánytól. Az a mosolygó hajnal a hegyek közt örömtől ujjongó világot rajzolt a képzeletembe, amelynek az élén a falu mezítlábas, piros kendős libapásztora táncol kacagva. I Szegény ember hagyatéka Kapzsi, zord hajcsár az élet, Imádkozni rá nem érek Mindég fejsze a kezembe, - Erdőt irtok, ágast vágok, Oszlopozom a világot, - Pap mond imát a nevembe. Egyszer, ha már sok fát vágtam, Í Sok ágas lesz a világban, Eldülök az erdő mentén\ A sok ágas közt, mit vágtam - S szállók őrök más világba, - Aki sajnál, - öve fejszém. Vágjon ö, majd, ágast, sokat, Vigasszá a gazdagokat - Menjen a let szokott rendjen... Merre fa dől, sose álljon, f Ha vág, mindég mélyen vágjon, - Ne sajnálja magat, fejszém. Olexo Endre
